2017. augusztus 19., szombat

79. rész - Valami nem stimmel

EI: Sziasztok!
Nem hiszem, hogy új résszel jelentkeznék szeptemberig, úgyhogy mindenkinek kellemes iskolakezdést kívánok! Sok szerencsét annak, aki hozzám hasonlóan új iskolát kezd, kitartást a többieknek is!
Még valami: Talán észrevettétek, hogy összetákoltam egy három pontból álló menüsort, a "Magamról" címszó felett találhatjátok meg. Nagyon köszönöm a segítséget Bársony Enikőnek!
Jó olvasást kívánok! :)

-------------

- Jóóóóóóóóóó reggelt Sárkányperem! - hasított a levegőbe. Felpattantam az ágyban, bevertem a fejem a szekrénybe.
- Itt Fafej!
- És Kőfej!
- És Csirke!
- Paaak!
És megint kezdik! Hogy mernek felébreszteni két nap folyamatos alvás után?!
- A reggeli adásunkban! Rendben srácok, most következik az időjárás jelentésünk. A mai nap szörnyen hideg lesz...
Szemet dörzsölgetve és ásítozva bújtam ki a takaró alól, majd ösztönösen az asztal mellé kikészített vödörért nyúltam, hogy megöntözzem az ikreket némi jeges szeretettel.
- A holnap? Hát az is szörnyen hideg lesz... És a holnapután is... Jó reggelt, Pléhpofa! - mondták be váratlanul az ikrek. Erre már felkaptam a fejem.
- Öhm, sziasztok - válaszolta a törzsfő. Ácsi, ő meg mit keres itt?
Pléhpofa megköszörülte a torkát, majd folytatta:
- Hatalmas vihar tart Hibbant felé, az A csapattal nem tudunk időben felkészülni. Szóval... khm... Alkonyatig érjetek vissza segíteni! - fejezte be a férfi. Vagy tényleg nincs vesztegetni való időnk, vagy nem kapott elég műsoridőt.
Sóhajtva tettem le a vödröt az asztalra.
- Úgy döntöttem, hogy mégsem akarok felkelni, most meg munkába akarnak rángatni - nyöszörögtem. - Avokádó, csinálj valamit!
A sárkány fel sem nézett, a farkával megfogta a vödör fogantyúját, majd egy mozdulattal a fejemre zúdította a hideg vizet.
- Kösz. Most elintézted, hogy tényleg egész nap a házban maradhassak. Amikor azt mondtam, hogy segíts, nem egy tüdőgyulladásra gondoltam! - korholtam. - Figyelsz te rám egyáltalán?
~ De nem ám! - fordult a másik oldalára.
- Hálátlan! - böktem meg. - Ha én szenvedek, te is szenvedsz velem!
~ Egy vödröd volt.
- Szerencséd... - sziszegtem. Megfogtam a sárkány szarvát, majd addig húzogattam, amíg lábra nem állt. Pár perccel később a központi részhez is értünk, ahol a csapat éberebb tagjai már vártak ránk. A távolban nemcsak Pléhpofa, hanem Morgópóc távolodó alakját is felfedeztem. Nem lepődtem meg, amikor Takonypóc feszülten, ökölbe szorított kezekkel érkezett meg.
- Hallottátok a törzsfőt. Sajnálom srácok, majd máskor versenyzünk - mondta Hablaty szomorú hangon, miközben nyugtatta az ugyancsak lehangolt Fogatlant.
- Hisz négy napja voltunk utoljára Hibbanton, amikor Gothi meggyógyította Astridot - emeltem fel az egyik kezemet kérdőn. - Akkor még híre sem volt a viharnak.
- Itt, Sárkánypermen volt egy kis égi áldás, ha emlékeztek - mondta Halvér, mire mind bólintottunk. Hogy is felejthettük volna el? Astrid elindult ellenőrizni a karámajtót, a sárkányok beszorultak, Astrid nem ért ki időben... Bár egy időre elveszítette a látását, Gothi meg tudta gyógyítani. Ezzel egy időben lett egy Hármascsapásunk is, hála a Hofferson lánynak, aki még vakon is képes volt arra, amire mi, többiek nem. Ez azért teljesítmény...
- Hablaty, nem viszem Csirkét ilyen veszélyes helyre! - szólalt fel Fafej.
- Szerintem Csirke tud vigyázni magára, hagyd csak a Peremen.
- Remek! Csirke, mától te vagy a Perem őre!
- Paaaak!
- Akkor most megyünk, igaz? A sziget órákra van innen - mondtam a fejemet fogva, majd rásandítottam Avóra.
Hablaty bólintott. Kis idő alatt elkészültünk, majd célba is vettük Hibbant szigetét.

