2017. augusztus 30., szerda

80. rész - A tizenhat éves nagymama

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet, mindenkinek jó olvasást kívánok!

------------------

*Drákó főhajója, éjszaka*


Az armada beleolvadt az éjszakába. A háborúskodásnak végre vége volt, az emberek ismét nyugodtan tengették napjaikat. A kisebb vadászhajók elhagyták a kikötőket, egyre beljebb haladtak a tengeren, egészen Izlandig. A befolyásosabb, ranggal rendelkező tagok vagy saját hajót vezettek, vagy az armada leghatalmasabbikán, Drákó közvetlen szolgálatában maradtak. Ők saját - általában kétszemélyes - kabinokban laktak, átvették az érkező sárkányokat és őrségben álltak. Amikor arra volt szükség, szárazföldre rendelték őket, harcoltak. A tengeri flottán belül sok rangot és tisztséget töltöttek be a sárkányvadászok.
Az eget nem takarta semmi, a hajó széléről gyönyörű kilátás nyílt. A levegő tiszta volt, de az étkezőt betöltötte a bor és az ápolatlan férfiak jellegzetes szaga. Rikó már szédült a hangoktól és a bűztől, érezte, hogy a tüdeje egyre nehezebben jut oxigénhez. Felállt, magához vette a tálját és a korsóját, majd feltűnés nélkül kilépett az éjszakába. A szeme hamar hozzászokott a sötéthez, könnyen eltalált a vaskorlátig. Karjával támaszkodott, nagy levegőket vett. Néhány perc után megnyugodott, mert érezte, hogy sikerült megelőznie a rohamot.
A betegség hónapok óta kínozta a tüdejét, úgy tűnt, már sikerült felépülnie, de a fészeknél töltött jeges éjszaka ismét a felszínre hozta azt. Nem mondta volna ő senkinek, még a kabintársának, Ethannek sem, de a rohamokra sosem lehetett eléggé felkészülni, lebukott. Azóta Ethan minden nap kérdezgette a hogylétéről. Kezdett örülni, amikor azt hitte, végre vége az anyáskodásnak.
Rikó felsóhajtott. Legszívesebben a korlátnak döntötte volna a fejét és menten elaludt volna, de még várt rá egy éjjeli őrség, szerencsétlenségére nem a megszokott társával - szintén Ethannel. Már nem volt lázas, de nehéz éjszakákon ment keresztül az elmúlt egy hétben. Sokat gondolkodott a történteken, főként az alfa legyőzése és a Trixivel töltött idő járt a fejében. A csapatából mindenki, még Drákó is azt hitte, hogy a sziget sárkányainak együttes ereje kényszerítette térdre a sárkánykirálynőt, de ő pontosan tudta, hogy ez csak részben igaz. Mindenesetre a titkot megtartotta magának.
- Láttam, hogy kijöttél - szólalt meg mögötte Ethan. Rikó nem lepődött meg, amikor a barátja megfogta a korlátot mellette.
- Meleg volt benn - válaszolta, szemezgetett a maradékával. Úgy érezte, egy falat sem megy le a torkán, de a korsóban lévő borral azért még megbirkózott. Amikor végzett, megtörölte a száját, majd a tálra tette az üres poharat. Ethant megcsapta az ital szaga, elfintorodott.
- Nem tudom, honnan veszi Drákó a bort, de valami csapnivaló! Ha egyszer kicsit rendbe jönnek dolgok, ígérem, hogy elviszlek a nyisszanti ivóba, és megmutatom, milyet isznak az igazi férfiak.
- Igen, én is ittam már jobbat ennél - helyeselt Rikó. - De úgy tűnik, nem elég rossz ahhoz, hogy ne kelljen minden este vagy három részegest a kabinjába cipelni. Ezt az egyet utálom az éjszakai műszakban.
Egy-két perc csend telepedett rájuk. Ethan érezte, hogy Rikó egészen máshol jár.
- Gondolkodsz - jegyezte meg.
- Ez így igaz.
- Még mindig a sárkányfészkes dolgon? - kérdezett rá. Rikó megrázta a fejét.
- Nemcsak azon. Stan tett egy ajánlatot, beszélnem kellene vele... de még nem döntöttem.
Ethan kérdőn nézett a társa irányába. Stan egy középkorú tagja volt a tábornak. Ő volt az összeköttetés Drákó és a déli kiképzőtábor között. Az aréna szigete nem messze feküdt egy Angyalfok nevű szigettől, ahol a tanoncok szállása volt kialakítva. Keringtek pletykák arról a helyről, főként a vikingek számára gusztustalan életmódról, na meg a nőkről. Mi másról?
Ha Stan ajánlatot tett valakinek, az azt jelentette, hogy nagyobb rangú harcost akar képeztetni az illetőből azon a helyen.
- Oh... És... El akarsz menni? - kérdezte Ethan komoran.
- Nem tudom. Már... Belekóstoltam ebbe. Te is ott voltál egy éve az északi táborban. A kinevezést megkaptam, de... Az, ami ott volt - Rikót kirázta a hideg az emlékektől. - Nem akarom ismét átélni, milyen elveszíteni valakit.
Ethan nagy levegőt vett, dühösen morrant egyet. Nagyon jól tudta, kire gondol a barátja. Abban viszont nem volt biztos, hogy ez az újabb kaland megérné Rikónak.
- Ha ebbe most belevágsz, akkor nincs visszaút. Tiszt leszel, aztán előléptetnek, aztán megint és lesz egy hajód.
- És ez miért rossz? - kérdezte Rikó. Ethan elhűlt.
- Te... Te itt akarod leélni az életedet? - hitetlenkedett. - Mert nekem nagyon úgy fest. Ideláncolod magad. Fiatal vagy még ahhoz, hogy ilyen döntéseket hozz. Nem akarsz kicsit... élni még? Szórakozni? Keresni pár nőt vagy ilyesmi?
Rikó ismét megrázta a fejét.
- Elfelejted, hogy én nem vagyok olyan, mint te. Nincs hová hazaszöknöm, ha kedvem tartja, mert családom sincsen. Ahhoz pedig nem kapok elég pénzt a főhajón, hogy saját életet kezdhessek. Egyáltalán hol? Hol fogadnának be? Vagy honnan szerezzek magamnak házat? Ki lenne olyan őrült, hogy a szigetére engedjen egy szökött katonát, aki Drákó címerét viseli?
- Jó, rendben, aláírom, nem könnyű neked. De megint nekimennél ennek? Főleg a te állapotodban...
Rikó sziszegett. Nem szerette, ha emlegették az állapotát. Élt, mozgott, nem volt hasznavehetetlen.
- Leghamarabb fél év múlva mehetnék. És akkor is csak abban az esetben, ha Stan megszerzi Drákótól az engedélyt, ami... Nos, egyenlő a nullával. A tavalyi kis akció óta örülhetek, ha Drákó nem koncol fel. Kaptam három napot, hogy átgondoljam, ebből még kettő hátravan - zárta le a témát. Ethan bólintott. Tudta, hogy nem szabhat meg semmit sem a társának, de emlékezett rá, mennyire megviselte őt az északi tábor. Tulajdonképpen mindenkit megviselt, aki embernek merte nevezni magát.
Ismét csend állt be. Rikó meg akart szólalni, de valami hamarabb tette meg nála. A fiúk nyüszögést hallottak, megfordultak, keresték a hang gazdáját. A zaj egészen közelről jött, a fiatalabb vadász lába elől. Egy kis termetű, szürkésfehér szőrgombóc telepedett le melléjük.
- Egek, ez a kutya csontsovány... - nézett végig rajta Ethan. Rikó a táljára pillantott.
- Vajon mióta nem ehetett?
- Egy hete biztosan.
- Szegény pára - suttogta Rikó a kezébe véve a húst. - Nem vagy éhes, pajtás?
A bundás szemei egy pillanat alatt felcsillantak, tekintete rátapadt az ételre. Rikó mosolyogva guggolt le, hogy egy magasságban legyen a kutyával. Felkínálta neki a húst, a szőrmók viszont mintha nem merte volna elvenni tőle.
- Neked adom, vedd csak el - mosolyogta a fiú. A kutya oldalra döntötte a fejét, óvatosan közelebb lépett, de látszott rajta, hogy fél. Megszaglászta az ételt, majd lassan a szájába vette és arrébb lépett. Az oldalán sebek voltak, a mancsán látszott egy vérnyom.
- Hogy kerül ide egy kutya? - kérdezte Rikó leginkább saját magától.
- Minden kikötőben felszökik néhány. Csak ezen a hajón van vagy tíz kölyökkutya, mindegyik odaszokott egy-egy vadászhoz. Ez viszont már nem tűnik olyan aprónak.
A bundás időközben végzett a falatozással, félénken megnyalta az ételt adó kezet.
- Na, nem is vagy te olyan ijedős, igaz? - kérdezte Rikó, bár tudta, hogy választ úgysem fog kapni. Simogatni kezdte a kutya fejét, amit úgy tűnt, az állat nagyon is élvez.
- Várj csak, kis haver. Szerzek vizet is - ezzel a csapdász felállt, elindult az étkező felé, de néhány lépés után a földbe gyökereztek a lábai. Látta Oberont kifordulni az ajtón, pechére nem úszta meg észrevétlenül.
- Üres az őrhelye, katona - vetette oda a Vérdung. Rikó utálta ezt a lekezelő hangnemet.
- És ezt a borod mellől így megállapítottad? - vágott vissza.
Na, még ez is! Kell nekem a főnökkel meg a fiával is meggyűlöltetnem magam! - gondolta magában Rikó. Oberon felhorkant. Ekkor vette észre a kutyát a fiú mögött.
- És ha mész, azt a dögöt takarítsd el innen.
Rikó szemeiben düh csillant. Mielőtt Oberon három évre elment, sosem mert volna így nézni rá. Ha bárkinek szüksége volt arra, hogy beletörölje a lábát valakibe, Rikó mindig áldozat volt. De egyszer megfogadta, hogy ennek vége. Örökre. 
- A kutya marad - jelentette ki a sárkányvadász. Ez nemcsak arról a szerencsétlen jószágról szólt, hanem a sok évig földbe tiport becsületről is. 
- És egye az ételt, amit a vadászoknak főztek?
Úgy tűnt, Oberon mindent kiszagol. A kutyát, a tálat, a húst... 
- A saját adagomból adtam neki - védekezett Rikó. 
- Ettől még nem akarok ilyen korcsokat a hajómon - vetette oda a másik, majd megfordult, látszott, hogy indulni készül.
- Ez még nem a te hajód, Oberon. 
Ez csak olaj volt a tűzre.
- Hidd el, egyszer az lesz. 
- Azt sem tudod, mi az a felelősség! Eltűnsz három évre, csak, mert kedved tartja és most hirtelen igényt tartasz az armadára? 
Oberon elvigyorodott. Rikó nem tudta, hogy az örököst Drákó küldte el egy magas fokozatú harci kiképzésre. 
- Egy közönséges élelempusztító ne adjon nekem tanácsokat - veregette vállon. - Azt hiszem, valamit elfelejtettem. Ja, igen... Azt az angyalfoki utat felejtsd csak el. Árulóknak nem indítanak osztályt.
Oberon ezzel sarkon fordult, majd eltűnt az étkező mögött. Rikó ismét veszített egy szócsatában, bár vele szemben ez nem volt nehéz. Mindig úgy kevergette a lapjait, hogy ő kerekedjen felül. 
A fiú fejében visszhangzottak a szavak. Honnan tudhat ő Angyalfokról? Stan máris beszélt volna Drákóval? Vagy pont vele?
Ethan köpött egyet.
- Valamiért megértem, miért nem bírod ezt az alakot.
- Sosem voltam a kedvence. Ő sem az enyém.
- Miért nem vágtál hozzá valami csípőset? - jött közelebb Ethan.
- Azért, mert ha el akarok menni Angyalfokra, muszáj meghúznom magam. Egyébként sem lenne értelme.
- Tehát döntöttél? - kérdezte a vörös, mire Rikó mosolyra húzta ajkait.
- Meglátjuk, Ethan.