Valamivel több, mint egy hete jöttünk el a sárkányfészekből. Bátor olyan könnyen tűnt el, mint ahogyan megjelent, de azt mondta, ha hívom, mindig jönni fog. Rengeteget gondolkodtam azokon, amik történtek a fészeknél, de sok mindenben tanácstalan voltam. Nem értettem az Őrzős dolgot, de tudtam, hogy erre még választ fogok kapni. Az energia, amit akkor éreztem... Hatalmas volt. Hatalmasabb, mint amekkorát valaha elképzeltem. Mégis, mintha csak a töredéke tört volna felszíne, a többi benn maradt, mélyen, ahol nem tudom elérni. Érteni akartam. Érteni, miért történt ez olyan hirtelen, és miért velem. De akármennyit rágódtam és kutakodtam, nem találtam semmit.
A csata mellett meglepően sokat gondoltam Rikóra. Arra, hogy jobban van-e már, kereste-e a Csuklyás. Reméltem, hogy az elsőre igen, a másodikra nem a válasz. Ha belegondoltam abba a fáklyafényes éjszakába, végigfutott a hideg a hátamon. Egyszerűen nem tudtam elfelejteni a Csuklyás tekintetét.
Nos... Az utóbbi egy hétben a Peremen is zajlott az élet. A legtöbb fejtörést a Hármascsapás és Astrid vaksága okozta, de mindkettőre találtunk megoldást. Hablaty nem tűnt haragosnak, sőt, amióta Astrid meggyógyult, madarat lehetett volna fogatni vele. Mármint... boldogabb volt, mint képzeltem, ez pedig gondolkodásra adott okot. Végül arra jutottam, hogyha történt volna valami, arról már tudnék.
- Megjöttünk - mondta Halvér hirtelen.
- Hm? - kaptam fel a fejem. Az idő gyorsan eltelt, a gondolatoktól nem is vettem észre, hogy a szobrok kirajzolódtak előttünk. Az ég dörrent egyet, talán villámlott is, de esőnek még nyoma sem volt. A Nagyterem lépcsőinél szálltunk le, ott találkoztunk Bélhangossal.
- Egész hamar ideértetek - jegyezte meg. - Hablaty, apád vár. A többiek pedig munkára, vagy elmos minket az ár.
Hablaty elhúzta a száját, de Astrid vetett rá egy biztató pillantást, így nyugodtabban indult fel a Nagyterembe.
- Mennyi időnk van a viharig? - kérdezte Dorci.
- Kübli küblije nagyon szorul. Nagyjából két óra.
- EGY! - kiáltotta Kübli mögülünk egy talicskából, amit Pozdorja tolt.
- Biztos, hogy hinni akarunk egy küblinek? - morogta Takonypóc.
- Amikor ugyanezt kérdeztem Gothitól, fejbe vágott - kapott az említett testrészhez Bélhangos. - A kübli sosem téved.
- Ahogy elnézem, most sem fog - mutattam a felettünk lévő sötét felhőkre.
- Mi a dolgunk, Bélhangos? - kérdezte végül Astrid.
- Birkákat kell terelni...
- Ó! Azt mi, azt mi! - kiáltották az ikrek egy mást csapkodva.
- Önként jelentkező, aki nem Kőfej vagy Fafej? - sóhajtotta a viking férfi.
- Viharbogár és én vállaljuk - biccentett Astrid, majd elrepült kék színű sárkánykával. Bélhangos utána küldte Halvért.
- Az ijedt jakokat is be kell terelni - folytatta.
- Vállaljuk! - húztam magam mellé Takonypócot.
- Ja... Öhm, igen, vállaljuk! - dadogta, majd akkora szemekkel nézett rám, mint egész Hibbant.
- Te jakokat akarsz terelni velem.
- Pontosan - bólintottam szemforgatva. Beszélnem kellett vele, láttam rajta a feszültséget.
- Dorci, keress elkószált sárkányokat! Az ikrek pedig mehetnek káposztát pakolni Penészhez! nyomás!
- Mi? Miért mi kapjuk a káposztákat? Büdösebbek, mint Fafej! - háborodott fel Kőfej.
- Te vagy a büdös!
- Nem, te vagy! A madarunk is akkor ájult el, amikor beléptél a szobába!
Felsóhajtottam, homlokon csaptam magam.
- Ha nem siettek, meg is fogjátok enni a káposztát!
- Indulás, Takonypóc! - ragadtam meg a fiú karját, odarángattam Kampóhoz, én pedig Avóra ültem fel. Ekkor már senki sem volt velünk, mindenki elindult a dolgára.
~ Most? Most... repülni...? - nyögte a Szörnyen Nagy.
- Valami baj van? - hajoltam le a fejéhez.
~ Trixi, kifáradtam... Nem tudnál Kampón repülni? - kérdezte. Éreztem, hogy valami oltári nagy gáz lehet. Igaz, órákig repültünk, de a sárkányom sose hagyna ki egy jakkergetést, vagy hasonlót.
- Mi a baj?
~ Csak engedj haza...
Mellettünk Kampó szinte lerázta magáról Takonypócot ijedtében. Valamit titkolhattak, mintha Kampó értette volna Avó hirtelen fáradtságát.
~ Idő van? - tette fel ismét ugyanazt a kérdést, amit a fészeknél.
~ Azt... azt hiszem, igen...
Kampó szemei kidülledtek, hozzásimult a sárkányhoz, megtartotta a súlyát.
~ Maradnunk kellett volna, amíg...
~ Már mindegy, itthon vagyunk. Csak... muszáj... - mondta erőtlenül. Azonnal leugrottam a hátáról.
- Oké, oké, nyugodj meg! Nincsen semmi baj... semmi baj - simogattam. Avó felnyögött a fájdalomtól. Magamhoz szorítottam a sárkányt, a pulzusom az egekbe szökött.
- Megyek veled, pihenni fogsz!
~ Nem, megoldom egyedül. Nem kell ott lenned.
~ És én?
~ Vigyázol az embereinkre - nézett Avokádó Kampóra.
~ Ott akarok lenni! - erősködött a vörös.
~ Nem hagyhatjuk védtelenül a szigetet - ezzel Avó elindult, de a mozdulatai olyan elcsigázottak és fájdalmasak voltak, hogy attól féltem, mindjárt összeesik.
~ Hazamegyek. Ne aggódjatok, nem lesz semmi baj.
- Avokádó! Állj meg, ahol vagy, megyek veled! - kiáltottam utána.
~ Nem. Trixi, nem akarom, hogy ott legyél. Maradj a többiekkel!
A lábaim a földbe gyökereztem, az arcomhoz kaptam a félelemtől. Nem tudtam, mit csináljak. Vele akartam lenni, hisz az állapota elárulta a szenvedését, de nem akartam olyat tenni, amit nem szeretne. Talán, ha hazakísérem, rosszabb lesz neki. Mindenesetre az ajtót már megtanulta kinyitni.
- Trixi, mi volt ez? - szállt le Takonypóc a nyeregből.
- N-nem tudom... - suttogtam.
- Hé! - tette a vállamra a kezét. - Minden rendben lesz. Nem úgy ismerem Avokádót, mint aki ne tudna magára vigyázni - mosolyodott el halványan. Éreztem, hogy ő sem volt biztos a szavaiban, csak nyugtatni próbál.
- Takonypóc, mi történt Avóval...? -
- Nem tudom - rázta a fejét. - De biztosan csak kifáradt. Pihen egyet, aztán le sem tudod majd állítani.
- Láttad, majdnem összeesett... - fordultam felé. Remegtem.
- Nem akarsz utána menni?
- Éreztem, hogy nem akarja, hogy vele menjek.
- Oh... - vakarta meg a tarkóját.
- Mi lesz, ha rosszabbodik az állapota és én nem leszek ott? Vagy ha mire odaérek, már...
- Elég! - fordított maga felé. Még nem láttam ilyennek Takonypócot. - Rendben lesz, érted? Ha a legrosszabbakra gondolsz, azzal csak magadat ijeszted meg.
- Csak féltem őt, Takonypóc... - sütöttem le a szemeimet. - Ő az egyetlen... Akiben ennyire megbízok...
- Bennem megbízhatsz - ajánlkozott. Felnéztem rá, meglepődtem azon, amit mondott.
- T-takonypóc...
- Na, nyugi... - lépett egyet közelebb, majd körém fonta a karjait. - Minden rendben lesz.
Meglepődtem az öleléstől. Takonypóc sosem volt ilyen... más. Semmi flört vagy hasonló. Olyan kedvesnek és barátinak tűnt...
Ösztönösen felsóhajtottam, leengedtem a vállaimat. Egy kis időre lehunytam a szemeimet. Nem tudtam ilyen könnyen megnyugodni, de abban a pillanatban nagyon hálás voltam Takonypócnak, hogy mellettem állt.