*Trixi*


Elveszítettem az erőt... - tátogtam. Éreztem, hogy Dorci rázza a vállaimat, kérdezgeti, hogy miért némultam el annyira, de nem tudtam válaszolni. Nem kérdezhettem meg Avótól, mi történik vele, nem érteném, amit mondana.
- Hahó! Föld hívja Trixit! Trixi! Trixi, hallod?
Biccentettem a lánynak. Hallottam a kérdést, de lélekben nem voltam ott. Dorci felkelt mellőlem, az ajtóhoz állt, én pedig kihasználtam az alkalmat.
- N-nem hallak titeket... - suttogtam Avónak újra. - Elveszítettem az erőmet... Nem tudom, mi a baj, kislány...
- Jönnek Hablatyék - jelentette be a lány. Felkaptam a fejem. Hablaty, Takonypóc és Halvér pillanatokon belül mellettem teremtek.
- Semmi baj, kislány - mondta Hablaty, miközben leült mellém és vizsgálgatni kezdte a szenvedő hátasomat. Végigfuttatta a tenyerét a sárkány nyakán, egészen a hátáig. Nyugtató szavakat suttogott neki, azonban Avokádó nem tűnt idegesnek. A légzése gyorsabb volt a megszokottnál, szemei fájdalmat tükröztek, de inkább kimerült volt, mint feszült. A feje még mindig az ölemben pihent, lassan lehunyta a szemeit, de éreztem, hogy ébren van. Amikor Hablaty egyre lejjebb haladt a hasa felé, Avó morogni kezdett.
- Inkább ne nyúlj a hasához - javasoltam Hablatynak. Bólintott, de a kezét nem mozdította el.
- Pedig szerintem azzal lehet valami.
- Ez súlyosabbnak tűnik egy gyomorrontásnál - mondtam, Avó pedig helyeslően mordult egyet. Kampó szorosabban ölelte a szárnyaival.
- Halvér, van valami a Sárkányok Könyvében erről? - kérdezte a Haddock. A túlsúlyos fiú fellapozta az irathalmazt, a rajzok alapján, amiket láttam, a tüzes osztálynál. Hümmögött, fordított, majd becsukta a könyvet.
- Miért hagytad abba? - kérdeztem idegesen, talán kicsit élesebben, mint ahogy azt akartam. Nem akartam durva lenni a srácokkal, de nagyon aggódtam a barátomért.
- Hát... csak egy dolgot találtam. Emlékeztek, amikor Kampónak kifogyott a tüze?
- Amikor a Tűzféreg királynő meggyógyította? Persze... Kampó nemcsak egy másik kard... - suttogta Takonypóc.
- De Avokádó színeivel nem történt semmi sem - ráztam a fejem. - És... tüzelni is tud.
Avó bizonyításképp lőtt egy apró lángcsóvát maga elé.
- Más ötlet? - néztem Halvérre könyörgőn.
- Sajnálom, Trixi - sütötte le a szemeit. Én azonban nem elégedtem meg ennyivel.
- Hablaty?
- Öhm... Talán tényleg csak kimerült. Pihennie kell, biztosan rendbe jön - mosolygott biztatóan. Láttam, hogy gondolkodik valamin, majd felállt.
- Ne haragudj, de muszáj visszamennem a gyűlésre. Még benézek!
Elfogott a bűntudat. Egy találkozó kellős közepéről rángatták el...?
- Menj csak... és ne haragudj, hogy iderángattunk.
- Ez a legkevesebb. - mosolyogta Hablaty. A vállamra tette a kezét, összemosolyogtunk, majd a fiú elhagyta a házamat. Négyen maradtunk, az ikrek valószínűleg még mindig káposztát pakoltak.
- Öhm... Trixi, tudsz kölcsön adni valami száraz ruhát? - kérdezte Dorci egy kis idő után.
A két fiú összenézett, mindketten rájöttek, hogy nem akarnak itt lenni, ha bármelyikünk öltözni kezd.
- Szerintem mennünk kéne - javasolta Halvér. Takonypóc sietve beleegyezett.
- Nem jössz, igaz, Kampó? - nézett sárkányára a Jorgenson. A Rémség nemet intett a fejével, majd visszahajolt a párja mellé. A fiúk távoztak, de megígérték, hogy benéznek, ha a vihar elült. Nem tudtam, örüljek a távozásuknak, vagy szomorú legyek. Jól esett, hogy mellettem voltak, főleg az utóbbi hónap után, de megértettem, hogy egy sziget hever romokban és kettőnket (legalábbis remélem) nélkülözniük kell.
- Te velem maradsz? - suttogtam, le sem véve a tekintetemet a sárkánytól. Féltem a választól.
- Persze. Egyszer egyedül hagytalak és nézz csak magadra.
Elmosolyodtam, felhorkantam. Évekkel ezelőtt volt egy kemény időszakom, még nyolc évesen kezdődött. Nem hevertem ki a családi tragédiát egyhamar. Anyáék, vagyis inkább az apám bezárt egy kis kaput a felé járható úton. Akkor, kisgyermekként még nem tudtam, milyen elveszíteni valakit, aki fontos neked. Nem tudtam, mennyire megviseli az embereket. Aztán megtapasztaltam... és Dorciék ekkor költöztek el, hogy jobb munkát kereshessenek a szülők, én pedig egyedül maradtam a problémáimmal, amik egyre csak gyűltek az iskolás évek és a "stréber", vagy "sárkánymániás különc" megnevezések alatt. Amikor a barátnőm hazajött és végre ismét velem lehetett, nem arra számított, amit visszakapott belőlem. Egy részem eltűnt. Az önfeledt részem. Úgy éreztem, sosem fogom már visszakapni.
- Akkor tiszta ruha, igaz? - néztem a lányra sóhajtva. Mosolyra húzta ajkait, majd bólintott.
- Vigyázol rá, amíg felmegyek...? - kérdeztem bizalmasan. Bólintást kaptam válaszul, a sárkányom áthelyezte a fejét Dorci ölébe, én pedig nehéz szívvel felálltam. Felsétáltam a lépcsőn, beléptem a szobámba. Ugyanaz a látvány fogadott, mint amikor itt hagytam néhány napja. Mentálisan megdicsértem magam, amiért rendezett terepet hagytam magam mögött. Nem foglalkoztam semmi mással, csak a szekrénnyel. Az ég annyira borult volt, hogy nem láttam semmit, gyertyát gyújtottam a fényért és letettem a földre. Előtúrtam egy fehér bőrfelsőt és egy ugyanolyan anyagú sötétzöld nadrágot. Ahogy mozogtam, éreztem, hogy valami hiányzik rólam. A nyakamhoz kaptam, tapogatni kezdtem a szövetet.
- A csudába, hol hagytam? - mordultam fel. Az istenek nem szeretnek! - gondoltam magamban, miközben a védelmező Ostorcsatt-tüskeláncomat kerestem, amit még Dorcitól kaptam évekkel ezelőtt. Csak akkor nem hordtam, amikor bevetésen voltam, az pedig egy hete nem volt. Eszembe jutott, hogy abba a táskába tettem, amit itt hagytam és amit a fészekhez is magammal vittem. Belenyúltam, de a lánc helyett egy papírdarabot tapintottam ki. Nem emlékeztem semmi ilyesmire, ami a birtokomban volt, kíváncsian húztam elő. Kihajtogattam a finom pergament, majd beleolvastam a levélbe. Nem értettem a szöveget, norvég rúnákkal írták le. Eszembe jutott, hogy még Bátor adta át ezt a levelet, hogy nézzem meg. És én nem értettem...
- Jössz már, te sárkányharcos? - kiáltott fel Dorci. Visszarejtettem a levelet a táskába, felkaptam a ruhákat és a gyertyatartót, majd visszatértem a lányhoz. Mondanom sem kell, a láncot teljesen elfelejtettem.
- Jövök már, jövök - tettem meg az utolsó lépcsőfokot. A rég nem használt komódra tettem le a gyertyát, félhomályt varázsolva szobára. Kihajtogattam a felsőt és a nadrágot.
- Az én méretem, biztosan jó lesz rád is. A vizes göncödet pedig kérem, megszárítom a tűzhely felett.
A lány biccentett, majd elkezdte lehámozni magáról az ázott ruhadarabokat. Nem zavartatta magát előttem, nem is kellett.
- Furcsa ez a viking élet, nem igaz? Sehol egy mosógép vagy ruhaszárító - adta át a halványlila pulcsiját, egyből magára húzta a szárazat.
- Hát az biztos. De azért meg lehet szokni. Nincs iskola.
- Az élet nagy igazsága. Itt akarok megöregedni - nevetett. A nadrágot a magasságához mérten túlságosan is hosszúnak találta, de felhajtotta a szárát, majd visszahúzta a fekete csizmáját.
- Főleg, ha Takonypóc itt van, igaz? - vigyorodtam el. Ismét odabújtam Avokádóhoz, simogatni kezdtem a nyakát, ezt pedig dorombolva fogadta. A másik kezemmel Kampó szárnyára is rásimítottam, adtam a sárkányoknak egy-egy halat abból az adagból, amit Dorci előkeresett a kamrából, amíg az emeleten voltam.
- Takonypóc ott van, ahol akarom, hogy legyen. Elég bekapcsolnom a DVD-lejátszót.
Nevetnem kellett.
- De az úgy nem az igazi. Akkor nem tudja simogatni az arcodat, mint odakinn.
A lány tátogott, majd' megpukkadt zavarában.
- Rosszul láttad.
- A füled mögé tűrt egy hajtincset - mondtam, mire hallgatott egy ideig.
- Melyik fülem mögé...?
- A bal mögé.
- Pillanatnyi gyengeség! - hadarta.
- Ugyan, dehogy - vigyorogtam rá. - Tovább voltál gyenge, minthogy azt pillanatnyinak lehessen nevezni.
- Ez nem igaz. Egyáltalán nem vagyok gyenge a közelében. Csak... csak ritka alkalmanként, oké? - állt fel. - Tudod, sírhatsz ám egyedül is, hazamehetek!
- Pff. Itt meleg van, odakinn mínuszok. Még mindig tombol a vihar.
- Szeretem a viharokat - rántott vállat.
- Akkor mondom máshogy: ha össze mered vizezni azt a felsőt, amiért hetekig dolgoztam Johannak, akkor megtépem a fekete loboncodat és megetetem az egyfejű, rettenthetetlen Kerberoszommal!
- Azzal a fekete szőrgombóccal? Jajj ne, megint agyon fog nyalogatni - forgatta a szemeit.
- Attól még megtéplek. Úgyhogy helyezd csak le a feneked ide mellém, a pasis kérdések és a vigasztalgatás lágy ölébe, és hagyd, hogy tegyem, amit egy egy legjobb barátnőnek tennie kell!
Ismét szemet forgatott, majd úgy tett, ahogy mondtam.
- Zúdítsd rám!
- Oké. Szeretném, ha tudnád, hogy Takonypócot innentől a sógoromnak tekintem - veregettem vállon.
- Mikor fejezed már be ezt? Annyira bunkó dolog, Trixi!
- Micsoda? - háborodtam fel. - Ez egy elvi kérdés!
- Kifigurázni valamit, ami nem is létezik? - kérdezett vissza.
- De én shippellek titeket!
- A hajó süllyed! Süllyed! - csapkodott a karjaival.
- Küldöm az erősítést, kapitány!
- Nem kell, hadnagy, nekünk már nincs esélyünk! - legyintett. Mindketten felnevettünk, még Avó is felhorkant az egyértelmű hazugságra.
- Mondhatok valamit? - kérdeztem.
- Nem.
- De szeretnék...
- Nem.
- De cukik lennének a gyerekeitek...
- TRIXI, MOST AZONNAL FEJEZD BE, AMIT CSINÁLSZ, ÉS KAPARD EL MAGAD PENÉSZ KÁPOSZTAFÖLDJÉBE, LÉGY SZÍVES!
Térdcsapkodva nevettem fel. Természetesen csak szívattam Dorcit, de szerettem, ha ki akar nyírni. Akkor büszke lehettem magamra.
- Fú, Trixi... - morgott. - Az összes isten nevére esküszöm, ha egyszer egy fiú az öt méteres körzetedbe kerül, vagy valamilyen csoda folytán egyszer is megcsókol, megkeserítem az életedet!
Pislogtam egy ideig, majd görcsös nevetésben törtem ki. Leestem a padlóra, rángatóztam, nem tudtam normálisan levegőt venni.
- Most mi van?
- D-dorci, annak az esélye, hogy egy fiú bármikor is az ötméteres körzetembe jöjjön, egészen elenyésző. És te komolyan kinézel belőlem egy csókot? Hát tévedsz. Engem soha senki nem fog szájon csókolni. Nem ebben az életben!
A lány méregetett egy darabig, majd felsóhajtott és felsegített a földről.
- De abban igazad van, hogy túlzásba vittem a dolgot. Egyáltalán nem siettetek semmit, csak szeretlek idegesíteni - nevettem fel. - Legalább egyikőnknek legyen társasági élete.
- Tévedsz, kedvesem. Mi ketten együtt fogunk megöregedni.
Helyeselni akartam, de ekkor Avokádó hirtelen felnyüszített. Letérdeltem mellé, a fejére hajtottam az enyémet.
- Tudom, pajti... Itt vagyok, ne félj - kezdtem ismét simogatni. Átkoztam magam, amiért elmozdultam mellőle. Dorci kereshetett volna ruhát magától is, nem kellett volna kirobbantanom a beszélgetést. Megint elfogott az az érzés, hogy én tettem ezt vele.
- Ez az én hibám...
- Dehogyis a tiéd! - ült mellém Dorci.
- Túlhajszoltam. A fészeknél... mindig... mindig... Minden miattam van... - suttogtam könnyezve. Avó morgott, ő is tiltakozni akart.
- Ne beszélj butaságokat, te! - karolt át a lány.
- Miért ártok mindenkinek, aki fontos nekem? Mondd meg, hogy miért... - öleltem át szorosabban a sárkányt. Kampó arrébb húzta a szárnyát, teret hagyott nekem. - És amikor szükséged lett volna rám, akkor meg itt hagytalak... Kérlek, bocsáss meg, pajti...
- Trixi, elég már! - kezdte rázni a vállaimat. Lefejtettem magamról a karjait.
- Dorci, magunkra hagynál minket? - kérdeztem ridegen. Az ablak irányába nézett. Ebben a pillanatban az ég hatalmasat dörgött odakinn. Nem kérhettem rá, hogy menjen el...
- Addig felmegyek - sütötte le a szemeit. Azzal sem törődtem, hogy megtalálhatja a levelet, vagy bármi mást. A szívem elszorult Avokádó újabb nyögésének hallatán, de a sárkány lassan megmozdult.
- A-avó...?
Túl korán örültem. Pózt váltott, de egyből visszadőlt a szalmára. Sosem viselkedett így. Szüksége volt a repülésre, a szabadságra, hisz betörhetetlen volt. Sosem tiltottam meg neki, hogy akkor és oda menjen, ahová szeretne.
- Kérlek, maradj velem, pajti... Bármit megteszek, csak adj egy esélyt, hogy helyre hozhassam. Nem azért akartam, hogy hazatérj velem, hogy tönkretegyem az egészségedet, te nem ezt érdemled... Szörnyeteg vagyok, egy utolsó, önző szörnyeteg, de azt nem tudom elképzelni, milyen lenne nélküled... Kérlek, Avó... Én nagyon szeretlek téged... - emelkedtem fel, hogy a szemeibe nézhessek. Láttam, hogy hüllőmosolyra húzza a száját.
- Te is... szeretsz egy kicsit...?
Megforgatta a szemeit, majd felemelte a fejét és megnyalta az arcomat. ismét az ölembe fészkelte magát, de most sokkal szorosabban.
- Én nem akartam, hogy ez történjen...
"Fogd már be a szád!" - sugallta a tekintete. Mi? Ő nem hibáztatott engem?
- Ha tehetném, visszapörgetném az időt és ezerszer jobban vigyáznék rád. Ilyen képességem sosem volt, nem is lesz. Nem vagyok én Maxine Caulfield... De ettől még szeretnék melletted lenni. Én tudom, mennyire erős vagy, hisz ezt annyiszor bizonyítottad már. Ezerszer akartak megtörni, de te önmagad maradtál. Tisztellek, Avokádó. Még akkor is, ha jéghideg vízzel ébresztesz, ha... Ha sokszor megviccelsz, ha végighúzol az udvaron... Tudom, hogy mindezt csak játékként kezeled. Én szintúgy. Tudom, hogy összetartunk. Ha baj van, te mellettem vagy. Elkísérsz a legőrültebb kalandokkor is, hagyod, hogy a saját káromon tanuljak... Nem tudom, hogy az anyámnak vagy a testvéremnek tekintelek. Talán kicsit mindkettő. És... még ha a lehető legértelmetlenebb névvel ruháztalak is fel, szeretném, ha tudnád, hogy nem tartanék itt nélküled. Csak... ne hagyj el... kérlek...
"Nem foglak" - sugallta ismét. Én pedig hittem neki. Az oldalához hajoltam és lehunytam a szemeimet.