Nem tartott sokáig. A fiú elhúzódott, láttam, hogy félrenéz.
- Jobb...? - kérdezte.
- Azt hiszem. Köszönöm, Takonypóc - biccentettem a fiúnak. Őszintén reméltem, hogy Dorci nem látta a jelenetet.
- Indulnunk kellene. Kampón van hely - ajánlotta, a sárkány pedig szokatlanul engedelmesen lehajtotta a fejét, hogy felüljünk. Kicsit furcsa volt, hogy a nyakán foglaltam helyet, mostanában Avó hátán ültem. Takony helyezkedett el elől, kapaszkodnom nem kellett. A Rémség felrepült, a mozdulatai is elárulták, mennyire feszült. Avó után kellett volna mennem.
Megráztam a fejem. Elrepültünk a Főtér felett, aminek a kellős közepén észrevettük az első jakot.
- Hé, az ott az én jakom! Jaki Jorgenson, most azonnal menj vissza a karámba!
A jak felnézett ránk, majd bőgve egy fűcsomóhoz ügetett.
- Pont olyan makacs, mint a többi Jorgenson - jegyeztem meg.
- Jaki, most azonnal indulj el! - kiabált ismét a fiú. Csak egy mekegést hallottunk válaszként.
- Kampó, te jössz! - veregettem meg a sárkány nyakát.
- Igen. Kampó, tüzet neki! - rendelkezett a Jorgenson, ám a Rémség semmit sem tett.
- Indulj el, bolond sárkány!
- Kampó, kérlek szépen... - kezdtem simogatni. Mintha csak erre várt volna, tüzet lőtt a jak mellé. Jaki Jorgenson bőgve futott a lángtenger elől, Kampó mellé lőtt, akárhányszor letért az útról. Néma Swan becsukta utána a kaput.
- Miért remeg ez a jak? - kérdezte.
- Ötletem sincs! - mondtuk egyszerre Takonnyal. Szemet meresztve néztünk össze, majd mindketten a szánhoz kaptuk a kezeinket, hogy visszatartsuk a nevetést.
- Nagyon rossz jak vagy, Jaki!
- Miért remeg a jakom? - kérdezte ismét Swan. Beharaptam az ajkamat, félrenéztem.
- Szerintem csak fázik.
- A jakok nem szoktak fázni.
- De Jaki most fázik, rendben? - emelte fel a hangját Takonypóc. - Hány jak van még?
- Három - válaszolta a kopasz férfi, mi pedig ezzel ismét a levegőbe emelkedtünk.
- Gratulálok, Takonypóc. Nem csak magadból, belőlem is hülyét csinálsz!
- Ugyan, nem kellek én ahhoz - vont vállat. Két másodperc múlva felkiáltott a fájdalomtól.
- Ne ölj meg, ne ölj meg! - sivítozta. Elrepültünk Dorci mellett.
- Ti meg mit csináltok? - nézett ránk kikerekedett szemekkel.
- Takonypóc hülye - mondtam egyszerűen.
- Trixi meg akar ölni.
- Hát ez... teljesen szokványos? - pislogott. Minimum bolondnak nézett minket, az egyszer biztos. Amikor mindketten elindultunk, kaptam tőle egy bizonyos Dorci-féle "Figyellek ám!" halálos pillantást.
Két másik jakot Hablaty háza mögött találtunk meg. Az előző technikánál valamivel kedvesebben terelgettük őket, bennem pedig motoszkált valami.
- Takonypóc, kérdezhetek valamit?
- Mondd csak - válaszolta, miközben le sem vette a tekintetét a jakról - Kampó, tűz!
- Ma reggel Morgópóc a Peremen volt, igaz?
Éreztem, hogy Takonypóc megfeszül.
- Láttam elrepülni, aztán pedig nagyon feldúlt voltál. Minden... rendben? Vagy összevesztetek?
Takonypóc habozott a válaszadással, helyette morogni kezdett.
- Elegem van abból, hogy az apám irányítani akar! - fakadt ki.
- Mi volt már megint? - húztam el a számat. Takonypóc és az apja sokat veszekedtek, többet, mint az megszokott egy családban. Egy ideje észrevettem rajta, hogy nyomja a lelkét valami.
- Az, hogy nem kellene a Peremen maradnom veletek, mert... Csak lehúztok.
- Hogy mit csinálunk?! - húzódtam hátrébb. - Lehúzunk?
- Rég óta hajtogatja ezt. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy hittem neki, de ez már régen volt... Sajnálom.
Kellett egy kis idő, hogy összeszedjem a gondolataimat, de ő hamarabb folytatta.
- Én... Nem akarok tovább úgy élni, ahogy elvárja tőlem - rázta a fejét. - Lehet, hogy... sokszor idegesítőek vagytok és nem értünk egyet, de... Ti legalább... Bevesztek valahova...
Összeszorult a szívem a szavaitól.
- Takonypóc, mi sosem akartunk lehúzni téged. Mindenkinek van rossz napja, neked is, nekünk is. Ugyanolyan ember vagy, mint a többiek. Megvannak a veszekedéseink, de egy csapat vagyunk. Hidd el, meg tudnánk beszélni, ha mindenkinek elmondanád...
- Miért, szerinted végighallgatnák? - fordult hátra. - Mondjuk az ikrek. Halfej talán, de nincs szükségem az együttérzésére. Astrid felkenne a falra. Hablaty valószínűleg meghallgatna. Dorci meg... előtte nem akarok felsülni.
- Akkor nekem miért mondod el mindezt? Amik apáddal történnek? - kérdeztem.
- Nem tudom... Tényleg nem tudom... Talán azért, mert csúnyán viselkedem veled és őszinte akarok lenni.
- Csúnyán? Mire gondolsz? - kíváncsiskodtam. Betereltük a két jakot, indultunk az utolsóért. Az ég dörgött, egy esőcsepp esett az orromra.
- Szerintem tudod.
- Arra gondolsz, hogy...?
- Igen - nézett félre. - Nézd... Be kell ismernem, hogy nagyrészt apám miatt csinálom... csináltam... izé...
Bár egy ideig hallgattam, nem lepődtem meg azon, amit mondott. A próbálkozásai sosem tűntek igazinak.
- Tudom.
- Tudod...?
- Persze. Nehéz lenne nem észrevenni - mosolyogtam. - Másrészt... Szerintem nem így viselkednél egy lánnyal, ha komolyan tetszene neked.
- Félre ne értsd. Kedves vagy, jó társaság, de... Sokkal inkább a barátom vagy, mint... tudod.
- Jó ezt hallani - nevettem fel. - Megnyugtató. Így már minden tisztább egy kicsit. Egyébként ha annyira barátnőt akarsz keresni, próbálkozz egy alacsonyabb lánynál - vigyorogtam rá. Mindketten jól tudtuk, hogy a csapatban csak egy nála alacsonyabb lány van. Amikor Takonypócnak is leesett, elvörösödött.
- Eszedbe se jusson, nem fogok ráhajtani - helyezkedett vissza a nyeregben.
- De Takonypóc...
- Nem fogok. És ezt itt zárjuk is le.
- De Taknyusziii...
- Ne. Hívj. Így! Ez ijesztő...
- Csak mondd meg, hogy miért nem akarsz ráhajtani!
- Mert a barátom - motyogta.
- És most jön a tipikus "Nem akarom tönkretenni a barátságunkat" szöveg? - kérdeztem unottan. - Ez olyan ódivatú. Ha a barátod, akkor meg fogja érteni.
- Mióta vagy te ekkora szerelemdoktor? - puffogott.
- Én? - húztam ki magam. - Ez a hivatásom! Mindig az voltam. Mindig mindenki szerelmi életébe megpróbálok befurakodni, hogy segítsek. Bezzeg én... pff - nevettem fel.
- Miért puffogsz?
- Azért, mert nincs olyan ember a földön, aki engem egy életen át el tudna viselni.
- Erről nem tudok mit mondani - vont vállat. Megtaláltuk az utolsó elkószált jakot is, majd visszakísértük a többihez. Swan megköszönte a segítségünket, majd elengedett minket.
- Takonypóc, nem bánod, ha én inkább... Hazamegyek Avóhoz? Egyébként is végeztünk - böktem a házam irányába.
- Nem, menj csak.
- És még valami. Köszönöm, hogy elmondtad ezeket, ne aggódj, senkinek sem adom tovább - veregettem vállon. Kampó leszállt a földre, én pedig lecsusszantam a nyeregből. Elköszöntünk. Hallottam a dörgést, majd végre eleredt az eső. De nem sima eső volt, jég pattogott mellettem. Gyorsan berohantam a házba. Azonban olyan látvány fogadott, hogy közel sokkot kaptam...