*    *    *

"So it don't matter what it looks like
It looks perfect to me
We got every kind of love
We're so lucky indeed
They can keep on talking
It don't matter to me
'Cause we are, we are family!"
/Keke Palmer - We are/


Nem tudtam, meddig aludhattam, milyen mélyen vagy mikor szűnhetett meg a világ körülöttem. Arra nyitottam ki a szemeimet, hogy valami mozog, majd valami szörnyű zajt ad ki... Talán... felrobban...? Rájöttem, hogy amelyik sárkány oldalának dőlök, az valójában Kampó, nem Avokádó. Ácsi, hol van a sárkányom?!
- Kampó, kérek még öt percet - hajoltam vissza a meleg bőréhez. Másodpercek múlva valami ismét robbant, én pedig egy méternyit csúsztam a szalmaszálas fapadlón. Megelégeltem a dolgot. Lehúztam magamról a szőrmetakarót - amit valószínűleg a barátnőm terített le rám -, és felugrottam.
- Mi a nyavalya folyik....
Leblokkoltam. A látvány, ami fogadott... egyszerűen felfoghatatlan volt. Pislognom kellett, hogy eljusson a tudatomig, hogy a szemeim nem játszanak velem. Avó állt, sőt, sokkal biztatóbban nézett ki, de nem ez volt a lényeg, hanem a...
Harmadik robbanás.
- TOJÁSOK?! - kiáltottam, miközben behúzódtam az asztal mögé. A tojásdarabok közül előlépett egy tűzvörös, aprócska sárkány, Avokádó pedig megszaglászta és megnyalta. Ezután Kampó a szájába vette a csemetét, majd letette a két testvére mellé, akik szintén szaglászni kezdték. A vörös Rémség orra bukott, de Kampó felállította a fogával. Avokádó visszament a másik két tojáshoz. Szóhoz sem jutottam. Végig ez volt a baj? Azért nem kelt fel, mert tojásokon ült? Ezért volt olyan kimerült?
Na várjunk... Az én Avokádómnak FIÓKÁI VANNAK?!
A negyedik tojás is felrobbant. Az újszülött narancssárga színekben tündökölt. Ásított egyet, próbálgatta a sárkánysikolyát, de amikor az anyja finoman megdorgálta, oldalra döntötte a fejét és a Szörnyen Nagyhoz dörgölőzött. Én pedig csak álltam ott.
- Fiókák... - pislogtam. Tizenkét szem meredt rám.
- Fiókák - mondtam ismét. Egy másik, zöld-sárga Szörnyen Nagy (nagy?!) érdeklődő, magas sárkányhangot hallatott, majd tett egy lépést felém.
- Fiókák... - guggoltam le. - Hé... nem bántalak, pajtás! - tártam ki a karjaimat a kicsi felé. Láttam rajta, hogy megijed a hirtelen mozdulattól. Mosolyogva megráztam a fejem, közelebb léptem.
- Gyere csak bátran! - biccentettem. A csöppség pislogott néhányat, majd ismét elindult. Az apja nem várta ki a lassú mozdulatokat, megtolta a fia-lánya hátsó felét, ezzel az ölembe került. Óvatosan közelítettem felé a tenyeremet. A sárkány megszaglászott, félénken hátrahúzódott, de megérintettem. Lassan simogatni kezdtem, éreztem, hogy pici szíve hevesen ver.
- Nem is fáj, igaz? - nevettem fel. - Hát szia, te drága!
Több se kellett a többi fiókának. Amikor látták, hogy a testvérük egészen élvezi a kényeztetést, mindhárman megrohamoztak, ledöntöttek a földre.
- Áu! Hé! Elég, ti rosszcsontok! - dorgáltam őket, de nem tudtam haragudni. Olyan gyönyörűek voltak! Éreztem, hogy az egyik fióka harapdálni kezdi a kezemet, a fiókahadsereg többi tagja pedig tépkedni kezdte a ruhámat.
- Nem! Elég! - szóltam rájuk határozottan, mire szűkölve lemásztak rólam. - Ilyet nem szabad ám csinálni! - emeltem fel a mutatóujjamat. Jobban szemügyre vettem a sárkányokat: egy tűzvöröset, egy narancsot, egy sárgás-zöldet és egy bordó sárkányt különböztettem meg. Felálltam a fiókák mellől, majd odasétáltam a szülők elé és karba tettem a kezeimet. És most következzék a kiakadásom...
- Ez. Mégis. Mikor. Történt?! Te, te te! - mutattam Avokádóra. - Kiköltesz nekem négy tojást és elfelejted közölni velem, hogy "Upsz, fiókáim lesznek! Ne aggódj, hülyegyerek, nem fogok belehalni!"?! És ráadásul...! Kampó, te csak ne röhögj, te is benne voltál! - mutattam most a másik sárkányra. - Hogy vetemedhettél ilyesmire az én tökéletesen ártatlan és gyermeki gondolkodással rendelkező szegény sárkányommal?
A fiókák az anyjuk szárnyába kapaszkodtak, a vöröske felmászott a szarvára és úgy döntött, megmutatja a világnak, milyen gyönyörű az énekhangja. Kampó lecsitította a (szerintem) fiát, majd szemével körözni kezdett köztem és Avó közt. Mielőtt bármi mást tehetett volna, Avó orrba vágta a szárnyával.
- Egy hozzáfűznivalóm van a történtekhez. GYERTEK IDE MOST AZONNAL! CSALÁDI ÖLELÉS! - ugrottam a két sárkány mellé, szorosan a nyakuk köré fontam a karjaimat és átöleltem őket. A fiókák mind kerestek maguknak helyet, hogy becsatlakozhassanak. percekig voltunk így.
- Sárkányfiókáááááák! - kaptam az arcomhoz, nyüszíteni tudtam volna a boldogságtól. - Olyan gyönyörűek vagytok, drágáim! Hát látott már az ég ennél szebb sárkányokat? - ámultam. Avokádó fejbe is vágott érte. Mosolyogva néztem rá, haragos sem lettem.
- Örülök, hogy jól vagy, kislány. Sok mindent megmagyaráznak a fiókák... Szóval nem értetek oda a költőszigetre, de nem is maradtatok a fészekben, úgyhogy ezért viselt meg ennyire, igaz? Meg a harc... Ó, ti ketten! A két kedvenc sárkányom! - csóváltam a fejem. - Úgy szeretlek titeket, ti bolond gyíkok!
"Igazán visszaugorhatnánk oda, amikor még nagyon oda voltál értem" - mondta Avó tekintete. Eszembe jutott valami.
- Szólnom kell Takonypócnak! - az ajtó már csapódott is mögöttem. Végigrohantam a Főtéren, berohantam a Jorgenson házba, megragadtam a vacsorázó Takonypóc karját, majd nem törődve Morgópóc dühös tekintetével kirángattam a srácot a kúriából. Nem mondtam neki semmit, húztam egészen a házunkig. A falusiak csak pislogtak ránk. Benyomtam Taknyot az ajtón. 
- Itt meg mi történt? Mi? Fiókák? Értem én, hogy szereted a Szörnyen Nagy Rémségeket, Trixi, de örökbe fogadni négy fiókát? 
- Takonypóc... Nem fogadtam örökbe őket, Avó izé... szóval a sajátjaik...
A fiú először rám majd Kampóra nézett. Aztán megint rám és megint Kampóra. És ez perceken keresztül így ment, amíg fel nem vettem a bordó Rémséget és a kezébe nem tettem. Takonypóc ugyanolyan sokkot kapott, mint én. Óvatosan, lassú mozdulatokkal kezdte simogatni a sárkányt.
- Akkor ezek Szörnyen Pici Rémségek? - kérdezte.
- Öhm... Hát... Hát ja... - biccentettem. - Takonypóc, tudod, hogy ez mit jelent?
- Mit? - kérdezte értetlenül.
- NAGYSZÜLŐK LETTÜNK! - kiáltottam. A fiókák megijedtek, behúzódtak Kampó szárnya alá. - Hupsz, bocsi!
- Nagyszülők lettünk... - ismételte Takonypóc. - N-nagyszülők... Kampó, magyarázatot kérek!
- Bár... számíthattunk volna rá, Takonypóc - csitítottam. - Hisz egy pár.
- Igen, de akkor is...
Ekkor észrevettem valami. Odasétáltam a szalmához és leültem.
- Avó, még itt egy tojás. De... mi van vele...? - kérdeztem. Sokkal kisebb volt a többinél. Avokádó megbökte az orrával, Kampó megszaglászta a kicsikkel együtt. Mintha ösztönös lett volna a cselekedetük, egyszerre tüzeltek a tojásra, hogy melegítsék. Láttam benne egy aprócska alakot, egy árnyékot, egy életet. Tudtam, hogy ott van. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a tojáshéj felrepedjen, majd robbanjon. Jóval kevesebb ereje volt, mint az előzőeknek. Egy kicsi, kékesfekete figurát láttunk. A számhoz kaptam, Takonypócra néztem, aki ugyanúgy fürkészte az én arcomat. A Rémség elfért volna a két tenyeremen.
- Nem fejlődött ki teljesen...? - suttogtam.
- De... De, csak... Csak nem nőtt meg... Gyere csak, pajtás - emelte fel a sárkányt, majd belehúzta az ölébe. Furcsamód ő egyből hozzásimult a fiúhoz, hagyta, hogy hozzáérjen. 
- De ugye életben fog maradni? - kérdeztem komolyan. A sárkányok körülöttünk lecsüggedtek, Kampó hozzádörgölőzött a fiához. 
- Nem tudom, Trixi. Nem vagyok benne biztos. A szárnyai sem lehetnek olyan erősek, hogy valaha is repülhessen velük. Egyszerűen...
- Akkor majd én vigyázok rá - simogattam meg. - Egy sárkánynak sem eshet baja, amíg én itt vagyok. Minden rendben lesz, pajtás - húztam az ölembe. - Az Ősök vigyáznak rád.

2017. augusztus 19., szombat

79. rész - Valami nem stimmel

EI: Sziasztok!
Nem hiszem, hogy új résszel jelentkeznék szeptemberig, úgyhogy mindenkinek kellemes iskolakezdést kívánok! Sok szerencsét annak, aki hozzám hasonlóan új iskolát kezd, kitartást a többieknek is!
Még valami: Talán észrevettétek, hogy összetákoltam egy három pontból álló menüsort, a "Magamról" címszó felett találhatjátok meg. Nagyon köszönöm a segítséget Bársony Enikőnek!
Jó olvasást kívánok! :)

-------------

- Jóóóóóóóóóó reggelt Sárkányperem! - hasított a levegőbe. Felpattantam az ágyban, bevertem a fejem a szekrénybe.
- Itt Fafej!
- És Kőfej!
- És Csirke!
- Paaak!
És megint kezdik! Hogy mernek felébreszteni két nap folyamatos alvás után?!
- A reggeli adásunkban! Rendben srácok, most következik az időjárás jelentésünk. A mai nap szörnyen hideg lesz...
Szemet dörzsölgetve és ásítozva bújtam ki a takaró alól, majd ösztönösen az asztal mellé kikészített vödörért nyúltam, hogy megöntözzem az ikreket némi jeges szeretettel.
- A holnap? Hát az is szörnyen hideg lesz... És a holnapután is... Jó reggelt, Pléhpofa! - mondták be váratlanul az ikrek. Erre már felkaptam a fejem.
- Öhm, sziasztok - válaszolta a törzsfő. Ácsi, ő meg mit keres itt?
Pléhpofa megköszörülte a torkát, majd folytatta:
- Hatalmas vihar tart Hibbant felé, az A csapattal nem tudunk időben felkészülni. Szóval... khm... Alkonyatig érjetek vissza segíteni! - fejezte be a férfi. Vagy tényleg nincs vesztegetni való időnk, vagy nem kapott elég műsoridőt.
Sóhajtva tettem le a vödröt az asztalra.
- Úgy döntöttem, hogy mégsem akarok felkelni, most meg munkába akarnak rángatni - nyöszörögtem. - Avokádó, csinálj valamit!
A sárkány fel sem nézett, a farkával megfogta a vödör fogantyúját, majd egy mozdulattal a fejemre zúdította a hideg vizet.
- Kösz. Most elintézted, hogy tényleg egész nap a házban maradhassak. Amikor azt mondtam, hogy segíts, nem egy tüdőgyulladásra gondoltam! - korholtam. - Figyelsz te rám egyáltalán?
~ De nem ám! - fordult a másik oldalára.
- Hálátlan! - böktem meg. - Ha én szenvedek, te is szenvedsz velem!
~ Egy vödröd volt.
- Szerencséd... - sziszegtem. Megfogtam a sárkány szarvát, majd addig húzogattam, amíg lábra nem állt. Pár perccel később a központi részhez is értünk, ahol a csapat éberebb tagjai már vártak ránk. A távolban nemcsak Pléhpofa, hanem Morgópóc távolodó alakját is felfedeztem. Nem lepődtem meg, amikor Takonypóc feszülten, ökölbe szorított kezekkel érkezett meg.
- Hallottátok a törzsfőt. Sajnálom srácok, majd máskor versenyzünk - mondta Hablaty szomorú hangon, miközben nyugtatta az ugyancsak lehangolt Fogatlant.
- Hisz négy napja voltunk utoljára Hibbanton, amikor Gothi meggyógyította Astridot - emeltem fel az egyik kezemet kérdőn. - Akkor még híre sem volt a viharnak.
- Itt, Sárkánypermen volt egy kis égi áldás, ha emlékeztek - mondta Halvér, mire mind bólintottunk. Hogy is felejthettük volna el? Astrid elindult ellenőrizni a karámajtót, a sárkányok beszorultak, Astrid nem ért ki időben... Bár egy időre elveszítette a látását, Gothi meg tudta gyógyítani. Ezzel egy időben lett egy Hármascsapásunk is, hála a Hofferson lánynak, aki még vakon is képes volt arra, amire mi, többiek nem. Ez azért teljesítmény...
- Hablaty, nem viszem Csirkét ilyen veszélyes helyre! - szólalt fel Fafej.
- Szerintem Csirke tud vigyázni magára, hagyd csak a Peremen.
- Remek! Csirke, mától te vagy a Perem őre!
- Paaaak!
- Akkor most megyünk, igaz? A sziget órákra van innen - mondtam a fejemet fogva, majd rásandítottam Avóra.
Hablaty bólintott. Kis idő alatt elkészültünk, majd célba is vettük Hibbant szigetét.