*    *    *

* kis idő múltán, külső szemszög*

Az eget nem lehetett látni a szürke fellegektől. A lovasok már egytől egyig ijedt sárkányokat kerestek, akik elmenekültek a vihar elől. Mire a sötét hajú lány belépett az Arénába, a jégdarabok és a vízcseppek már pattogtak a köveken.
- Menjetek! Siessetek innen, megfagytok! – hiába voltak tűzállóak, ez egy minden eddiginél bőszebb égzengésnek tűnt. A kis Rettenetes Rémek a fal mellé kuporodtak, hátha találnak maguknak egy kis fedett teret, de hiába.
- Várjatok.... - nézett körül a lány. Eszébe jutottak a régi sárkánykarámok, amiket évekkel korábban, még a harcok idején használtak. A kezével tartott ernyőt magának, amíg elfutott az egyik karig és megragadta, meghúzni azonban nem tudta. A jég már elhódította azt a területet.
- Befagyott – állapította meg. Visszafordult az aprócska sárkányokhoz, egyiküket egy törött doboz alól, másikat egy hordó fogságából szabadította ki.
- Nem maradhattok itt – taglalta lassan, hogy megértethesse velük a kívánságát. – Kérlek, menjetek el innen! Biztosan beengednek titeket egy házba, de itt ki fogtok hűlni!
A két kissárkány egymásra nézett, majd oldalra döntötték fejeiket. Ekkor az ég hatalmasat dörrent, a Rémek sárkánysikolyt hallattak, majd a lány hajába és ruhájába kapaszkodtak a félelemtől. A fekete fürtök vizesen csapódtak a lány arcába. Dédelgetve csitítgatta a sárkányokat, nem törődve saját magával.
- Kérlek, menjetek – ismételte a kérést. A Rémek leváltak a ruhájáról, majd kirepültek az Aréna kapuján.
Dorci nagyot sóhajtott a megkönnyebbüléstől. Ekkor vette csak észre, mennyire fázik. Az egész teste remegett a hidegtől, ruhái átáztak, kibomlott haja lapos és csapzott volt. Amikor a sárkányokhoz hasonlóan kilépett az Aréna kapuján, tőle pár méterre egy villám csapódott be. Az ég ismét hatalmasat dörrent, a lány ijedten hátrahőkölt. Az Aréna láncai legalább elhárítják a villámot... Ezek szerint maradnia kellett.
De mégis hol rejtőzzön el a vihar elől? A karok befagytak, tehát a karámokat nem használhatja. Dörgött, villámlott, a szürke és lila fellegek felett mintha egy Ölvészcsapat versengett volna. Nem volt más hátra, az Aréna szélében ült le. Az eső és a jég így is érte. A lány a térdére hajtotta a fejét, lihegett és remegett, nehezen tartotta a testhőjét. Még mindig tél volt, ami az Északi-tengeren együtt jár a minimum mínusz húsz fokkal, de a vihar miatt ez a szám jóval megnőtt. Hiába volt Dorci vastagon felöltözve, a jeges víz áttört a vászonon, ő pedig nem ehhez a klímához volt szokva. Tudta, hogy a lehető leggyorsabban haza kéne jutnia, mielőtt kihűl vagy megfagy. Mégsem mozdult. A tagjai elgémberedtek, fogai vacogtak. Mégis ki lenne az az elvetemült, aki ebben az időben erre téved?!
A jég kopogásától a lány nem hallhatta az ismerős sárkány- és emberlépteket.
- Itt egy sárkány sincs, Kampó – Dorci felkapta a fejét. A fiú ugyanebben a pillanatban nézett rá, pillantásuk találkozott.
- Te mit csinálsz itt? – futott oda hozzá. A lány nem tudott válaszolni, ajkai lilák voltak a hidegtől.
- Megfázol itt! – szólt rá a srác. – Kampó, segíts!
A lány észrevette, hogy a Szörnyennagy most nem makacskodott a fiú kérésére, hanem egyből odanyújtotta neki a szarvát, és felsegítette a földről. Bár a sárkány is fázott, pikkelyei jóval melegebbek voltak Dorci hideg ujjainál. A lány fél percig közel maradt hozzá, míg visszanyerte a lélekjelenlétét.
- Jól vagy? – Takonypóc hangja remegett az aggodalomtól, ezt nem tudta leplezni.
- Csak fázok egy kicsit, de igen – válaszolta a másik. –Ti mit kerestek itt?
- Járőröztünk – mondta a fiú, miközben gyorsan megragadta a lány csuklóját, és arrébb segítette az időközben elsétáló Kampó felé.
- Kampó, ernyőt!
A sárkányon látszott, hogy nem engedelmeskedne egy ilyen hangnak, de a lány kedvéért megtette. A koppanásokat még mindig lehetett hallani, de csak a sárkány szárnyain. A lány kifacsarta a vizet a hajából, a ruháival azonban inkább nem is próbálkozott. Próbálta tettetni a jóllétét, de ő nem volt viking. Sosem fázott még ennyire a megélt tizenhat éve alatt, és ez minden bizonnyal látszott is rajta. Takonypóc megfogta az egyik kezét.
- Jéghideg vagy – csóválta a fejét. – Hoznunk kellett volna valami bundát, vagy ilyesmit…
- Most már mindegy…
- Kampó, meg tudod magad gyújtani?
A sárkány lehunyta szemeit, és megpróbálkozott a feladattal. Látszott rajta, hogy erőlködik, de ő is régóta fázhatott.
- Te megpróbáltad – Dorci megcirógatta a sárkány oldalát.
- Nyomorult vihar!
Az Aréna láncaiba villám csapott.
- Ha szitkozódsz, magadra haragítod az isteneket – emlékeztette.
- Szerintem annak már régen mindegy – legyintett Takonypóc.
Csend borult rájuk. A lány elhúzta kezét a fiúéból, és karba fonta a másikkal. Lehunyta szemeit, fázva húzódott oda a Rémséghez, Takonypóc pedig bűnbánóan lesütötte a szemeit. Ha hamarabb idejöttek volna, akkor most nem állnának itt…
Figyelte Dorcit. Látta rajta, hogy csak a kitartásának köszönheti, hogy így bírta. Gondolkodott, meg merje-e tenni… De biztosan jó ötlet ez? Ha… ha nincs más megoldás? Csak nem hagyhatja megfagyni!
Végül Takonypóc elhúzta a száját, és egy másik lehetőség mellett döntött.
- Gyere, hazakísérünk – indult meg, erre pedig Kampó is megmozdult.
- De… - a lány értetlenül pislogott. – Nem mehetünk ki most!
- Ha itt maradunk, meg fogsz fagyni.
Takonypóc hangjából érezhető volt, hogy ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést. A lány hátul maradt, a sárkánylovas megállt a kapunál. Felsóhajtott.
- Gyere, nem lesz semmi baj.
A lány zöld szemei kikerekedtek. Nem ez volt az a hangnem, amit kinézett volna Takonypócból. Tudta ő, hogy a megfelelési kényszer és a durva álarc mögött egy kedves és barátságos fiú rejtőzik, de ezen ő is meglepődött.
- Re-rendben… - vacogott, majd behozta a lemaradását. Kampó még mindig ernyőt tartott felettük.
- Felülhetsz, ha szeretnél – ajánlotta a sárkány gazdája, amikor kiléptek.
- Nem, jó ez így… - sóhajtotta. Kicsit szégyellte magát.
- Valami… baj van?
- Ez kicsit ciki, nem? – nevetett fel kínjában. – Hogy ennyire nem bírom a hideget.
Takonypóc pislogott.
- És akkor? Mindenkinek van gyenge pontja. Azok nélkül nem lennénk emberek.
- Még neked is van? – kérdezett rá a lány.
- Persze… - Takonypóc félrenézett. A lány tudta, hogy Morgópócra gondol.
Dorci háza a sziget másik oldalán volt, így javasolta, hogy inkább a barátnőjéhez menjenek, ebbe pedig Takony könnyen beleegyezett. A vihar hatalmas pusztítást végzett a faluban, néhány ház össze is dőlt, elszökött birkák legelték a jeges füvet a Főtér környékén, a kerítések leszakadtak.
- Ezekért még visszajövök, biztosan újra kiszöktek – jegyezte meg a fiú.
- Nem kellene most összeterelni a birkákat?
- Először hazaviszünk.
- De… nekem is segítenem kéne!
- Így?
A lány sóhajtott.
- Használhatatlan vagyok…
- Hé, ez nem igaz! – nézett rá Takonypóc.
- De, nagyon is. Mindig én vagyok az, aki kilóg a csapatból, mert… mert nem vagyok olyan, mint ti.
- Miből gondolod ezt?
- Abból, hogy nem vagyok viking – válaszolta a lány.
- Trixi sem az.
- De rajta ez nem látszik. Csak rá kell nézni, ő… ő vikinges. Nem mintha irigykednék rá, vagy ilyesmi, mert nem erről van szó… Nincs rajta irigyelni való, mert őt a kritika és a magány tette ilyenné. De ő akkor is…
- Tévedsz. Egy fikarcnyit sem vagy rosszabb nála. Senki sem kérte azt, hogy változz meg értünk… Te így vagy önmagad, ezt szeretjük benned.
A lány hallgatott.
- Így gondolod?
- Mindenki így gondolja.
Dorci gondolkodott, majd halkan felkuncogott.
- Mi az? – fordult az irányába.
- Semmi, semmi… Csak nem úgy beszélsz Trixiről, ahogy szoktál.
A fiú felvonta az egyik szemöldökét.
- Ja… Hát… Hát nem. Nem érdekel annyira, mint ahogy az látszik…
- Micsoda? – Dorci szinte hátrahőkölt.
- Ő is ugyanúgy a csapattársam… De ő más. Nem áll olyan közel hozzám, mint mondjuk te.
- Ez mit akar jelenteni?
Amikor Takonypóc rájött, mit is mondott az előbb, halványan elvörösödött.
- Ú-úgy értem, nem a legjobb a viszonyunk, és…
- Értem – vigyorodott el a lány. Eközben a ház elé értek és megálltak előtte. A tető ott már védte őket.
- Azt hiszem, megjöttünk – nézett be az ablakon Takonypóc.
- Köszönöm, hogy utánam jöttél – mosolygott a lány.
- Ez a legkevesebb. Menj, melegedj fel, nekünk még van egy kis dolgunk.
- Biztos, hogy megoldjátok nélkülem?
- Vagyunk elegen, ne aggódj.
Ahogy így nézték egymást, néhány másodperc múlva egyszerre nevettek fel.
- Ennyire szerencsétlenek nem lehetünk! – Dorci lehajtotta a fejét.
- Te most szerencsétlennek neveztél? – Takonypóc színlelte a sértődöttséget.
- Ööööhm… ja.
A fiú résnyire zárta égkék szemeit.
- Na menj, mielőtt megharagszom.
- Mindent köszönök, Takonypóc.
A fiú biccentett. A lány keze a kilincsen volt.
- Várj… te tényleg alacsonyabb vagy nálam? – mérte le a kezével.
- Ezek szerint igen - válaszolta bólogatva. Takonypóc nem tudta nem észrevenni az arcába lógó fekete hajtincset, amit gyorsan a füle mögé tűrt. Az eddig fáradt, meggyötört zöld szemek egy pillanatra felcsillantak, amíg Takony tudatáig el nem jutott, mit is csinál pontosan. Gyorsan elrántotta a kezét.
- Sze-szerintem én most…
- A-aha, én is… - helyeselt a lány, és ellépett a fiú elől.
- Akkor… szia!
- Szia, Takonypóc! – Dorci ezzel belépett a faház ajtaján. Az első dolog, amit meglátott, a könnyes szemű barátnője volt.

*Trixi szemszöge


Bár láttam az előbbi kis jelenetet, megtartottam a számonkérést későbbre. Odarohantam a lányhoz és rángatni kezdtem a régi konyha irányába, ahol évek óta Avokádó szalmával kibélelt vacka volt kialakítva. Láttam, hogy Dorci az arcához kap az ijedtségtől. Visszatérdeltem a szalmára és átöleltem a sárkányom nyakát. Avokádó kiterült, fejét az ölembe hajtotta és nem mozgott.
- Dorci, nem tudom, mit csináljak, nem tudom rávenni, hogy keljen fel, én... - dadogtam. A lány leguggolt mellém, megsimította a sárkány oldalát.
- Már biztos vagyok benne, hogy nem csak kimerülés.
Ebben a pillanatban az ajtó kivágódott, Kampó pedig mellénk rohant. Végigszaglászta Avót, majd befeküdt mellé és betakarta a szárnyával.
~ Hogy érzed magad?
~ Nagyon... kimerülten...
~ Ne aggódj - nyalta arcon a hím. 
- Kampó... Hé... Itt meg mi történt? M-mi van Avóval...? - lépett be Takonypóc.
- Szólj Hablatynak MOST! - kiáltotta a barátnőm, Takony kifutott a házból.
- Nem lehet, hogy sebet kapott? - találgattunk.
- Nem hiszem, mióta eljöttünk semmi komolyabb ütközetünk nem volt.
~ T-trixi... - nyögte Avó. Odakúsztam mellé, simogatni kezdtem.
- Mondd el, mi történt, kérlek - könyörögtem. Éreztem, hogy a szemeimet csípik a könnyek.
~ Nem... tudtam... elmenni... a... 
- Hová? Hová nem tudtál elmenni? - kérdezgettem idegesen. A hangja... mintha szakadozott volna a vétel telefonhívás közben. Nem! Nem lehet, hogy most veszítem el!
- AVÓ! - kiáltottam.
~ Saj... ná... lom...
- Alig hallak... - suttogtam neki.
Erre mordult egyet, majd egyre többet. És egyetlen szót sem tudtam kirakni belőle. Éreztem, hogy a szemeimmel történik valami.
- Ne... Nenenenenene...
Nem értettem a sárkányokat.
Elveszítettem az erőt.