Valamivel több, mint egy hete jöttünk el a sárkányfészekből. Bátor olyan könnyen tűnt el, mint ahogyan megjelent, de azt mondta, ha hívom, mindig jönni fog. Rengeteget gondolkodtam azokon, amik történtek a fészeknél, de sok mindenben tanácstalan voltam. Nem értettem az Őrzős dolgot, de tudtam, hogy erre még választ fogok kapni. Az energia, amit akkor éreztem... Hatalmas volt. Hatalmasabb, mint amekkorát valaha elképzeltem. Mégis, mintha csak a töredéke tört volna felszíne, a többi benn maradt, mélyen, ahol nem tudom elérni. Érteni akartam. Érteni, miért történt ez olyan hirtelen, és miért velem. De akármennyit rágódtam és kutakodtam, nem találtam semmit.
A csata mellett meglepően sokat gondoltam Rikóra. Arra, hogy jobban van-e már, kereste-e a Csuklyás. Reméltem, hogy az elsőre igen, a másodikra nem a válasz. Ha belegondoltam abba a fáklyafényes éjszakába, végigfutott a hideg a hátamon. Egyszerűen nem tudtam elfelejteni a Csuklyás tekintetét.
Nos... Az utóbbi egy hétben a Peremen is zajlott az élet. A legtöbb fejtörést a Hármascsapás és Astrid vaksága okozta, de mindkettőre találtunk megoldást. Hablaty nem tűnt haragosnak, sőt, amióta Astrid meggyógyult, madarat lehetett volna fogatni vele. Mármint... boldogabb volt, mint képzeltem, ez pedig gondolkodásra adott okot. Végül arra jutottam, hogyha történt volna valami, arról már tudnék.
- Megjöttünk - mondta Halvér hirtelen.
- Hm? - kaptam fel a fejem. Az idő gyorsan eltelt, a gondolatoktól nem is vettem észre, hogy a szobrok kirajzolódtak előttünk. Az ég dörrent egyet, talán villámlott is, de esőnek még nyoma sem volt. A Nagyterem lépcsőinél szálltunk le, ott találkoztunk Bélhangossal.
- Egész hamar ideértetek - jegyezte meg. - Hablaty, apád vár. A többiek pedig munkára, vagy elmos minket az ár.
Hablaty elhúzta a száját, de Astrid vetett rá egy biztató pillantást, így nyugodtabban indult fel a Nagyterembe.
- Mennyi időnk van a viharig? - kérdezte Dorci.
- Kübli küblije nagyon szorul. Nagyjából két óra.
- EGY! - kiáltotta Kübli mögülünk egy talicskából, amit Pozdorja tolt.
- Biztos, hogy hinni akarunk egy küblinek? - morogta Takonypóc.
- Amikor ugyanezt kérdeztem Gothitól, fejbe vágott - kapott az említett testrészhez Bélhangos. - A kübli sosem téved.
- Ahogy elnézem, most sem fog - mutattam a felettünk lévő sötét felhőkre.
- Mi a dolgunk, Bélhangos? - kérdezte végül Astrid.
- Birkákat kell terelni...
- Ó! Azt mi, azt mi! - kiáltották az ikrek egy mást csapkodva.
- Önként jelentkező, aki nem Kőfej vagy Fafej? - sóhajtotta a viking férfi.
- Viharbogár és én vállaljuk - biccentett Astrid, majd elrepült kék színű sárkánykával. Bélhangos utána küldte Halvért.
- Az ijedt jakokat is be kell terelni - folytatta.
- Vállaljuk! - húztam magam mellé Takonypócot.
- Ja... Öhm, igen, vállaljuk! - dadogta, majd akkora szemekkel nézett rám, mint egész Hibbant.
- Te jakokat akarsz terelni velem.
- Pontosan - bólintottam szemforgatva. Beszélnem kellett vele, láttam rajta a feszültséget.
- Dorci, keress elkószált sárkányokat! Az ikrek pedig mehetnek káposztát pakolni Penészhez! nyomás!
- Mi? Miért mi kapjuk a káposztákat? Büdösebbek, mint Fafej! - háborodott fel Kőfej.
- Te vagy a büdös!
- Nem, te vagy! A madarunk is akkor ájult el, amikor beléptél a szobába!
Felsóhajtottam, homlokon csaptam magam.
- Ha nem siettek, meg is fogjátok enni a káposztát!
- Indulás, Takonypóc! - ragadtam meg a fiú karját, odarángattam Kampóhoz, én pedig Avóra ültem fel. Ekkor már senki sem volt velünk, mindenki elindult a dolgára.
~ Most? Most... repülni...? - nyögte a Szörnyen Nagy.
- Valami baj van? - hajoltam le a fejéhez.
~ Trixi, kifáradtam... Nem tudnál Kampón repülni? - kérdezte. Éreztem, hogy valami oltári nagy gáz lehet. Igaz, órákig repültünk, de a sárkányom sose hagyna ki egy jakkergetést, vagy hasonlót.
- Mi a baj?
~ Csak engedj haza...
Mellettünk Kampó szinte lerázta magáról Takonypócot ijedtében. Valamit titkolhattak, mintha Kampó értette volna Avó hirtelen fáradtságát.
~ Idő van? - tette fel ismét ugyanazt a kérdést, amit a fészeknél.
~ Azt... azt hiszem, igen...
Kampó szemei kidülledtek, hozzásimult a sárkányhoz, megtartotta a súlyát.
~ Maradnunk kellett volna, amíg...
~ Már mindegy, itthon vagyunk. Csak... muszáj... - mondta erőtlenül. Azonnal leugrottam a hátáról.
- Oké, oké, nyugodj meg! Nincsen semmi baj... semmi baj - simogattam. Avó felnyögött a fájdalomtól. Magamhoz szorítottam a sárkányt, a pulzusom az egekbe szökött.
- Megyek veled, pihenni fogsz!
~ Nem, megoldom egyedül. Nem kell ott lenned.
~ És én?
~ Vigyázol az embereinkre - nézett Avokádó Kampóra.
~ Ott akarok lenni! - erősködött a vörös.
~ Nem hagyhatjuk védtelenül a szigetet - ezzel Avó elindult, de a mozdulatai olyan elcsigázottak és fájdalmasak voltak, hogy attól féltem, mindjárt összeesik.
~ Hazamegyek. Ne aggódjatok, nem lesz semmi baj.
- Avokádó! Állj meg, ahol vagy, megyek veled! - kiáltottam utána.
~ Nem. Trixi, nem akarom, hogy ott legyél. Maradj a többiekkel!
A lábaim a földbe gyökereztem, az arcomhoz kaptam a félelemtől. Nem tudtam, mit csináljak. Vele akartam lenni, hisz az állapota elárulta a szenvedését, de nem akartam olyat tenni, amit nem szeretne. Talán, ha hazakísérem, rosszabb lesz neki. Mindenesetre az ajtót már megtanulta kinyitni.
- Trixi, mi volt ez? - szállt le Takonypóc a nyeregből.
- N-nem tudom... - suttogtam.
- Hé! - tette a vállamra a kezét. - Minden rendben lesz. Nem úgy ismerem Avokádót, mint aki ne tudna magára vigyázni - mosolyodott el halványan. Éreztem, hogy ő sem volt biztos a szavaiban, csak nyugtatni próbál.
- Takonypóc, mi történt Avóval...? -
- Nem tudom - rázta a fejét. - De biztosan csak kifáradt. Pihen egyet, aztán le sem tudod majd állítani.
- Láttad, majdnem összeesett... - fordultam felé. Remegtem.
- Nem akarsz utána menni?
- Éreztem, hogy nem akarja, hogy vele menjek.
- Oh... - vakarta meg a tarkóját.
- Mi lesz, ha rosszabbodik az állapota és én nem leszek ott? Vagy ha mire odaérek, már...
- Elég! - fordított maga felé. Még nem láttam ilyennek Takonypócot. - Rendben lesz, érted? Ha a legrosszabbakra gondolsz, azzal csak magadat ijeszted meg.
- Csak féltem őt, Takonypóc... - sütöttem le a szemeimet. - Ő az egyetlen... Akiben ennyire megbízok...
- Bennem megbízhatsz - ajánlkozott. Felnéztem rá, meglepődtem azon, amit mondott.
- T-takonypóc...
- Na, nyugi... - lépett egyet közelebb, majd körém fonta a karjait. - Minden rendben lesz.
Meglepődtem az öleléstől. Takonypóc sosem volt ilyen... más. Semmi flört vagy hasonló. Olyan kedvesnek és barátinak tűnt...
Ösztönösen felsóhajtottam, leengedtem a vállaimat. Egy kis időre lehunytam a szemeimet. Nem tudtam ilyen könnyen megnyugodni, de abban a pillanatban nagyon hálás voltam Takonypócnak, hogy mellettem állt.
Nem tartott sokáig. A fiú elhúzódott, láttam, hogy félrenéz.
- Jobb...? - kérdezte.
- Azt hiszem. Köszönöm, Takonypóc - biccentettem a fiúnak. Őszintén reméltem, hogy Dorci nem látta a jelenetet.
- Indulnunk kellene. Kampón van hely - ajánlotta, a sárkány pedig szokatlanul engedelmesen lehajtotta a fejét, hogy felüljünk. Kicsit furcsa volt, hogy a nyakán foglaltam helyet, mostanában Avó hátán ültem. Takony helyezkedett el elől, kapaszkodnom nem kellett. A Rémség felrepült, a mozdulatai is elárulták, mennyire feszült. Avó után kellett volna mennem.
Megráztam a fejem. Elrepültünk a Főtér felett, aminek a kellős közepén észrevettük az első jakot.
- Hé, az ott az én jakom! Jaki Jorgenson, most azonnal menj vissza a karámba!
A jak felnézett ránk, majd bőgve egy fűcsomóhoz ügetett.
- Pont olyan makacs, mint a többi Jorgenson - jegyeztem meg.
- Jaki, most azonnal indulj el! - kiabált ismét a fiú. Csak egy mekegést hallottunk válaszként.
- Kampó, te jössz! - veregettem meg a sárkány nyakát.
- Igen. Kampó, tüzet neki! - rendelkezett a Jorgenson, ám a Rémség semmit sem tett.
- Indulj el, bolond sárkány!
- Kampó, kérlek szépen... - kezdtem simogatni. Mintha csak erre várt volna, tüzet lőtt a jak mellé. Jaki Jorgenson bőgve futott a lángtenger elől, Kampó mellé lőtt, akárhányszor letért az útról. Néma Swan becsukta utána a kaput.
- Miért remeg ez a jak? - kérdezte.
- Ötletem sincs! - mondtuk egyszerre Takonnyal. Szemet meresztve néztünk össze, majd mindketten a szánhoz kaptuk a kezeinket, hogy visszatartsuk a nevetést.
- Nagyon rossz jak vagy, Jaki!
- Miért remeg a jakom? - kérdezte ismét Swan. Beharaptam az ajkamat, félrenéztem.
- Szerintem csak fázik.
- A jakok nem szoktak fázni.
- De Jaki most fázik, rendben? - emelte fel a hangját Takonypóc. - Hány jak van még?
- Három - válaszolta a kopasz férfi, mi pedig ezzel ismét a levegőbe emelkedtünk.
- Gratulálok, Takonypóc. Nem csak magadból, belőlem is hülyét csinálsz!
- Ugyan, nem kellek én ahhoz - vont vállat. Két másodperc múlva felkiáltott a fájdalomtól.
- Ne ölj meg, ne ölj meg! - sivítozta. Elrepültünk Dorci mellett.
- Ti meg mit csináltok? - nézett ránk kikerekedett szemekkel.
- Takonypóc hülye - mondtam egyszerűen.
- Trixi meg akar ölni.
- Hát ez... teljesen szokványos? - pislogott. Minimum bolondnak nézett minket, az egyszer biztos. Amikor mindketten elindultunk, kaptam tőle egy bizonyos Dorci-féle "Figyellek ám!" halálos pillantást.
Két másik jakot Hablaty háza mögött találtunk meg. Az előző technikánál valamivel kedvesebben terelgettük őket, bennem pedig motoszkált valami.
- Takonypóc, kérdezhetek valamit?
- Mondd csak - válaszolta, miközben le sem vette a tekintetét a jakról - Kampó, tűz!
- Ma reggel Morgópóc a Peremen volt, igaz?
Éreztem, hogy Takonypóc megfeszül.
- Láttam elrepülni, aztán pedig nagyon feldúlt voltál. Minden... rendben? Vagy összevesztetek?
Takonypóc habozott a válaszadással, helyette morogni kezdett.
- Elegem van abból, hogy az apám irányítani akar! - fakadt ki.
- Mi volt már megint? - húztam el a számat. Takonypóc és az apja sokat veszekedtek, többet, mint az megszokott egy családban. Egy ideje észrevettem rajta, hogy nyomja a lelkét valami.
- Az, hogy nem kellene a Peremen maradnom veletek, mert... Csak lehúztok.
- Hogy mit csinálunk?! - húzódtam hátrébb. - Lehúzunk?
- Rég óta hajtogatja ezt. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy hittem neki, de ez már régen volt... Sajnálom.
Kellett egy kis idő, hogy összeszedjem a gondolataimat, de ő hamarabb folytatta.
- Én... Nem akarok tovább úgy élni, ahogy elvárja tőlem - rázta a fejét. - Lehet, hogy... sokszor idegesítőek vagytok és nem értünk egyet, de... Ti legalább... Bevesztek valahova...
Összeszorult a szívem a szavaitól.
- Takonypóc, mi sosem akartunk lehúzni téged. Mindenkinek van rossz napja, neked is, nekünk is. Ugyanolyan ember vagy, mint a többiek. Megvannak a veszekedéseink, de egy csapat vagyunk. Hidd el, meg tudnánk beszélni, ha mindenkinek elmondanád...
- Miért, szerinted végighallgatnák? - fordult hátra. - Mondjuk az ikrek. Halfej talán, de nincs szükségem az együttérzésére. Astrid felkenne a falra. Hablaty valószínűleg meghallgatna. Dorci meg... előtte nem akarok felsülni.
- Akkor nekem miért mondod el mindezt? Amik apáddal történnek? - kérdeztem.
- Nem tudom... Tényleg nem tudom... Talán azért, mert csúnyán viselkedem veled és őszinte akarok lenni.
- Csúnyán? Mire gondolsz? - kíváncsiskodtam. Betereltük a két jakot, indultunk az utolsóért. Az ég dörgött, egy esőcsepp esett az orromra.
- Szerintem tudod.
- Arra gondolsz, hogy...?
- Igen - nézett félre. - Nézd... Be kell ismernem, hogy nagyrészt apám miatt csinálom... csináltam... izé...
Bár egy ideig hallgattam, nem lepődtem meg azon, amit mondott. A próbálkozásai sosem tűntek igazinak.
- Tudom.
- Tudod...?
- Persze. Nehéz lenne nem észrevenni - mosolyogtam. - Másrészt... Szerintem nem így viselkednél egy lánnyal, ha komolyan tetszene neked.
- Félre ne értsd. Kedves vagy, jó társaság, de... Sokkal inkább a barátom vagy, mint... tudod.
- Jó ezt hallani - nevettem fel. - Megnyugtató. Így már minden tisztább egy kicsit. Egyébként ha annyira barátnőt akarsz keresni, próbálkozz egy alacsonyabb lánynál - vigyorogtam rá. Mindketten jól tudtuk, hogy a csapatban csak egy nála alacsonyabb lány van. Amikor Takonypócnak is leesett, elvörösödött.
- Eszedbe se jusson, nem fogok ráhajtani - helyezkedett vissza a nyeregben.
- De Takonypóc...
- Nem fogok. És ezt itt zárjuk is le.
- De Taknyusziii...
- Ne. Hívj. Így! Ez ijesztő...
- Csak mondd meg, hogy miért nem akarsz ráhajtani!
- Mert a barátom - motyogta.
- És most jön a tipikus "Nem akarom tönkretenni a barátságunkat" szöveg? - kérdeztem unottan. - Ez olyan ódivatú. Ha a barátod, akkor meg fogja érteni.
- Mióta vagy te ekkora szerelemdoktor? - puffogott.
- Én? - húztam ki magam. - Ez a hivatásom! Mindig az voltam. Mindig mindenki szerelmi életébe megpróbálok befurakodni, hogy segítsek. Bezzeg én... pff - nevettem fel.
- Miért puffogsz?
- Azért, mert nincs olyan ember a földön, aki engem egy életen át el tudna viselni.
- Erről nem tudok mit mondani - vont vállat. Megtaláltuk az utolsó elkószált jakot is, majd visszakísértük a többihez. Swan megköszönte a segítségünket, majd elengedett minket.
- Takonypóc, nem bánod, ha én inkább... Hazamegyek Avóhoz? Egyébként is végeztünk - böktem a házam irányába.
- Nem, menj csak.
- És még valami. Köszönöm, hogy elmondtad ezeket, ne aggódj, senkinek sem adom tovább - veregettem vállon. Kampó leszállt a földre, én pedig lecsusszantam a nyeregből. Elköszöntünk. Hallottam a dörgést, majd végre eleredt az eső. De nem sima eső volt, jég pattogott mellettem. Gyorsan berohantam a házba. Azonban olyan látvány fogadott, hogy közel sokkot kaptam...


*    *    *

* kis idő múltán, külső szemszög*

Az eget nem lehetett látni a szürke fellegektől. A lovasok már egytől egyig ijedt sárkányokat kerestek, akik elmenekültek a vihar elől. Mire a sötét hajú lány belépett az Arénába, a jégdarabok és a vízcseppek már pattogtak a köveken.
- Menjetek! Siessetek innen, megfagytok! – hiába voltak tűzállóak, ez egy minden eddiginél bőszebb égzengésnek tűnt. A kis Rettenetes Rémek a fal mellé kuporodtak, hátha találnak maguknak egy kis fedett teret, de hiába.
- Várjatok.... - nézett körül a lány. Eszébe jutottak a régi sárkánykarámok, amiket évekkel korábban, még a harcok idején használtak. A kezével tartott ernyőt magának, amíg elfutott az egyik karig és megragadta, meghúzni azonban nem tudta. A jég már elhódította azt a területet.
- Befagyott – állapította meg. Visszafordult az aprócska sárkányokhoz, egyiküket egy törött doboz alól, másikat egy hordó fogságából szabadította ki.
- Nem maradhattok itt – taglalta lassan, hogy megértethesse velük a kívánságát. – Kérlek, menjetek el innen! Biztosan beengednek titeket egy házba, de itt ki fogtok hűlni!
A két kissárkány egymásra nézett, majd oldalra döntötték fejeiket. Ekkor az ég hatalmasat dörrent, a Rémek sárkánysikolyt hallattak, majd a lány hajába és ruhájába kapaszkodtak a félelemtől. A fekete fürtök vizesen csapódtak a lány arcába. Dédelgetve csitítgatta a sárkányokat, nem törődve saját magával.
- Kérlek, menjetek – ismételte a kérést. A Rémek leváltak a ruhájáról, majd kirepültek az Aréna kapuján.
Dorci nagyot sóhajtott a megkönnyebbüléstől. Ekkor vette csak észre, mennyire fázik. Az egész teste remegett a hidegtől, ruhái átáztak, kibomlott haja lapos és csapzott volt. Amikor a sárkányokhoz hasonlóan kilépett az Aréna kapuján, tőle pár méterre egy villám csapódott be. Az ég ismét hatalmasat dörrent, a lány ijedten hátrahőkölt. Az Aréna láncai legalább elhárítják a villámot... Ezek szerint maradnia kellett.
De mégis hol rejtőzzön el a vihar elől? A karok befagytak, tehát a karámokat nem használhatja. Dörgött, villámlott, a szürke és lila fellegek felett mintha egy Ölvészcsapat versengett volna. Nem volt más hátra, az Aréna szélében ült le. Az eső és a jég így is érte. A lány a térdére hajtotta a fejét, lihegett és remegett, nehezen tartotta a testhőjét. Még mindig tél volt, ami az Északi-tengeren együtt jár a minimum mínusz húsz fokkal, de a vihar miatt ez a szám jóval megnőtt. Hiába volt Dorci vastagon felöltözve, a jeges víz áttört a vászonon, ő pedig nem ehhez a klímához volt szokva. Tudta, hogy a lehető leggyorsabban haza kéne jutnia, mielőtt kihűl vagy megfagy. Mégsem mozdult. A tagjai elgémberedtek, fogai vacogtak. Mégis ki lenne az az elvetemült, aki ebben az időben erre téved?!
A jég kopogásától a lány nem hallhatta az ismerős sárkány- és emberlépteket.
- Itt egy sárkány sincs, Kampó – Dorci felkapta a fejét. A fiú ugyanebben a pillanatban nézett rá, pillantásuk találkozott.
- Te mit csinálsz itt? – futott oda hozzá. A lány nem tudott válaszolni, ajkai lilák voltak a hidegtől.
- Megfázol itt! – szólt rá a srác. – Kampó, segíts!
A lány észrevette, hogy a Szörnyennagy most nem makacskodott a fiú kérésére, hanem egyből odanyújtotta neki a szarvát, és felsegítette a földről. Bár a sárkány is fázott, pikkelyei jóval melegebbek voltak Dorci hideg ujjainál. A lány fél percig közel maradt hozzá, míg visszanyerte a lélekjelenlétét.
- Jól vagy? – Takonypóc hangja remegett az aggodalomtól, ezt nem tudta leplezni.
- Csak fázok egy kicsit, de igen – válaszolta a másik. –Ti mit kerestek itt?
- Járőröztünk – mondta a fiú, miközben gyorsan megragadta a lány csuklóját, és arrébb segítette az időközben elsétáló Kampó felé.
- Kampó, ernyőt!
A sárkányon látszott, hogy nem engedelmeskedne egy ilyen hangnak, de a lány kedvéért megtette. A koppanásokat még mindig lehetett hallani, de csak a sárkány szárnyain. A lány kifacsarta a vizet a hajából, a ruháival azonban inkább nem is próbálkozott. Próbálta tettetni a jóllétét, de ő nem volt viking. Sosem fázott még ennyire a megélt tizenhat éve alatt, és ez minden bizonnyal látszott is rajta. Takonypóc megfogta az egyik kezét.
- Jéghideg vagy – csóválta a fejét. – Hoznunk kellett volna valami bundát, vagy ilyesmit…
- Most már mindegy…
- Kampó, meg tudod magad gyújtani?
A sárkány lehunyta szemeit, és megpróbálkozott a feladattal. Látszott rajta, hogy erőlködik, de ő is régóta fázhatott.
- Te megpróbáltad – Dorci megcirógatta a sárkány oldalát.
- Nyomorult vihar!
Az Aréna láncaiba villám csapott.
- Ha szitkozódsz, magadra haragítod az isteneket – emlékeztette.
- Szerintem annak már régen mindegy – legyintett Takonypóc.
Csend borult rájuk. A lány elhúzta kezét a fiúéból, és karba fonta a másikkal. Lehunyta szemeit, fázva húzódott oda a Rémséghez, Takonypóc pedig bűnbánóan lesütötte a szemeit. Ha hamarabb idejöttek volna, akkor most nem állnának itt…
Figyelte Dorcit. Látta rajta, hogy csak a kitartásának köszönheti, hogy így bírta. Gondolkodott, meg merje-e tenni… De biztosan jó ötlet ez? Ha… ha nincs más megoldás? Csak nem hagyhatja megfagyni!
Végül Takonypóc elhúzta a száját, és egy másik lehetőség mellett döntött.
- Gyere, hazakísérünk – indult meg, erre pedig Kampó is megmozdult.
- De… - a lány értetlenül pislogott. – Nem mehetünk ki most!
- Ha itt maradunk, meg fogsz fagyni.
Takonypóc hangjából érezhető volt, hogy ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést. A lány hátul maradt, a sárkánylovas megállt a kapunál. Felsóhajtott.
- Gyere, nem lesz semmi baj.
A lány zöld szemei kikerekedtek. Nem ez volt az a hangnem, amit kinézett volna Takonypócból. Tudta ő, hogy a megfelelési kényszer és a durva álarc mögött egy kedves és barátságos fiú rejtőzik, de ezen ő is meglepődött.
- Re-rendben… - vacogott, majd behozta a lemaradását. Kampó még mindig ernyőt tartott felettük.
- Felülhetsz, ha szeretnél – ajánlotta a sárkány gazdája, amikor kiléptek.
- Nem, jó ez így… - sóhajtotta. Kicsit szégyellte magát.
- Valami… baj van?
- Ez kicsit ciki, nem? – nevetett fel kínjában. – Hogy ennyire nem bírom a hideget.
Takonypóc pislogott.
- És akkor? Mindenkinek van gyenge pontja. Azok nélkül nem lennénk emberek.
- Még neked is van? – kérdezett rá a lány.
- Persze… - Takonypóc félrenézett. A lány tudta, hogy Morgópócra gondol.
Dorci háza a sziget másik oldalán volt, így javasolta, hogy inkább a barátnőjéhez menjenek, ebbe pedig Takony könnyen beleegyezett. A vihar hatalmas pusztítást végzett a faluban, néhány ház össze is dőlt, elszökött birkák legelték a jeges füvet a Főtér környékén, a kerítések leszakadtak.
- Ezekért még visszajövök, biztosan újra kiszöktek – jegyezte meg a fiú.
- Nem kellene most összeterelni a birkákat?
- Először hazaviszünk.
- De… nekem is segítenem kéne!
- Így?
A lány sóhajtott.
- Használhatatlan vagyok…
- Hé, ez nem igaz! – nézett rá Takonypóc.
- De, nagyon is. Mindig én vagyok az, aki kilóg a csapatból, mert… mert nem vagyok olyan, mint ti.
- Miből gondolod ezt?
- Abból, hogy nem vagyok viking – válaszolta a lány.
- Trixi sem az.
- De rajta ez nem látszik. Csak rá kell nézni, ő… ő vikinges. Nem mintha irigykednék rá, vagy ilyesmi, mert nem erről van szó… Nincs rajta irigyelni való, mert őt a kritika és a magány tette ilyenné. De ő akkor is…
- Tévedsz. Egy fikarcnyit sem vagy rosszabb nála. Senki sem kérte azt, hogy változz meg értünk… Te így vagy önmagad, ezt szeretjük benned.
A lány hallgatott.
- Így gondolod?
- Mindenki így gondolja.
Dorci gondolkodott, majd halkan felkuncogott.
- Mi az? – fordult az irányába.
- Semmi, semmi… Csak nem úgy beszélsz Trixiről, ahogy szoktál.
A fiú felvonta az egyik szemöldökét.
- Ja… Hát… Hát nem. Nem érdekel annyira, mint ahogy az látszik…
- Micsoda? – Dorci szinte hátrahőkölt.
- Ő is ugyanúgy a csapattársam… De ő más. Nem áll olyan közel hozzám, mint mondjuk te.
- Ez mit akar jelenteni?
Amikor Takonypóc rájött, mit is mondott az előbb, halványan elvörösödött.
- Ú-úgy értem, nem a legjobb a viszonyunk, és…
- Értem – vigyorodott el a lány. Eközben a ház elé értek és megálltak előtte. A tető ott már védte őket.
- Azt hiszem, megjöttünk – nézett be az ablakon Takonypóc.
- Köszönöm, hogy utánam jöttél – mosolygott a lány.
- Ez a legkevesebb. Menj, melegedj fel, nekünk még van egy kis dolgunk.
- Biztos, hogy megoldjátok nélkülem?
- Vagyunk elegen, ne aggódj.
Ahogy így nézték egymást, néhány másodperc múlva egyszerre nevettek fel.
- Ennyire szerencsétlenek nem lehetünk! – Dorci lehajtotta a fejét.
- Te most szerencsétlennek neveztél? – Takonypóc színlelte a sértődöttséget.
- Ööööhm… ja.
A fiú résnyire zárta égkék szemeit.
- Na menj, mielőtt megharagszom.
- Mindent köszönök, Takonypóc.
A fiú biccentett. A lány keze a kilincsen volt.
- Várj… te tényleg alacsonyabb vagy nálam? – mérte le a kezével.
- Ezek szerint igen - válaszolta bólogatva. Takonypóc nem tudta nem észrevenni az arcába lógó fekete hajtincset, amit gyorsan a füle mögé tűrt. Az eddig fáradt, meggyötört zöld szemek egy pillanatra felcsillantak, amíg Takony tudatáig el nem jutott, mit is csinál pontosan. Gyorsan elrántotta a kezét.
- Sze-szerintem én most…
- A-aha, én is… - helyeselt a lány, és ellépett a fiú elől.
- Akkor… szia!
- Szia, Takonypóc! – Dorci ezzel belépett a faház ajtaján. Az első dolog, amit meglátott, a könnyes szemű barátnője volt.

*Trixi szemszöge


Bár láttam az előbbi kis jelenetet, megtartottam a számonkérést későbbre. Odarohantam a lányhoz és rángatni kezdtem a régi konyha irányába, ahol évek óta Avokádó szalmával kibélelt vacka volt kialakítva. Láttam, hogy Dorci az arcához kap az ijedtségtől. Visszatérdeltem a szalmára és átöleltem a sárkányom nyakát. Avokádó kiterült, fejét az ölembe hajtotta és nem mozgott.
- Dorci, nem tudom, mit csináljak, nem tudom rávenni, hogy keljen fel, én... - dadogtam. A lány leguggolt mellém, megsimította a sárkány oldalát.
- Már biztos vagyok benne, hogy nem csak kimerülés.
Ebben a pillanatban az ajtó kivágódott, Kampó pedig mellénk rohant. Végigszaglászta Avót, majd befeküdt mellé és betakarta a szárnyával.
~ Hogy érzed magad?
~ Nagyon... kimerülten...
~ Ne aggódj - nyalta arcon a hím. 
- Kampó... Hé... Itt meg mi történt? M-mi van Avóval...? - lépett be Takonypóc.
- Szólj Hablatynak MOST! - kiáltotta a barátnőm, Takony kifutott a házból.
- Nem lehet, hogy sebet kapott? - találgattunk.
- Nem hiszem, mióta eljöttünk semmi komolyabb ütközetünk nem volt.
~ T-trixi... - nyögte Avó. Odakúsztam mellé, simogatni kezdtem.
- Mondd el, mi történt, kérlek - könyörögtem. Éreztem, hogy a szemeimet csípik a könnyek.
~ Nem... tudtam... elmenni... a... 
- Hová? Hová nem tudtál elmenni? - kérdezgettem idegesen. A hangja... mintha szakadozott volna a vétel telefonhívás közben. Nem! Nem lehet, hogy most veszítem el!
- AVÓ! - kiáltottam.
~ Saj... ná... lom...
- Alig hallak... - suttogtam neki.
Erre mordult egyet, majd egyre többet. És egyetlen szót sem tudtam kirakni belőle. Éreztem, hogy a szemeimmel történik valami.
- Ne... Nenenenenene...
Nem értettem a sárkányokat.
Elveszítettem az erőt.