2017. július 29., szombat

78. rész - Ostrom és Vihar /3 - A hajnal hangja

EI: Sziasztok!
Megérkeztem a legutolsó Ostrom és Vihar résszel, amely hosszabbra nyúlt, mint terveztem. Ígérem, hogy minden kérdésre választ kaptok majd, ami felmerül a rész közben.
Jó olvasást kívánok mindenkinek! :)

--------------------

"Meet me on the battlefield
Even on the darkest night
I will be your sword and shield,
Your camouflage and you will be mine"

 /SVRCINA - Battlefield/


*Trixi*

Legalább tíz perce tartottam a táborunkhoz. Kicsit megkönnyebbültem, hogy beszéltem a vadásszal, bár magam sem tudtam, miért. Úgy éreztem, durva voltam Rikóval, de nem kérhetett tőlem tűzszünetet. Nemcsak személyes ellenségek voltunk, de a táboraink is háborúban álltak. Még akkor is, ha egyre kevésbé tudtam tartani a haragot.
- Megjöttem! Köszönöm, hogy őrköd...
A meglepetéstől nem tudtam befejezni a mondandómat. Avokádó nem volt a helyén, sem a többi sárkány. A lovasok mégis úgy aludtak, mintha mi se történt volna...
Idegesen néztem körül a táborunkban, hátha találok egy kis jelet, amiből rájöhetek, hová lettek a hátasaink. Észrevettem egy karmolásnyomot a földön, pontosan ott, ahol eddig Avó feküdt. 
- Ez biztosan az övé... - suttogtam. Nem tudtam nyugtatni magam azzal, hogy csak halászni mentek, mert mindannyian egyszerre tűntek el. Ráadásul Avót megkértem arra, hogy ügyeljen a többiekre. Nem ment volna el, amíg vissza nem térek.
Tudtam, hogy nem indulhatok a keresésükre egyedül. Fel kellett keltenem valakit. Ha felébrednek, és látják, hogy nem vagyok itt, még nagyobbat csalódnak bennem. Halkan letérdeltem Hablaty mellé és megráztam a vállait.
- Hablaty, kérlek, kelj fel! Baj van, nagyon nagy baj! - suttogtam. A fiú kisvártatva kinyitotta zöld szemeit és rám emelte tekintetét.
- Mi baj, Trixi? - kérdezte ásítva, miközben felült.
- Lesétáltam a partra és megkértem Avót, hogy ügyeljen rátok, amíg vissza nem jövök... És most...
Hablaty körbenézett a tisztáson. Nem kellett sok idő, hogy észrevegye a hiányzó tagokat és felkeljen.
- Hol vannak a sárkányaink? - kérdezte halkan.
- Ez az! Fogalmam sincs! Avó biztosan nem ment volna el, hisz megkértem az őrködésre! És a többiek... egyedül hagytak volna minket egy ostromlott sziget kellős közepén?
Hablaty megrázta a fejét. Megmutattam neki a karmolásnyomot.
- Nem hiszem, hogy a mieink dulakodtak volna. Olyan, mintha... mintha erőszakkal vonszolták volna el... Nézd! - húzta végig az ujját a talajon. A lábaim szinte földbe gyökereztek, ahogy belegondoltam, mi történhetett itt.
- Esküszöm, csak negyed órára tűntem el... 
- Mi dolgod volt a parton ilyenkor? - kérdezte továbbra is a nyomot tanulmányozva.
- Hogy úgy fogalmazzak, tartottam egy terepszemlét.
- Értem - biccentett. - És most... most mi lesz...?
- Muszáj megkeresnünk őket, de a srácokat nem hagyhatjuk őrizetlenül! De... ezt tényleg nem értem... Hablaty, a parton voltam a sárkányvadász hajóknál, egyetlen sárkányt sem láttam!
- Lehet, hogy a mai segítségük csapda volt. Vagy a reggeli... amikor idejött a két csapdász és téged keresett. Talán csak ki akarták deríteni, mennyien vagyunk és milyen sárkányok vannak velünk.
A szó a torkomon akadt néhány másodpercre.
- Nem hiszem... A katona, akiről beszéltek, tényleg megsérült, de... ez most mindegy is. Tudod, hogy megvan a véleményem a sárkányvadászokról, de ezt most képtelen vagyok elhinni róluk.
- Kitelik tőlük - mondta. Tudtam, hogy igaza van.
- Akkor most mi legyen? - kérdeztem idegesen.
- Szerintem a legjobb, ha ketten megyünk megkeresni őket. A csapat egyes tagjai egyszerűen nem tudnak rejtőzködni - nézett a horkoló ikrekre és Takonyra.
- Keltsük fel Astridot - javasoltam.
Ezt is tettük. Hablaty a szőke lány mellé osont és halkan felébresztette. Úgy döntöttem, magukra hagyom őket, így megvártam a fiút ott, ahol az erdő kezdődött.
- Astrid őrködik nekünk - érkezett meg két perccel később. - Induljunk!
Bár feszengtem Hablaty mellett, tudtam, hogy van fontosabb is abban a pillanatban, mint a saját sérelmeinkkel foglalkozni. Mutattam az utat le a hajókig. Amikor megérkeztünk, meglepetésünkre Drákó harcosai a parton gyülekeztek. Gyorsan visszarántottam Hablatyot a szikla mögé, amitől ő megcsúszott a műlábával, de még idejében megtartottam a hátát. Gyorsan összenéztünk, majd fülelni kezdtünk.
- Mégis mi történik itt? - kérdezte egy ismeretlen férfi.
- Ütődöttek... - morogta egy másik hang. Ezt viszont felismertem. Biztos voltam benne, hogy Drákó ficsúrjához tartozik.
- Az egyik éjjeli tolvaj kötötte el a sárkányokat! Láttam, amikor elfutott innen...
A szívverésem felgyorsult. Tudtam, hogy rólam beszéltek... De mégis hogy láthattak meg?
- Valóban? - Oberon hangja most nyájasabban csengett. Láttam, ahogyan odafordul az előbbi katonához.
- Mit láttál?
- Az egyik csuklyás lányt... Nem tudom, melyikük volt, de az egyik hajóaljból jött elő. Nem emlékszem, melyikből...
- Terepszemle, mi? - suttogta Hablaty.
- Részletes terepszemle - válaszoltam.
- Törd a fejed, barátom.
Látszott, hogy Oberon csupán haszonleső. Csak akkor lágyult meg, amikor valaki a hasznára vált. Tiszta apja. Tényleg családi vonás.
- Tényleg nem tudom - felelte a férfi kis gondolkodás után.
- És miért hagytad elmenni?
- O-oberon, én...
- Azt kérdeztem, miért hagytad futni? - ismételte meg. Lenéző hangjából sütött a felsőbbrendűség.
- Túl gyors volt, és az ég sötét, nem láttam jól...
- Miért nem hordasz magadnál fáklyát? És apám ilyen embereknek ad fegyvert a kezébe?
- Hablaty, én kimegyek... - hajoltam hozzá közelebb.
- Megőrültél?
- Még a végén megüti azt a szerencsétlent. Várj meg itt - indultam el. Hablaty elkapta a karomat.
- Ne csinálj butaságot!
- Ha csinálnék, jönnél és visszaráncigálnál. Elegen vannak ahhoz, hogy gond nélkül meg tudjam védeni magam - nyugtattam meg. Jól esett, hogy a történtek után is törődik velem.
A végül fiú elengedett. Biccentettem és kiléptem a sziklák mögül. A három katona hátralépett, míg Oberon egyszerűen átnézett a válla felett.
- Visszajött! - hebegte a férfi.
- Vagy talán el sem ment...
- Hé! Láttam, amit láttam!
- Tudod, kislány, ez erősen birtokháborításnak minősül - mondta Oberon.
- Nem, mintha ez a hely a tiétek lenne - léptem közelebb.
Oberon ökölbe szorította a kezeit.
- De az isteneknek hála nem is a sárkánylovasoké.
- Ez igaz - helyeseltem.
- De ettől függetlenül ami a miénk, az a miénk. - hallottam egy kattanó hangot, majd Oberon felém tartotta a pisztolyát. Rezzenéstelen arccal meredtem rá, majd egyszerűen megragadtam a puskacsövet és félrenyomtam.
- A sárkányomért jöttem. És magammal is viszem, kerül amibe kerül.
- Oberon, nem kellene megkö-
A férfi feltartotta a tenyerét.
- Nem. A lány tud valamit.
- Akkor vigyük el kihallgatni? - kérdezősködött tovább a sárkányvadász.
- Majd én kihallgatom. Tűnjetek el! - förmedt a társaira. Nem telt bele egy percbe, ketten (azaz hárman) maradtunk a parton. Oberon elemelte a fegyverét.