2017. július 29., szombat

78. rész - Ostrom és Vihar /3 - A hajnal hangja

EI: Sziasztok!
Megérkeztem a legutolsó Ostrom és Vihar résszel, amely hosszabbra nyúlt, mint terveztem. Ígérem, hogy minden kérdésre választ kaptok majd, ami felmerül a rész közben.
Jó olvasást kívánok mindenkinek! :)

--------------------

"Meet me on the battlefield
Even on the darkest night
I will be your sword and shield,
Your camouflage and you will be mine"

 /SVRCINA - Battlefield/


*Trixi*

Legalább tíz perce tartottam a táborunkhoz. Kicsit megkönnyebbültem, hogy beszéltem a vadásszal, bár magam sem tudtam, miért. Úgy éreztem, durva voltam Rikóval, de nem kérhetett tőlem tűzszünetet. Nemcsak személyes ellenségek voltunk, de a táboraink is háborúban álltak. Még akkor is, ha egyre kevésbé tudtam tartani a haragot.
- Megjöttem! Köszönöm, hogy őrköd...
A meglepetéstől nem tudtam befejezni a mondandómat. Avokádó nem volt a helyén, sem a többi sárkány. A lovasok mégis úgy aludtak, mintha mi se történt volna...
Idegesen néztem körül a táborunkban, hátha találok egy kis jelet, amiből rájöhetek, hová lettek a hátasaink. Észrevettem egy karmolásnyomot a földön, pontosan ott, ahol eddig Avó feküdt. 
- Ez biztosan az övé... - suttogtam. Nem tudtam nyugtatni magam azzal, hogy csak halászni mentek, mert mindannyian egyszerre tűntek el. Ráadásul Avót megkértem arra, hogy ügyeljen a többiekre. Nem ment volna el, amíg vissza nem térek.
Tudtam, hogy nem indulhatok a keresésükre egyedül. Fel kellett keltenem valakit. Ha felébrednek, és látják, hogy nem vagyok itt, még nagyobbat csalódnak bennem. Halkan letérdeltem Hablaty mellé és megráztam a vállait.
- Hablaty, kérlek, kelj fel! Baj van, nagyon nagy baj! - suttogtam. A fiú kisvártatva kinyitotta zöld szemeit és rám emelte tekintetét.
- Mi baj, Trixi? - kérdezte ásítva, miközben felült.
- Lesétáltam a partra és megkértem Avót, hogy ügyeljen rátok, amíg vissza nem jövök... És most...
Hablaty körbenézett a tisztáson. Nem kellett sok idő, hogy észrevegye a hiányzó tagokat és felkeljen.
- Hol vannak a sárkányaink? - kérdezte halkan.
- Ez az! Fogalmam sincs! Avó biztosan nem ment volna el, hisz megkértem az őrködésre! És a többiek... egyedül hagytak volna minket egy ostromlott sziget kellős közepén?
Hablaty megrázta a fejét. Megmutattam neki a karmolásnyomot.
- Nem hiszem, hogy a mieink dulakodtak volna. Olyan, mintha... mintha erőszakkal vonszolták volna el... Nézd! - húzta végig az ujját a talajon. A lábaim szinte földbe gyökereztek, ahogy belegondoltam, mi történhetett itt.
- Esküszöm, csak negyed órára tűntem el... 
- Mi dolgod volt a parton ilyenkor? - kérdezte továbbra is a nyomot tanulmányozva.
- Hogy úgy fogalmazzak, tartottam egy terepszemlét.
- Értem - biccentett. - És most... most mi lesz...?
- Muszáj megkeresnünk őket, de a srácokat nem hagyhatjuk őrizetlenül! De... ezt tényleg nem értem... Hablaty, a parton voltam a sárkányvadász hajóknál, egyetlen sárkányt sem láttam!
- Lehet, hogy a mai segítségük csapda volt. Vagy a reggeli... amikor idejött a két csapdász és téged keresett. Talán csak ki akarták deríteni, mennyien vagyunk és milyen sárkányok vannak velünk.
A szó a torkomon akadt néhány másodpercre.
- Nem hiszem... A katona, akiről beszéltek, tényleg megsérült, de... ez most mindegy is. Tudod, hogy megvan a véleményem a sárkányvadászokról, de ezt most képtelen vagyok elhinni róluk.
- Kitelik tőlük - mondta. Tudtam, hogy igaza van.
- Akkor most mi legyen? - kérdeztem idegesen.
- Szerintem a legjobb, ha ketten megyünk megkeresni őket. A csapat egyes tagjai egyszerűen nem tudnak rejtőzködni - nézett a horkoló ikrekre és Takonyra.
- Keltsük fel Astridot - javasoltam.
Ezt is tettük. Hablaty a szőke lány mellé osont és halkan felébresztette. Úgy döntöttem, magukra hagyom őket, így megvártam a fiút ott, ahol az erdő kezdődött.
- Astrid őrködik nekünk - érkezett meg két perccel később. - Induljunk!
Bár feszengtem Hablaty mellett, tudtam, hogy van fontosabb is abban a pillanatban, mint a saját sérelmeinkkel foglalkozni. Mutattam az utat le a hajókig. Amikor megérkeztünk, meglepetésünkre Drákó harcosai a parton gyülekeztek. Gyorsan visszarántottam Hablatyot a szikla mögé, amitől ő megcsúszott a műlábával, de még idejében megtartottam a hátát. Gyorsan összenéztünk, majd fülelni kezdtünk.
- Mégis mi történik itt? - kérdezte egy ismeretlen férfi.
- Ütődöttek... - morogta egy másik hang. Ezt viszont felismertem. Biztos voltam benne, hogy Drákó ficsúrjához tartozik.
- Az egyik éjjeli tolvaj kötötte el a sárkányokat! Láttam, amikor elfutott innen...
A szívverésem felgyorsult. Tudtam, hogy rólam beszéltek... De mégis hogy láthattak meg?
- Valóban? - Oberon hangja most nyájasabban csengett. Láttam, ahogyan odafordul az előbbi katonához.
- Mit láttál?
- Az egyik csuklyás lányt... Nem tudom, melyikük volt, de az egyik hajóaljból jött elő. Nem emlékszem, melyikből...
- Terepszemle, mi? - suttogta Hablaty.
- Részletes terepszemle - válaszoltam.
- Törd a fejed, barátom.
Látszott, hogy Oberon csupán haszonleső. Csak akkor lágyult meg, amikor valaki a hasznára vált. Tiszta apja. Tényleg családi vonás.
- Tényleg nem tudom - felelte a férfi kis gondolkodás után.
- És miért hagytad elmenni?
- O-oberon, én...
- Azt kérdeztem, miért hagytad futni? - ismételte meg. Lenéző hangjából sütött a felsőbbrendűség.
- Túl gyors volt, és az ég sötét, nem láttam jól...
- Miért nem hordasz magadnál fáklyát? És apám ilyen embereknek ad fegyvert a kezébe?
- Hablaty, én kimegyek... - hajoltam hozzá közelebb.
- Megőrültél?
- Még a végén megüti azt a szerencsétlent. Várj meg itt - indultam el. Hablaty elkapta a karomat.
- Ne csinálj butaságot!
- Ha csinálnék, jönnél és visszaráncigálnál. Elegen vannak ahhoz, hogy gond nélkül meg tudjam védeni magam - nyugtattam meg. Jól esett, hogy a történtek után is törődik velem.
A végül fiú elengedett. Biccentettem és kiléptem a sziklák mögül. A három katona hátralépett, míg Oberon egyszerűen átnézett a válla felett.
- Visszajött! - hebegte a férfi.
- Vagy talán el sem ment...
- Hé! Láttam, amit láttam!
- Tudod, kislány, ez erősen birtokháborításnak minősül - mondta Oberon.
- Nem, mintha ez a hely a tiétek lenne - léptem közelebb.
Oberon ökölbe szorította a kezeit.
- De az isteneknek hála nem is a sárkánylovasoké.
- Ez igaz - helyeseltem.
- De ettől függetlenül ami a miénk, az a miénk. - hallottam egy kattanó hangot, majd Oberon felém tartotta a pisztolyát. Rezzenéstelen arccal meredtem rá, majd egyszerűen megragadtam a puskacsövet és félrenyomtam.
- A sárkányomért jöttem. És magammal is viszem, kerül amibe kerül.
- Oberon, nem kellene megkö-
A férfi feltartotta a tenyerét.
- Nem. A lány tud valamit.
- Akkor vigyük el kihallgatni? - kérdezősködött tovább a sárkányvadász.
- Majd én kihallgatom. Tűnjetek el! - förmedt a társaira. Nem telt bele egy percbe, ketten (azaz hárman) maradtunk a parton. Oberon elemelte a fegyverét.
- Igazán kedves vagy az embereiddel.
- Térjünk a tárgyra, Holgerson. Mi szél hozott erre?
Megint ez a nyájas hang. Kiráz tőle a hideg...
- Már mondtam, hogy a sárkányomért jöttem.
- S mieinket nem hoztad vissza, ha jól sejtem.
- Nem nyúltam hozzájuk - vágtam rá.
- Hm. Ez igazán érdekes egybeesés, nem gondolod? Egy sárkánylovas meglátogat minket és hirtelen eltűnik a zsákmányunk.
- Mint mondtam, a mi sárkányaink is nyomtalanul eltűntek. Magyarázatot követelek! Hogy jutottatok el a táborunkba?
A férfi úgy tűnt, erősen gondolkodik valamin.
- Tehát teljesen egyedül jöttél ide, a vadászok közé? Vagy tagadod, hogy a társad is itt van? - hagyta figyelmen kívül a kérdésemet.
Egy pillanatra lefagytam. Mégis honnan tudta, hogy Hablaty velem jött?
Nem. Én ezt nem vallom be. Nem adom fel a barátomat!
- Egyedül állok előtted.
- Úgy látom, eléggé megszeppentél a kérdéstől - állt közvetlenül elém. - Vajon a vad lány a sárkánya nélkül is olyan erős, mint ahogy azt mutatni próbálja?
Úgy éreztem, mintha a fejemmel játszana. És nem tetszett az érzés. Mindenre rákérdezett, és próbált összezavarni. Ha pedig nem vigyázok, sikerülni is fog neki.
- Te mondtad, hogy maradjunk a tárgynál. Eléggé eltértünk tőle.
- Zavartnak tűnsz - ingatta a fejét.
- Még egyszer elmondom: nem vittem el a sárkányokat! - ismételtem dühösen. Válaszokat akartam, nem mellébeszédet.
Furcsa zaj hasított a levegőbe. Oberonnal mindketten felnéztünk az égre, keresve a hang forrását. Egy perc után egy sárkány csapódott be mellettünk. Avokádóra számítottam... Vagyis, inkább vártam, hogy ő legyen az, és véget érjen ez a nyomasztó rémálom. A megérzésem tévedett, a mellettem lévő Gyapjas Bömbölő védelmezően állt elém. Nem tudtam, ismertem-e a sárkányt, mert teljesen a háta mögé kerültem.
A Gyapjas nem mondott semmit, csak a  vicsorgását hallottam.
Oberon érzelemmentes arccal nézett a sárkány hatalmas szemeibe. Ötletem sem volt, mi fog történni. A Gyapjas egy lehetett a vad sárkányok közül, akkor pedig korán ér a halálom...
- Sejtettem. Sosem jársz sárkányok nélkül - mondta végül a vadász. Az állat közelebb húzódott hozzám, hallottam a levegővételeit.
- Te pedig sosem jársz a nyálcsorgató csatlósaid nélkül. Mit is várok egy ficsúrtól? - morogtam rá. Ez nem volt a legjobb visszavágás, hiszen most sem voltak itt az emberei, de... végül is igaz.
- Vidd el innen ezt a dögöt, vagy én fogom! - figyelmeztetett, de választási lehetőséget nem adott. Megragadta a Gyapjas nyakát, a sárkány felnyüszített a hirtelen fájdalomtól, és tudtam, hogy Oberon a következő mozdulattal el fogja altatni. Azonban az állat tapasztaltabb volt, mint azt hittem. Rázni kezdte szőrös fejét, majd a Vérdung másik keze után kapott. Oberon visszahúzódott, hogy fegyvert rántson, de én gyorsabb voltam ennél. Kivontam a kardomat, és bár a csapás közben a fegyvereink összecsattantak, sikerült hárítanom a támadást. A Gyapjas a fogaival finoman a ruhámba harapott, majd felemelt és arrébb tett. Megütődtem. Egy pillanattal később már szembefordult Oberonnal, és a harc folytatódott. Ha ő segített rajtam, én nem hagyhattam annyiban, és természetesen visszaszálltam a küzdelembe. Amíg a csapdász a Gyapjassal volt elfoglalva, az oldalába ütöttem a kardlappal. Felhorkant. Vérzést nem okoztam, de egy kék foltja biztosan lesz majd.
Ekkor Hablaty kirohant a szikla mögül és előhúzta lángfegyverét. A másik hárította az ütést, majd az enyémet is. Három év után végre találtam egy sárkányvadászt, aki nem omlik össze egy csapástól?
Oberon kardja végigvágta a páncélt jobb karomon. Sziszegve húzódtam hátrébb, de nem úsztam meg ennyivel. A vadász egy kis időre ártalmatlanná tette Hablatyot, majd lassú, szinte már félelmetes mozdulatokkal jött felém és ért el hozzám. Hátrálni akartam, hogy időt nyerjek a fogásváltáshoz, de Oberon a földre lökött és kiütötte a kezemből a kardomat. Kész. Lefegyverzett. Egy sárkányvadász. Nagyobb szégyen érhetne?
A hosszú, éles pengét a nyakamhoz érintette, így nézett velem farkasszemet.
- Sose becsüld alá az ellenfeledet - mondta hidegen. - Nem tudhatod, mire képes. Ha háborút akarsz nyerni, ezzel a harctechnikával el is felejtheted a győzelmet.
- Tévedsz. A táborokban csak puhányokkal találkoztam. Eddig.
Borostás arca egy pillanatra megrándult.
- Mostantól más idők járnak. Holmi kislányok nem fognak megdönteni egy ezrednyi katonát.
Katonát? Milyen katonákról beszél?
- Nem kislányokkal álltok szemben.
- A tudásotok nem mutat többet - húzta el a pengét a nyakamtól. A Gyapjas Bömbölő eddig mozdulatlanul állt, de ekkor megrázta a fejét és észrevétlenül felhúzta Hablatyot a földről.
- Meglátjuk, Oberon.
- Ha ketten állunk majd egymással szemben, ki fog derülni. De nem hiszem, hogy eljutsz odáig.
- Nem tudod, ki vagyok.
- De. Többet tudok rólad, mint amennyi számodra kedvező. Többet, mint te magadról.
Megelégeltem az üres szavakat, és felálltam. Elindultam a fegyveremért, de elém vágott a kardjával.
- Miért kóstolgatsz? Már levághattál volna.
- Látni akarom, meddig mész el - vont vállat. - A csúcson a legjobb befejezni.
- Ezt vegyem fenyegetésnek? - suhantam át a penge alatt. Felkaptam a saját kardomat és kitartva álltam meg előtte. A kardjaink egymás mellkasa felé mutattak.
- Inkább vedd puszta ajánlatnak.
Oberon leengedte a fegyvert és visszahelyezte a tokjába. Három szempár követte, ahogy eltűnt a másik szikla mögött.
- Jól vagy, Hablaty? - szaladtam oda hozzá. A fejbőréből kiserkent a vér, de nagyobb sebet nem láttam rajta.
- Én igen, de téged meg is ölhetett volna!
- Nem tette, és ezt itt és most hagyjuk is abba! Nincs időnk azon veszekedni, hogy mi lett volna, ha, amikor még mindig semmit nem tudunk a sárkányainkról!
- És ő? - bökött a Gyapjas felé. A sárkány oldalra döntötte fejét, jégkék szemei okosan csillogtak a holdfényben. Hirtelen úgy éreztem, mintha ismerném valahonnan a sárkányt.
- Várj, megpróbálom megszelídíteni - vette elő ismét a tűzkardot. Leírt vele egy nyolcast, majd lehajolt egészen a földig. A sárkány követte a fényt, de a tekintete semmit nem változott.
- Szerinted ez elég volt? - kérdezte Hablaty.
- Nem tudom, szükség volt-e rá egyáltalán... - érintettem meg a nyakát. Amikor nem ellenkezett, megsimogattam és betúrtam a bundájába.
- Olyan ismerős nekem ez a sárkány - merengtem. - Biztos vagyok benne, hogy már láttam valahol.
- Szerintem ő is emlékszik rád, egy sárkány nem véd meg csak úgy akárkit.
Biccentettem. A sárkány mélyen a szemembe nézett, majd megszaglászott. Emlékeztem a tekintetére, és arra is, hogy máskor is csinálta már ezt. Tudtam, hogy egy idősebb, de annál tapasztaltabb sárkánnyal van dolgom.
- Már biztosan tudom, hogy találkoztam vele ezelőtt. De azt még nem, hogy mikor.
A sárkány kisvártatva a levegőbe szagolt, majd utoljára rám nézett, mielőtt lassú mozdulatokkal visszaindult az erdőbe... de a saját lábán, repülés nélkül. Ahogyan az előbb nézett rám... Vajon azt akarja, hogy kövessem őt?
- Szerintem azt várja, hogy utána menj - jegyezte meg Hablaty.
- És te?
- Visszamegyek a többiekhez, mielőtt a sárkányvadász riadóztatja az embereit. Együtt megpróbálunk a sárkányok nyomára bukkanni. Van egy olyan érzésem, hogy a Gyapjas Bömbölő...
- Hogy elvezet hozzájuk? - fejeztem be a gondolatát.
- Határozottan kijelentette, hogy téged vár.
- Igazad van - helyeseltem. - Akkor... Sok szerencsét, Hablaty! - biccentettem neki, majd a sárkány után indultam a fák közé.
- Várj meg, kérlek! Hol vannak a...?
Egy nyomot vettem észre a homokban. Biztosan a Gyapjashoz tartozott. Úgy éreztem, direkt hagyta ott azt a nyomot, hogy követhessem. Vártam rá, hogy a sárkány megszólaljon, hogy könnyebben megtalálhassam, de nem tette. A sötétség befedte az erdőt, de a látásom mintha kiélesedett volna. Láttam a fákat, az alvó, vagy éppen vadra leső állatokat. Gyorsabban futottam, mint eddig valaha. Ekkora sebességre akkor sem lettem volna képes, ha egy tarantulabirodalom üldözne... Mégsem tudtam koncentrálni az érzékeim változására, igyekeztem inkább kihasználni őket.
- Hé, merre vagy? - kiáltottam. Beleszagoltam a levegőbe, majd jobbra fordultam és arra folytattam a futást. Néhány perc után emelkedő következett, amely a hegyre vezetett fel. Még félúton sem jártam, amikor észrevettem a falba vájt barlangot. A gyapjas Bömbölő odabenn ült, látszólag tényleg rám várt.
Nem éreztem fáradtságot, nem lihegtem, egyszerűen csak lefékeztem, és beléptem a vájatba. Lassú léptekkel közelítettem a sárkányhoz, de nemsoká megálltam és körülnéztem. Csak ekkor vettem észre, hogy a fal mellett volt egy asztal és egy szék, távolabb egy szekrény, és egy nádból készített alvóhely is. Itt lakik valaki?
~ Üdvözöllek, Trixi. Örülök, hogy könnyen idetaláltál.
Mély, de mégis kellemes hang. A Gyapjas hangja volt.
- Honnan tudod a nevemet? - kérdeztem rá.
~ Aprócska voltál még, amikor utoljára találkoztunk - húzta halvány hüllőmosolyra a száját. ~ Nagyjából nyolcéves lehettél. Emlékszel rám?
Ilyen kicsi voltam? Hisz akkor még nem is tudtam, hogy léteznek sárkányok!
- Emlékszem rád, de akkor még nem találkozhattam veled. Nem láttalak valahol... az elmúlt három évben?
~ Nem, te nem láttál engem. De én végig figyeltelek - állt a lábaira. Óvatosan lépett párat, majd megállt közvetlenül előttem.
- Tudnom kéne, hogy ki vagy...?
~ Talán. Nem nevelhetik ki belőled a régi ösztönöket.
- A miket? - pislogtam a sárkányra.
~ Sok minden van, amit nem tudsz még. Időbe fog telni, amíg minden eszedbe jut. Kale-nek igaza volt, nem szabadott volna téged elhozni onnan...
Nem tudtam, mire gondolhat a sárkány. Valahonnan ismerős volt a Kale szó, vagy ezek szerint név, egy szó formálódott a fejemben. Félénken érintettem meg a Gyapjas fejét.
- Bátor...? - kérdeztem rá. A sárkány elmosolyodott.
~ Úgy bizony.
Az emlékek záporoztak előttem. Emlékeztem rá, hogy játszottam a sárkánnyal, hogy megvédett, hogy meghallgatott, ha szomorú voltam. Hány éves lehettem, hat? Azt még nem értettem, hogyan, de tudtam, hogy köze volt a nagyapámhoz.
- De... te hogy kerülsz ide? - dadogtam pár perccel később. Bátor szárnyat vont.
~ Éreztem, hogy szükséged lehet rám.
Nem gondolkodtam. Szorosan átöleltem a Gyapjast, és a nyakába fúrtam az arcomat. Kiskoromban mennyit kerestem őt, de ő elment, és sosem láttam többet. Csak úgy, mint a nagyapa...
Szuszogást hallottam, majd a hüllő körülzárt a szárnyaival.
~ Mintha csak tegnap lett volna, hogy a mancsomig sem értél - horkant fel. ~ Régi szép idők...
- Miért tűntél el? Sosem kerestél többet, nem játszottunk...
Bátor habozva válaszolt.
~ Nem akarták, hogy keresselek téged. Sem én, sem más sárkány, amíg el nem éred a megfelelő kort. Megértettem őket, ez az élet túl veszélyes neked, de nem szigetelhetnek el így.
Nem értettem, miről beszél, de folytatta.
~ Mégis, itt voltál, vagy... évekkel korábban.
- Miről beszélsz? - toltam el magamtól a Gyapjast.
~ Hosszú történet, és azt hiszem, nincs is időnk rá - nézett ki a barlangból. ~ Kérlek, nagyon figyelj most rám! Az, hogy eljutottál ide, kitartásra és nagy erőre vall. Az pedig, hogy a hatalmad meg is mutatkozik... Te érted azt, amit a sárkányok mondanak. Tudnod kell, hogy az erő nem tart örökké. Nem tudod használni, sem kezelni, ezért nagyon veszélyes! Sose maradj egyedül, ha elzöldülnek a szemeid, vagy élesednek az érzékeid. Szükséged lesz bizalmasokra, de minél kevesebben tudnak erről, annál jobb.
Nem kérdeztem semmit, csak összpontosítottam, és próbáltam mindent megjegyezni. Ez fontos volt.
~ Az, hogy pontosan itt mutatkozik meg az erőd, hatalmas jel. Ez a fészek... Hogy te is értsd, évszázadokkal ezelőtt történt itt valami, ami most is kihat a sárkányok és az emberek életére. Majd ezt is megérted, nem mondhatok többet, mint amennyit muszáj.
- Miért vagyok képes erre?
~ Ezt még én sem tudom. Vagyis... Sejtem, nagyapád is sejtette, de nem hozhatjuk meg a helyes döntést, amíg meg nem mutatod, mire vagy képes.
- Mégis hogyan mutathatnám meg? - értetlenkedtem. - Azt sem értem, mi ez az egész, Bátor! Nem tudom irányítani, ezt te mondtad!
Az ég dörrent egyet.
~ Nem maradhatunk, ostrom alatt áll a sziget. A Királynő magához vonzotta az összes sárkányt.
Tehát ezért tűntek el! - futott át az agyamon.
- Le kell győznünk az alfát!
~ Nem kell legyőznöd őt. De mutasd meg neki, hogy egy oroszlán lakozik odabenn!
- Egy oroszlán? - kérdeztem rá.
~ Ez egy jelszó. Amolyan... családi dolog. De értsd jól minden szavát. Mutasd meg neki az erődet!
Nem firtattam, úgysem értettem volna. Bátor a fal mellett pihenő nyereg felé bökött.
~ A táskában találsz egy levelet, jól tedd el, és olvasd, ha egyedül leszel. Csatold rám a nyerget.
Úgy tettem, ahogy kérte. Belenyúltam a bőrtáskába, éreztem benne a papírdarabot. A zsebembe rejtettem, majd rásegítettem a nyerget a sárkányra.
~ Induljunk, Trixi. Ülj fel a hátamra!
Eleget tettem a kérésnek. Bátor kitárta a szárnyait, és kilépve a barlangból felemelkedett a levegőbe. Megkapaszkodtam a szíjban. A nyereg nem az én méretem volt, ha nem kapaszkodtam elég jól, lecsúsztam volna.
- Van tervünk, Bátor? - hajoltam a füléhez.
~ Ki fogjuk szabadítani a sárkányokat!
- És a csapdászok?
~ Ők most nem számítanak. Csak az alfára összpontosíts, történjék bármi, rendben? Akárki sérül meg, akárki pusztul el, nem törhetsz meg! Ez most fontos!
A hangjából is éreztem, hogy igazat mond, mégis megrémítettek a szavak. Rendben hát. Akármi is legyen a célja az erőmnek, akármit is hoz majd a hajnal, megteszek minden tőlem telhetőt!
- Értettem, Bátor. Így teszek - válaszoltam.
~ A kard mindig legyen a kezedben. A pengének a megfelelő kézben nagyobb az ereje, mint három alfasárkányé.
Rá akartam kérdezni, miért, de inkább nem tettem. Túl sok volt ez így egyszerre, hogy mindent felfogjak, talán nem is kellett. Elővettem a fegyvert. Sosem éreztem, hogy több lenne egy egyszerű kardnál, bár a nevem a pengén, a fém hőmérsékletének változása és az izzás... Talán több ez a kard, mint valaha hittem. Ezért akarhatták ennyien elvenni tőlem.
Suhantunk az éjszakai égen. Éreztem, hogy egyre közelebb érünk a sárkányokhoz és a vulkánhoz. Amikor a lávahegy látótávolságra ért, csak akkor eszméltem rá, hogy fogalmam sincs, mit kéne csinálnom. Eddig is bombáztunk, harcoltunk, de nem volt elég haszna. Akkor most mégis mi változhatna meg?
Untam már a harcot. Igen, kimondtam. Pont én, aki mindig csak harcolni akar. Láttam, hogy értelmetlen volt. Napok óta küzdöttünk, nem értünk el mást kisebb sikereknél. Mi is fáradtunk, fáradt a Királynő is, mi haszna volt ennek?
Aztán eszembe jutottak Bátor szavai. Most nem adhattuk fel, nem törhettünk meg. Most volt itt az ideje annak, hogy megfeszítsem magam. Megígértem Avónak és magamnak is, hogy mindent elkövetek a szabadságukért.
Megálltunk. A sötétben láttam körvonalazódni a Vörös Halál alakját kívül a vulkánon.
- Lát minket, Bátor? - suttogtam.
~ Nem, innen biztosan nem. Megkerülöm, és meglepjük, rendben? - ajánlotta, miközben felnézett rám. Aprót bólintottam, Bátor pedig elindult. Nekünk repült egy sárkány, kerülnünk kellett a vulkán mellett. Rásimultam a hátasra. Tudtam, hogy biztonságosan átjuttat minket a másik oldalra.
Amikor megálltunk az alfa mögött, körülnéztem. A sárkányvadász hajók is aludtak, legalábbis látszólag. Tudtam, hogy szervezkednek, és meg fognak támadni bennünket a sárkányaikért... és valószínűleg a banda támadással válaszol majd a támadásra. Elhessegettem a gondolatot. Bátornak igaza volt. Ha a kisebb ügyekkel foglalkozok, nem tudom elérni, amit muszáj. Nem menthetek meg mindenkit.
- Most mit csinálunk?
~ Várjunk - válaszolta halkan. Behúzódtunk egy kis résbe, figyeltük a sárkányok mozgását.
- Értesz valamit?
~ Nem...
- Rád miért nem hat az ereje? - kérdeztem kis idő után.
~ Azért, mert nem tudja, hogy betettem a mancsom a szigetre. Csak az ide tartozó sárkányokra koncentrál.
De a mi sárkányaink? Vagy rájuk már számít?
Végül biccentettem. A sárkányok feljebb emelkedtem, már a közelünkben is köröztek. Bátort hívogatták, és hallottam, hogy segítséget kérnek. A vadak, a sárkányok közül a legbetörhetetlenebbek könyörögtek azért, hogy szabadítsuk meg őket. Fájt a szívem. Egyikükre sem haragudtam a bizalmatlanságukért. Ők csak féltek...
- Szegény párák... - suttogtam. - Nem nézhetjük ezt tétlenül, Bátor!
~ Emlékezz arra, amit mondtam. Ki kell várnunk.
Feszengtem. Amikor Avokádó elszállt felettünk, megrántottam a szíjat.
- BÁTOR! - szóltam rá. - Indulunk, most!
~ Fogd vissza magad!
De én nem maradtam nyugton, sőt. Rángattam a nyerget, ösztökéltem a sárkányt az indulásra, de nem engedelmeskedett. Sőt, leült.
- Azt mondtad, mutassam meg az oroszlánt, vagy mit! Akkor most mi legyen?
~ Kivárunk.
Nem dacolhattam. Legalább egy óráig voltunk ott, de talán több ideig is. A vadászhajók felől fényeket láttunk, és pont a táborhelyünkre tartottak. Hablaty ott van, nem lehet baj. Nyugi, nincs semmi baj...
Bátor a hosszú csend után megmozdult. Szárnyait felemelte, és tudtam, hogy indulunk.
~ Gyerünk! - rugaszkodott el.
A gyorsaságunk minden eddigit meghaladott. Erősen kellett kapaszkodnom. Igyekeztem, de nem tudtam alkalmazkodni a nyereghez. Elengedtem a szíjat, hátracsúsztam a sárkányon, és szembenéztem a szédítő mélységgel.
Bátorság, Trixi, bátorság!
Lehajoltam a Gyapjas hasáig és kifűztem a bőrszalagot a csatból. A világ megingott alattam. Kicsúsztattam magam alól a nyerget, majd ledobtam a sziget fölött. Majd megtaláljuk.
A sárkány szőrébe kapaszkodtam, a combommal szorítottam az oldalát. Mindjárt más.
Szlalomoztunk a sárkányok között. Az alfa még jobban összehúzta a pupilláit, mire a sárkányok felénk fordultak. Értettem a tűzparancsot.
Másodpercekkel később menekülnünk kellett. Az összes sárkány nekünk támadt, mi pedig egyedül maradtunk. Nem tudtunk gyorsabban haladni, pedig muszáj lett volna. Egészen magam mellől hallottam a fogcsattogtatást.
Vészesen közeledtünk a csapdászhajókhoz. Két járőr volt a a legközelebbin, akiket egyből felismertem. Nem volt más választásom...
- Segítsetek! - kiáltottam. Ethan és Rikó fel, majd egymásra néztek. Rikó bágyadtan, de gyorsan lépett a hálóvető elé, és jobb ötlet híján elsütötte a fegyvert. Most az egyszer nem ellenkeztem. Egy sikoly, majd a sárkány a fedélzeten végezte. Ethan előrántott egy tőrt, és kifeszítette vele a sárkány állkapcsát. Harcképtelenné tette.
Rikó újra töltött, és megint lőtt. És megint. A fenyegetés egyszer csak elült. Az alfa azt hihette, minket is eltaláltak, mert visszarendelte a sárkányokat.
Nyugodtabban sóhajtottam fel. A hajóhoz reptettem Bátort, majd a fedélzetre ugrottam. Vetettem a fiúkra egy-egy hálás pillantást, majd elővettem a kardomat és odaszaladtam az első áldozathoz.
- Segítsetek, kérlek! - néztem vissza rájuk. - Vágjuk el ezeket!
- De hát megtámadtak, nem? - kérdezte Ethan. Amíg én egy siklóval, ő egy Ostorcsattal foglalkozott.
- Az alfa kényszerítette őket. Szerintem már rendben vannak.
Óvatosan megfogtam egy kipeckelt állkapcsú sárkány fejét, és felemeltem. A pupillája ismét tágra nyílt.
- Rendben, pajtás. Ne haragudj a kötelekért. Kiszabadítalak, de ne bánts minket, rendben? - simogattam meg nyugtatóan. Elvágtam a köteleket, és elhúztam Ethan tőrét. Néhány perc után mind a hat lelőtt sárkánnyal végeztünk. Nem mozdultak el, nem keltettek feltűnést a Királynő számára. Remegtek a kimerültségtől.
Felálltam, és szembenéztem a fiúkkal.
- Te miért vagy itt? - néztem Rikóra.
- Mert kellett az ember - vágta rá. Lesütöttem a szemeimet. Még mindig bűntudatom volt az előző éjszaka miatt. Most is csak úgy volt, mint ahogy néhány órája láttam. Páncél nélkül, egy szál ingben, az arca vörös volt a láztól. Mondani akartam valamit. Talán azt, hogy menjen és pihenjen le abban a minutumban, nem tudom. Végül másért szólaltam meg.
- Baj van - néztem fel. - Minden a Királynő hibája, nem raboltuk ki egymást!
- A többiek elindultak felétek... - nézett a sziget felé Ethan. Valamelyik katona figyelhette meg Hablatyot, ha tudták az utat.
- Nincsenek ott a sárkányaink, a barátaim védtelenek.
- Akkor ő? - mutatott a Gyapjasra. Láttam, hogy Rikó valamiért nagyon erősen méregeti a sárkányt.
- Hosszú. Valahogy meg kell akadályoznunk a harcot. Ha most kezdünk ehhez, akkor...
A két fiú bólintott.
- Csak kifárasztjuk magunkat reggelre, igaz? - csatlakozott Rikó.
- Nem. A reggel már nem számít. Ez az utolsó ostrom.
- Hogy érted azt, hogy az utolsó? - kérdezték egyszerre.
- Ma éjjel befejezzük ezt... Csak hajnalig kell idő. Érzem.
- Legkésőbb két órád van, mielőtt világosodni kezd. Elég lesz ennyi idő? Sárkányok nélkül? Segítség nélkül?
- Tudom, mit csinálok. Vagyis... igaz, fogalmam sincs. De megoldom, efelől ne aggódjatok. Sosem voltam még ennyire biztos semmiben sem... - néztem a sárkányokra. Lehajoltam az elsőhöz, és mielőtt bármit tehetett volna, a fejére tettem a kezem. Kértem őt, és a társait, hogy segítsenek a barátaimon. Ott az alfa nem találja meg őket... talán.
- A sárkányok mennek - fordultam a vadászok felé.
- Ahogy mi is - jelentette ki Rikó. Elővettem a kardomat és a nyakának szegeztem.
- Te biztosan nem.
- Miért?
- Azért, mert azt mondtam - sziszegtem. - Te szépen itt maradsz. Ethan, utálsz, utállak, de a húgod is ott van! - néztem a fiúra.
- Tudom - biccentett. - Talán jobb, ha odamegyek... Felmérni a helyzetet.
Visszafordultam Rikóhoz.
- Amennyiben meglátlak ott, nos hát... - toltam hozzá közelebb a pengét. - Remélem, eljutott az agyadig az üzenet.
Elvettem a fegyvert, majd visszasiettem Bátorhoz. Felültem a hátára, emelkedtünk. Az erősebb érzékeimnek hála hallottam, ahogy Ethan Rikó füléhez hajol, és belesúgja: "Szerintem bír téged". Bátor kérés nélkül tüzelésre nyitotta a száját, mire Ethan felrántotta a kezeit.
- VICCELTEM! VICCELTEM! ESKÜSZÖM, HOGY VICCELTEM! - mentegetőzött.
- Na azért - mondtam ridegen. Amikor ismét megindultunk, már nem néztem vissza.