- Igazán kedves vagy az embereiddel.
- Térjünk a tárgyra, Holgerson. Mi szél hozott erre?
Megint ez a nyájas hang. Kiráz tőle a hideg...
- Már mondtam, hogy a sárkányomért jöttem.
- S mieinket nem hoztad vissza, ha jól sejtem.
- Nem nyúltam hozzájuk - vágtam rá.
- Hm. Ez igazán érdekes egybeesés, nem gondolod? Egy sárkánylovas meglátogat minket és hirtelen eltűnik a zsákmányunk.
- Mint mondtam, a mi sárkányaink is nyomtalanul eltűntek. Magyarázatot követelek! Hogy jutottatok el a táborunkba?
A férfi úgy tűnt, erősen gondolkodik valamin.
- Tehát teljesen egyedül jöttél ide, a vadászok közé? Vagy tagadod, hogy a társad is itt van? - hagyta figyelmen kívül a kérdésemet.
Egy pillanatra lefagytam. Mégis honnan tudta, hogy Hablaty velem jött?
Nem. Én ezt nem vallom be. Nem adom fel a barátomat!
- Egyedül állok előtted.
- Úgy látom, eléggé megszeppentél a kérdéstől - állt közvetlenül elém. - Vajon a vad lány a sárkánya nélkül is olyan erős, mint ahogy azt mutatni próbálja?
Úgy éreztem, mintha a fejemmel játszana. És nem tetszett az érzés. Mindenre rákérdezett, és próbált összezavarni. Ha pedig nem vigyázok, sikerülni is fog neki.
- Te mondtad, hogy maradjunk a tárgynál. Eléggé eltértünk tőle.
- Zavartnak tűnsz - ingatta a fejét.
- Még egyszer elmondom: nem vittem el a sárkányokat! - ismételtem dühösen. Válaszokat akartam, nem mellébeszédet.
Furcsa zaj hasított a levegőbe. Oberonnal mindketten felnéztünk az égre, keresve a hang forrását. Egy perc után egy sárkány csapódott be mellettünk. Avokádóra számítottam... Vagyis, inkább vártam, hogy ő legyen az, és véget érjen ez a nyomasztó rémálom. A megérzésem tévedett, a mellettem lévő Gyapjas Bömbölő védelmezően állt elém. Nem tudtam, ismertem-e a sárkányt, mert teljesen a háta mögé kerültem.
A Gyapjas nem mondott semmit, csak a  vicsorgását hallottam.
Oberon érzelemmentes arccal nézett a sárkány hatalmas szemeibe. Ötletem sem volt, mi fog történni. A Gyapjas egy lehetett a vad sárkányok közül, akkor pedig korán ér a halálom...
- Sejtettem. Sosem jársz sárkányok nélkül - mondta végül a vadász. Az állat közelebb húzódott hozzám, hallottam a levegővételeit.
- Te pedig sosem jársz a nyálcsorgató csatlósaid nélkül. Mit is várok egy ficsúrtól? - morogtam rá. Ez nem volt a legjobb visszavágás, hiszen most sem voltak itt az emberei, de... végül is igaz.
- Vidd el innen ezt a dögöt, vagy én fogom! - figyelmeztetett, de választási lehetőséget nem adott. Megragadta a Gyapjas nyakát, a sárkány felnyüszített a hirtelen fájdalomtól, és tudtam, hogy Oberon a következő mozdulattal el fogja altatni. Azonban az állat tapasztaltabb volt, mint azt hittem. Rázni kezdte szőrös fejét, majd a Vérdung másik keze után kapott. Oberon visszahúzódott, hogy fegyvert rántson, de én gyorsabb voltam ennél. Kivontam a kardomat, és bár a csapás közben a fegyvereink összecsattantak, sikerült hárítanom a támadást. A Gyapjas a fogaival finoman a ruhámba harapott, majd felemelt és arrébb tett. Megütődtem. Egy pillanattal később már szembefordult Oberonnal, és a harc folytatódott. Ha ő segített rajtam, én nem hagyhattam annyiban, és természetesen visszaszálltam a küzdelembe. Amíg a csapdász a Gyapjassal volt elfoglalva, az oldalába ütöttem a kardlappal. Felhorkant. Vérzést nem okoztam, de egy kék foltja biztosan lesz majd.
Ekkor Hablaty kirohant a szikla mögül és előhúzta lángfegyverét. A másik hárította az ütést, majd az enyémet is. Három év után végre találtam egy sárkányvadászt, aki nem omlik össze egy csapástól?
Oberon kardja végigvágta a páncélt jobb karomon. Sziszegve húzódtam hátrébb, de nem úsztam meg ennyivel. A vadász egy kis időre ártalmatlanná tette Hablatyot, majd lassú, szinte már félelmetes mozdulatokkal jött felém és ért el hozzám. Hátrálni akartam, hogy időt nyerjek a fogásváltáshoz, de Oberon a földre lökött és kiütötte a kezemből a kardomat. Kész. Lefegyverzett. Egy sárkányvadász. Nagyobb szégyen érhetne?
A hosszú, éles pengét a nyakamhoz érintette, így nézett velem farkasszemet.
- Sose becsüld alá az ellenfeledet - mondta hidegen. - Nem tudhatod, mire képes. Ha háborút akarsz nyerni, ezzel a harctechnikával el is felejtheted a győzelmet.
- Tévedsz. A táborokban csak puhányokkal találkoztam. Eddig.
Borostás arca egy pillanatra megrándult.
- Mostantól más idők járnak. Holmi kislányok nem fognak megdönteni egy ezrednyi katonát.
Katonát? Milyen katonákról beszél?
- Nem kislányokkal álltok szemben.
- A tudásotok nem mutat többet - húzta el a pengét a nyakamtól. A Gyapjas Bömbölő eddig mozdulatlanul állt, de ekkor megrázta a fejét és észrevétlenül felhúzta Hablatyot a földről.
- Meglátjuk, Oberon.
- Ha ketten állunk majd egymással szemben, ki fog derülni. De nem hiszem, hogy eljutsz odáig.
- Nem tudod, ki vagyok.
- De. Többet tudok rólad, mint amennyi számodra kedvező. Többet, mint te magadról.
Megelégeltem az üres szavakat, és felálltam. Elindultam a fegyveremért, de elém vágott a kardjával.
- Miért kóstolgatsz? Már levághattál volna.
- Látni akarom, meddig mész el - vont vállat. - A csúcson a legjobb befejezni.
- Ezt vegyem fenyegetésnek? - suhantam át a penge alatt. Felkaptam a saját kardomat és kitartva álltam meg előtte. A kardjaink egymás mellkasa felé mutattak.
- Inkább vedd puszta ajánlatnak.
Oberon leengedte a fegyvert és visszahelyezte a tokjába. Három szempár követte, ahogy eltűnt a másik szikla mögött.
- Jól vagy, Hablaty? - szaladtam oda hozzá. A fejbőréből kiserkent a vér, de nagyobb sebet nem láttam rajta.
- Én igen, de téged meg is ölhetett volna!
- Nem tette, és ezt itt és most hagyjuk is abba! Nincs időnk azon veszekedni, hogy mi lett volna, ha, amikor még mindig semmit nem tudunk a sárkányainkról!
- És ő? - bökött a Gyapjas felé. A sárkány oldalra döntötte fejét, jégkék szemei okosan csillogtak a holdfényben. Hirtelen úgy éreztem, mintha ismerném valahonnan a sárkányt.
- Várj, megpróbálom megszelídíteni - vette elő ismét a tűzkardot. Leírt vele egy nyolcast, majd lehajolt egészen a földig. A sárkány követte a fényt, de a tekintete semmit nem változott.
- Szerinted ez elég volt? - kérdezte Hablaty.
- Nem tudom, szükség volt-e rá egyáltalán... - érintettem meg a nyakát. Amikor nem ellenkezett, megsimogattam és betúrtam a bundájába.
- Olyan ismerős nekem ez a sárkány - merengtem. - Biztos vagyok benne, hogy már láttam valahol.
- Szerintem ő is emlékszik rád, egy sárkány nem véd meg csak úgy akárkit.
Biccentettem. A sárkány mélyen a szemembe nézett, majd megszaglászott. Emlékeztem a tekintetére, és arra is, hogy máskor is csinálta már ezt. Tudtam, hogy egy idősebb, de annál tapasztaltabb sárkánnyal van dolgom.
- Már biztosan tudom, hogy találkoztam vele ezelőtt. De azt még nem, hogy mikor.
A sárkány kisvártatva a levegőbe szagolt, majd utoljára rám nézett, mielőtt lassú mozdulatokkal visszaindult az erdőbe... de a saját lábán, repülés nélkül. Ahogyan az előbb nézett rám... Vajon azt akarja, hogy kövessem őt?
- Szerintem azt várja, hogy utána menj - jegyezte meg Hablaty.
- És te?
- Visszamegyek a többiekhez, mielőtt a sárkányvadász riadóztatja az embereit. Együtt megpróbálunk a sárkányok nyomára bukkanni. Van egy olyan érzésem, hogy a Gyapjas Bömbölő...
- Hogy elvezet hozzájuk? - fejeztem be a gondolatát.
- Határozottan kijelentette, hogy téged vár.
- Igazad van - helyeseltem. - Akkor... Sok szerencsét, Hablaty! - biccentettem neki, majd a sárkány után indultam a fák közé.
- Várj meg, kérlek! Hol vannak a...?
Egy nyomot vettem észre a homokban. Biztosan a Gyapjashoz tartozott. Úgy éreztem, direkt hagyta ott azt a nyomot, hogy követhessem. Vártam rá, hogy a sárkány megszólaljon, hogy könnyebben megtalálhassam, de nem tette. A sötétség befedte az erdőt, de a látásom mintha kiélesedett volna. Láttam a fákat, az alvó, vagy éppen vadra leső állatokat. Gyorsabban futottam, mint eddig valaha. Ekkora sebességre akkor sem lettem volna képes, ha egy tarantulabirodalom üldözne... Mégsem tudtam koncentrálni az érzékeim változására, igyekeztem inkább kihasználni őket.
- Hé, merre vagy? - kiáltottam. Beleszagoltam a levegőbe, majd jobbra fordultam és arra folytattam a futást. Néhány perc után emelkedő következett, amely a hegyre vezetett fel. Még félúton sem jártam, amikor észrevettem a falba vájt barlangot. A gyapjas Bömbölő odabenn ült, látszólag tényleg rám várt.
Nem éreztem fáradtságot, nem lihegtem, egyszerűen csak lefékeztem, és beléptem a vájatba. Lassú léptekkel közelítettem a sárkányhoz, de nemsoká megálltam és körülnéztem. Csak ekkor vettem észre, hogy a fal mellett volt egy asztal és egy szék, távolabb egy szekrény, és egy nádból készített alvóhely is. Itt lakik valaki?
~ Üdvözöllek, Trixi. Örülök, hogy könnyen idetaláltál.
Mély, de mégis kellemes hang. A Gyapjas hangja volt.
- Honnan tudod a nevemet? - kérdeztem rá.
~ Aprócska voltál még, amikor utoljára találkoztunk - húzta halvány hüllőmosolyra a száját. ~ Nagyjából nyolcéves lehettél. Emlékszel rám?
Ilyen kicsi voltam? Hisz akkor még nem is tudtam, hogy léteznek sárkányok!
- Emlékszem rád, de akkor még nem találkozhattam veled. Nem láttalak valahol... az elmúlt három évben?
~ Nem, te nem láttál engem. De én végig figyeltelek - állt a lábaira. Óvatosan lépett párat, majd megállt közvetlenül előttem.
- Tudnom kéne, hogy ki vagy...?
~ Talán. Nem nevelhetik ki belőled a régi ösztönöket.
- A miket? - pislogtam a sárkányra.
~ Sok minden van, amit nem tudsz még. Időbe fog telni, amíg minden eszedbe jut. Kale-nek igaza volt, nem szabadott volna téged elhozni onnan...
Nem tudtam, mire gondolhat a sárkány. Valahonnan ismerős volt a Kale szó, vagy ezek szerint név, egy szó formálódott a fejemben. Félénken érintettem meg a Gyapjas fejét.
- Bátor...? - kérdeztem rá. A sárkány elmosolyodott.
~ Úgy bizony.
Az emlékek záporoztak előttem. Emlékeztem rá, hogy játszottam a sárkánnyal, hogy megvédett, hogy meghallgatott, ha szomorú voltam. Hány éves lehettem, hat? Azt még nem értettem, hogyan, de tudtam, hogy köze volt a nagyapámhoz.
- De... te hogy kerülsz ide? - dadogtam pár perccel később. Bátor szárnyat vont.
~ Éreztem, hogy szükséged lehet rám.
Nem gondolkodtam. Szorosan átöleltem a Gyapjast, és a nyakába fúrtam az arcomat. Kiskoromban mennyit kerestem őt, de ő elment, és sosem láttam többet. Csak úgy, mint a nagyapa...
Szuszogást hallottam, majd a hüllő körülzárt a szárnyaival.
~ Mintha csak tegnap lett volna, hogy a mancsomig sem értél - horkant fel. ~ Régi szép idők...
- Miért tűntél el? Sosem kerestél többet, nem játszottunk...
Bátor habozva válaszolt.
~ Nem akarták, hogy keresselek téged. Sem én, sem más sárkány, amíg el nem éred a megfelelő kort. Megértettem őket, ez az élet túl veszélyes neked, de nem szigetelhetnek el így.
Nem értettem, miről beszél, de folytatta.
~ Mégis, itt voltál, vagy... évekkel korábban.
- Miről beszélsz? - toltam el magamtól a Gyapjast.
~ Hosszú történet, és azt hiszem, nincs is időnk rá - nézett ki a barlangból. ~ Kérlek, nagyon figyelj most rám! Az, hogy eljutottál ide, kitartásra és nagy erőre vall. Az pedig, hogy a hatalmad meg is mutatkozik... Te érted azt, amit a sárkányok mondanak. Tudnod kell, hogy az erő nem tart örökké. Nem tudod használni, sem kezelni, ezért nagyon veszélyes! Sose maradj egyedül, ha elzöldülnek a szemeid, vagy élesednek az érzékeid. Szükséged lesz bizalmasokra, de minél kevesebben tudnak erről, annál jobb.
Nem kérdeztem semmit, csak összpontosítottam, és próbáltam mindent megjegyezni. Ez fontos volt.
~ Az, hogy pontosan itt mutatkozik meg az erőd, hatalmas jel. Ez a fészek... Hogy te is értsd, évszázadokkal ezelőtt történt itt valami, ami most is kihat a sárkányok és az emberek életére. Majd ezt is megérted, nem mondhatok többet, mint amennyit muszáj.
- Miért vagyok képes erre?
~ Ezt még én sem tudom. Vagyis... Sejtem, nagyapád is sejtette, de nem hozhatjuk meg a helyes döntést, amíg meg nem mutatod, mire vagy képes.
- Mégis hogyan mutathatnám meg? - értetlenkedtem. - Azt sem értem, mi ez az egész, Bátor! Nem tudom irányítani, ezt te mondtad!
Az ég dörrent egyet.
~ Nem maradhatunk, ostrom alatt áll a sziget. A Királynő magához vonzotta az összes sárkányt.
Tehát ezért tűntek el! - futott át az agyamon.
- Le kell győznünk az alfát!
~ Nem kell legyőznöd őt. De mutasd meg neki, hogy egy oroszlán lakozik odabenn!
- Egy oroszlán? - kérdeztem rá.
~ Ez egy jelszó. Amolyan... családi dolog. De értsd jól minden szavát. Mutasd meg neki az erődet!
Nem firtattam, úgysem értettem volna. Bátor a fal mellett pihenő nyereg felé bökött.
~ A táskában találsz egy levelet, jól tedd el, és olvasd, ha egyedül leszel. Csatold rám a nyerget.
Úgy tettem, ahogy kérte. Belenyúltam a bőrtáskába, éreztem benne a papírdarabot. A zsebembe rejtettem, majd rásegítettem a nyerget a sárkányra.
~ Induljunk, Trixi. Ülj fel a hátamra!
Eleget tettem a kérésnek. Bátor kitárta a szárnyait, és kilépve a barlangból felemelkedett a levegőbe. Megkapaszkodtam a szíjban. A nyereg nem az én méretem volt, ha nem kapaszkodtam elég jól, lecsúsztam volna.
- Van tervünk, Bátor? - hajoltam a füléhez.
~ Ki fogjuk szabadítani a sárkányokat!
- És a csapdászok?
~ Ők most nem számítanak. Csak az alfára összpontosíts, történjék bármi, rendben? Akárki sérül meg, akárki pusztul el, nem törhetsz meg! Ez most fontos!
A hangjából is éreztem, hogy igazat mond, mégis megrémítettek a szavak. Rendben hát. Akármi is legyen a célja az erőmnek, akármit is hoz majd a hajnal, megteszek minden tőlem telhetőt!
- Értettem, Bátor. Így teszek - válaszoltam.
~ A kard mindig legyen a kezedben. A pengének a megfelelő kézben nagyobb az ereje, mint három alfasárkányé.