Az idő gyorsabban telt, mint gondoltam. A táborunk felől kiáltások, mellőlünk sárkánysikolyok hallatszódtak, a színes pikkelytengerben nehezen jutottunk előre. De láttam az alfát. És ő is engem. A sárkányok önkénytelenül tüzeltek, a sötét eget lángnyelvek borították be. Az egész olyan volt, mint a szilveszteri tűzijáték, de mégis teljesen más. Én nem akartam sárkányok ellen harcolni... Én szerettem őket. És most félre kellett löknünk mindet, hogy előre jussunk. Egyre több kiáltás, és úgy éreztem, a hangok szétfeszítenek. Ahogy egyre erősebben fojtogatott a furcsa erő, a kardpenge forrósodott a kezemben. Már biztosra vettem, hogy éget.
- Bátor, nem bírom... - suttogtam.
~ Még muszáj.
Egyre közeledett a hajnal, és ezzel a magam elé kitűzött határidő is. Beláttam, hogy nem így nem tudunk mozogni, és egyedül is vagyunk. A szigeten váratlan mozgolódás kezdődött, kértem Bátort, hogy repüljünk le. A sárkánylovasok voltak azok.
- Srácok, mindenki jól van? - kérdeztem a nyeregből.
- Te meg hol voltál?
- Mi történik?
- Igen, jól vagyunk! - kiabált vissza Willow.
Lemásztam a nyeregből. Kérdezni akartam, rengetek dolgot kellett volna mondanom, de egy szóra sem jutott idő. Egetrengető sárkányordítás rázott meg minket... Szó szerint, ami azt illeti. A föld megremegett alattunk, de most nem hagytam, hogy az alfa elérje, amit akar. A többiek kapaszkodtam, az ikrek a földre estek, de én csak álltam. Majd szembefordultam a Királynővel. Hallottam, hogy ismét tűzparancsot ad ki, és épp felénk küldte a sárkányokat. Előttünk sárkányvadász hajók voltak, a sárkányok pedig bombázni kezdtek. Mellettünk lávabomba csapódott be. A kezeim ökölbe szorultak. Bátor noszogatott, hogy induljunk, de leintettem. Nem hagytam ott a barátaimat, nem menekültem, nem mozdultam. Nem kértem a védelemből többet. Eszembe jutott, mit mondott Oberon. Azt, hogy a sárkánylovasok sárkányok nélkül nem érnek semmit. A világnak, de leginkább magamnak akartam bizonyítani. A félelem elhalványult bennem, helyébe valami fojtogató érzés lépett. Először kínzott, de éreztem, hogy felülkerekedek az érzésen. Lehunytam a szemeimet, és úgy koncentráltam. Egész életemben menekültem, kerestem a biztonságot, de sosem találtam. Rá kellett jönnöm, hogy saját magamnak kell megteremtenem a békét, és nem várnom a csodára. Én több voltam ennél, több, mint hittem. A testem felforrósodott, a szemeim égtek. Mintha tűzlabdák cikáztak volna végig a bőrömön. Ezt nevezik erőnek? Önbizalomnak? Ismeretlen volt. Eddig hagytam, hogy mások döntsenek, hogy leszóljanak és megállítsanak. Ennek most és mindörökre vége.
Valami becsapódott mellettem, a barátaim rám kiáltottak. Elővettem a kardomat és rámarkoltam a pengére. Felidéztem Bátor szavait. A megfelelő kézben több alfa erejével is felért a kard. A penge égette a tenyerem. Nem láttam, de tudtam, hogy a fém felcsillan. Még egy hang... Egy tüske vált le egy sikló farkából, és mélyen a lábamba fúródott. Eddig terjedt az alfa ereje?
Mellettem kiáltások, hajók robbanása, tűz lobogása. Mintha az a tűz engem is elért volna. Hatalmas erőt éreztem magamban. Meg tudom tenni. Meg tudom mutatni. Gyerünk, egy oroszlán lakik itt benn!
- ELÉG! - ordítottam fel. Megremegtem a saját hangomtól. Mintha... nem is az enyém lett volna. Valami mély, földöntúli sikoly volt, hangosabb egy Éjfúriánál. Kinyitottam a szemeimet, a Nap előbukkant a hegyek mögül. Ez volt a hajnal első hangja.

"Our hero, our hero
Claims a warrior's heart.
I tell you, I tell you
The Dragonborn comes!"

A sárkányok lefékeztek. Kirántottam a lábamból a siklótüskét, félredobtam és a szirtre léptem. A szemeim égtek, az erő feszítette a testemet.
~ Mi ez? - mordult fel az alfasárkány. Elhagyta a vulkánt, egyre közelebb jött. Nem féltem, sosem voltam nyugodtabb. Lihegtem, ráfogtam a kardra.
~ Nézzétek, ez az a kard? - hallottam egy sárkány szavát.
- Ez a hely valaha a megbékélés tanúhelye volt, hát elfelejtettétek? - ordítottam. Valami belső hang suttogta a szavakat.
A Királynő megállt előttem. Minden sárkány- és emberszem engem figyelt.
~ Összemorzsollak, ember.
Éreztem, hogy a szemeimmel történik valami, a pupilláim összehúzódtak, és ezzel egy időben a Vörös Haláléi is. Megtántorodott. A lábai inogtak, és éreztem, hogy ezt mind én csinálom. A fejemben kavarogtak a hangok. Kitartottam a jobb kezemet, benne a karddal.
- Nem harcolhatsz az Ősök erejével - mondtam. Fogalmam sincs, miért ejtettem ki ezt a számon. Az alfa felordított, néhány sárkány átrepült az oldaláról az enyémre.
~ Mi ez az erő? Mi vagy te?!
- Holgerson vagyok, és megvédem azt a helyet, amit egykor az őseim vére áztatott!
Miket beszélek? Mi történik velem?
Egyre több sárkány szállt le mellém, Avokádó előttem ért földet.
- Agenor nem ezt várja el tőletek!
Éreztem, hogy az alfa ki akar törni az irányítás alól. Az erőm egy pillanatra megingott, a Vörös Halál méterekkel állt meg előttem.
~ Agenor csak legenda. Sosem létezett, vagy, ha mégis, már több száz évvel ezelőtt halott. Rossz húzás volt, Holgerson. Nem tisztelem a drága szenteteket - mondta, és ezzel felém kapott.
A kardommal a földre csaptam, a sárkányok tüzelni kezdtek. Nem tudtam, miért bosszantott fel ennyire az előbbi, hisz azt sem tudtam, ki, vagy mi Agenor. Csak azt, hogy nem beszélhet így róla.
Robbanások és tűzlabdák rázták fel a hajnalt. Ismét összehúztam a pupilláimat, hogy hatást gyakorolhassak a Vörös Halálra.
- Jól jegyezd meg, hogy a sárkányok között te is csak egy porszem vagy. Talán a legtöbbnél nagyobb, de még mindig alárendelt. Senki sem veheti így a szájára Agenort. Még te sem!
A Királynő hátrahőkölt a lövésektől. A sziget összes sárkánya mellettem állt vele szemben, már biztos voltam a győzelmünkben. Újabb ordítás a Vörös Halál részéről, ujjongás a hátam mögül. Ideje volt véget vetni ennek az egésznek.
- Tűnj innen! - csaptam ismét a karddal, a Királynő azonban még nem csinált semmit. Vártam.
~ Elismerem az erődet, Holgerson. De ne kérd, hogy tiszteljem is. Tartsd meg a szigetedet - mondta utoljára, majd ellépett a szirttől, és a vízbe merült. Az alakja lassan halványodott a horizonton, majd eltűnt a messzeségben.
Győztünk.
Most vártam az ujjongásra, a boldogságra, de minden elcsendesült. Megfordultam. A sárkányok egyként néztek rám, Bátor viszont elém repült, és mélyen a szemembe nézett.
~ Az Őrző hazatért - húzta hüllőmosolyra arcát, majd meghajtotta a fejét. Megütődtem. A sárkányok sorban követték őt, Avokádó is, Kampó is, az összes hibbanti és fészki sárkány. Elindultam a banda felé, sétáltam a sárkányok között. Párat megérintettem, vagy megsimítottam, de nem álltam meg, csak Hablatyék előtt.
~ Az Őrző hazatért! - zúgták most egyszerre. Fáradtan rogytam térdre, ahogy a hirtelen jött erő elhagyta a testemet. Éreztem, hogy valaki elkap, hátranézve Avokádó tekintetével találkoztam. Szorosan átöleltem a nyakát.
~ Büszke vagyok rád! - nyalta meg az arcomat.
De miért? Miért vagy büszke? Miről beszél itt mindenki? Én nem csináltam semmit, nem én voltam! Biztosan... biztosan nem én voltam...
Feltápászkodtam, de még mindig kapaszkodtam a Szörnyennagy szarvába. A banda nem szólalt meg, olyan arccal néztek rám, mintha szellemet láttak volna. Bár, megértem.
Egy másik hüllő közelségét éreztem. Szembenéztem Avó anyjával.
~ Nem hittem neked, Őrző, ezért bocsánatkéréssel tartozom - ült le előttem a titánszárnyú. ~ Megvédtél bennünket, ahogy ígérted.
- Nem tartozol nekem semmivel - ráztam a fejem.
~ De, sokkal.
- Ha úgy hiszed, hogy tartozol, lenne két kívánságom.
A sárkány hirtelen felkapta a fejét, de beleegyezett.
- Az első, hogy szeretnék hazatérni. Avóval együtt.
Rosszalló pillantásokkal bombázott.
~ Ha önszántából így határoz... Nem tehetek semmit.
Avokádó körülzárt a szárnyaival.
~ Anyám, én oda tartozom. Nem értheted, mit jelent nekem az az emberekkel teli föld, de ott érzem jól magam. Nem hagylak titeket magatokra, erre megesküszöm!
A sárkány biccentett.
~ És mi a másik kívánság? - kérdezte. Elmosolyodtam.
- Szeretnék adni neked egy nevet.
A Rémség pislogott párat, de felállt, és közelebb jött.
~ Megtiszteltetés, Őrző...
Gondolkodni kezdtem, mi illene rá. Vörös és sárga test, erőszakos jellem, de változó hangulat. Talán csak kis ideig ellenséges, de a gyilkosoddá is válhat.
- Vérvihar - mondtam végül.
Percekig hallgatott, ízlelgette a nevét. Ismét megdöntötte a fejét, én pedig hasonlóan tettem. Vérvihar visszafojtotta a lélegzetét.
- Én vagyok az, akinek van mit köszönnie. Örülök, hogy tehettem valamit értetek.
~ Miért hajolsz meg előttem?
- Azért, mert harcos vagy. Megérdemled a neked kijáró tiszteletet.
A sárkány még közelebb lépett, de nem mertem megérinteni. Szerettem volna megsimogatni, de rá kellett jönnöm, hogy ezt már nem kaphatom meg. Ő egy vad sárkány volt, aki sosem szelídül meg. Ahogy Avokádó sem. Ő csak bízik bennem, sosem kellett betörni. Ekkor éreztem igazán, mekkora kincs is ő nekem.
Hátranéztem a srácokra.
- Mielőtt bármit is mondanátok... menjünk haza... oké?
Pislogva fordultak meg, szinte egyként.
~ Hé - bökött meg Avó. ~ Nagy szolgálatot tettél nekünk.
- Lehetséges, kislány. De egy biztos: halvány hupikék fogalmam sincs, hogy ez mi volt...
Őrző, Bátor, Vérvihar... Ki kéne vennem egy évnyi szabadságot!
- Gyere, menjünk haza!