Rá akartam kérdezni, miért, de inkább nem tettem. Túl sok volt ez így egyszerre, hogy mindent felfogjak, talán nem is kellett. Elővettem a fegyvert. Sosem éreztem, hogy több lenne egy egyszerű kardnál, bár a nevem a pengén, a fém hőmérsékletének változása és az izzás... Talán több ez a kard, mint valaha hittem. Ezért akarhatták ennyien elvenni tőlem.
Suhantunk az éjszakai égen. Éreztem, hogy egyre közelebb érünk a sárkányokhoz és a vulkánhoz. Amikor a lávahegy látótávolságra ért, csak akkor eszméltem rá, hogy fogalmam sincs, mit kéne csinálnom. Eddig is bombáztunk, harcoltunk, de nem volt elég haszna. Akkor most mégis mi változhatna meg?
Untam már a harcot. Igen, kimondtam. Pont én, aki mindig csak harcolni akar. Láttam, hogy értelmetlen volt. Napok óta küzdöttünk, nem értünk el mást kisebb sikereknél. Mi is fáradtunk, fáradt a Királynő is, mi haszna volt ennek?
Aztán eszembe jutottak Bátor szavai. Most nem adhattuk fel, nem törhettünk meg. Most volt itt az ideje annak, hogy megfeszítsem magam. Megígértem Avónak és magamnak is, hogy mindent elkövetek a szabadságukért.
Megálltunk. A sötétben láttam körvonalazódni a Vörös Halál alakját kívül a vulkánon.
- Lát minket, Bátor? - suttogtam.
~ Nem, innen biztosan nem. Megkerülöm, és meglepjük, rendben? - ajánlotta, miközben felnézett rám. Aprót bólintottam, Bátor pedig elindult. Nekünk repült egy sárkány, kerülnünk kellett a vulkán mellett. Rásimultam a hátasra. Tudtam, hogy biztonságosan átjuttat minket a másik oldalra.
Amikor megálltunk az alfa mögött, körülnéztem. A sárkányvadász hajók is aludtak, legalábbis látszólag. Tudtam, hogy szervezkednek, és meg fognak támadni bennünket a sárkányaikért... és valószínűleg a banda támadással válaszol majd a támadásra. Elhessegettem a gondolatot. Bátornak igaza volt. Ha a kisebb ügyekkel foglalkozok, nem tudom elérni, amit muszáj. Nem menthetek meg mindenkit.
- Most mit csinálunk?
~ Várjunk - válaszolta halkan. Behúzódtunk egy kis résbe, figyeltük a sárkányok mozgását.
- Értesz valamit?
~ Nem...
- Rád miért nem hat az ereje? - kérdeztem kis idő után.
~ Azért, mert nem tudja, hogy betettem a mancsom a szigetre. Csak az ide tartozó sárkányokra koncentrál.
De a mi sárkányaink? Vagy rájuk már számít?
Végül biccentettem. A sárkányok feljebb emelkedtem, már a közelünkben is köröztek. Bátort hívogatták, és hallottam, hogy segítséget kérnek. A vadak, a sárkányok közül a legbetörhetetlenebbek könyörögtek azért, hogy szabadítsuk meg őket. Fájt a szívem. Egyikükre sem haragudtam a bizalmatlanságukért. Ők csak féltek...
- Szegény párák... - suttogtam. - Nem nézhetjük ezt tétlenül, Bátor!
~ Emlékezz arra, amit mondtam. Ki kell várnunk.
Feszengtem. Amikor Avokádó elszállt felettünk, megrántottam a szíjat.
- BÁTOR! - szóltam rá. - Indulunk, most!
~ Fogd vissza magad!
De én nem maradtam nyugton, sőt. Rángattam a nyerget, ösztökéltem a sárkányt az indulásra, de nem engedelmeskedett. Sőt, leült.
- Azt mondtad, mutassam meg az oroszlánt, vagy mit! Akkor most mi legyen?
~ Kivárunk.
Nem dacolhattam. Legalább egy óráig voltunk ott, de talán több ideig is. A vadászhajók felől fényeket láttunk, és pont a táborhelyünkre tartottak. Hablaty ott van, nem lehet baj. Nyugi, nincs semmi baj...
Bátor a hosszú csend után megmozdult. Szárnyait felemelte, és tudtam, hogy indulunk.
~ Gyerünk! - rugaszkodott el.
A gyorsaságunk minden eddigit meghaladott. Erősen kellett kapaszkodnom. Igyekeztem, de nem tudtam alkalmazkodni a nyereghez. Elengedtem a szíjat, hátracsúsztam a sárkányon, és szembenéztem a szédítő mélységgel.
Bátorság, Trixi, bátorság!
Lehajoltam a Gyapjas hasáig és kifűztem a bőrszalagot a csatból. A világ megingott alattam. Kicsúsztattam magam alól a nyerget, majd ledobtam a sziget fölött. Majd megtaláljuk.
A sárkány szőrébe kapaszkodtam, a combommal szorítottam az oldalát. Mindjárt más.
Szlalomoztunk a sárkányok között. Az alfa még jobban összehúzta a pupilláit, mire a sárkányok felénk fordultak. Értettem a tűzparancsot.
Másodpercekkel később menekülnünk kellett. Az összes sárkány nekünk támadt, mi pedig egyedül maradtunk. Nem tudtunk gyorsabban haladni, pedig muszáj lett volna. Egészen magam mellől hallottam a fogcsattogtatást.
Vészesen közeledtünk a csapdászhajókhoz. Két járőr volt a a legközelebbin, akiket egyből felismertem. Nem volt más választásom...
- Segítsetek! - kiáltottam. Ethan és Rikó fel, majd egymásra néztek. Rikó bágyadtan, de gyorsan lépett a hálóvető elé, és jobb ötlet híján elsütötte a fegyvert. Most az egyszer nem ellenkeztem. Egy sikoly, majd a sárkány a fedélzeten végezte. Ethan előrántott egy tőrt, és kifeszítette vele a sárkány állkapcsát. Harcképtelenné tette.
Rikó újra töltött, és megint lőtt. És megint. A fenyegetés egyszer csak elült. Az alfa azt hihette, minket is eltaláltak, mert visszarendelte a sárkányokat.
Nyugodtabban sóhajtottam fel. A hajóhoz reptettem Bátort, majd a fedélzetre ugrottam. Vetettem a fiúkra egy-egy hálás pillantást, majd elővettem a kardomat és odaszaladtam az első áldozathoz.
- Segítsetek, kérlek! - néztem vissza rájuk. - Vágjuk el ezeket!
- De hát megtámadtak, nem? - kérdezte Ethan. Amíg én egy siklóval, ő egy Ostorcsattal foglalkozott.
- Az alfa kényszerítette őket. Szerintem már rendben vannak.
Óvatosan megfogtam egy kipeckelt állkapcsú sárkány fejét, és felemeltem. A pupillája ismét tágra nyílt.
- Rendben, pajtás. Ne haragudj a kötelekért. Kiszabadítalak, de ne bánts minket, rendben? - simogattam meg nyugtatóan. Elvágtam a köteleket, és elhúztam Ethan tőrét. Néhány perc után mind a hat lelőtt sárkánnyal végeztünk. Nem mozdultak el, nem keltettek feltűnést a Királynő számára. Remegtek a kimerültségtől.
Felálltam, és szembenéztem a fiúkkal.
- Te miért vagy itt? - néztem Rikóra.
- Mert kellett az ember - vágta rá. Lesütöttem a szemeimet. Még mindig bűntudatom volt az előző éjszaka miatt. Most is csak úgy volt, mint ahogy néhány órája láttam. Páncél nélkül, egy szál ingben, az arca vörös volt a láztól. Mondani akartam valamit. Talán azt, hogy menjen és pihenjen le abban a minutumban, nem tudom. Végül másért szólaltam meg.
- Baj van - néztem fel. - Minden a Királynő hibája, nem raboltuk ki egymást!
- A többiek elindultak felétek... - nézett a sziget felé Ethan. Valamelyik katona figyelhette meg Hablatyot, ha tudták az utat.
- Nincsenek ott a sárkányaink, a barátaim védtelenek.
- Akkor ő? - mutatott a Gyapjasra. Láttam, hogy Rikó valamiért nagyon erősen méregeti a sárkányt.
- Hosszú. Valahogy meg kell akadályoznunk a harcot. Ha most kezdünk ehhez, akkor...
A két fiú bólintott.
- Csak kifárasztjuk magunkat reggelre, igaz? - csatlakozott Rikó.
- Nem. A reggel már nem számít. Ez az utolsó ostrom.
- Hogy érted azt, hogy az utolsó? - kérdezték egyszerre.
- Ma éjjel befejezzük ezt... Csak hajnalig kell idő. Érzem.
- Legkésőbb két órád van, mielőtt világosodni kezd. Elég lesz ennyi idő? Sárkányok nélkül? Segítség nélkül?
- Tudom, mit csinálok. Vagyis... igaz, fogalmam sincs. De megoldom, efelől ne aggódjatok. Sosem voltam még ennyire biztos semmiben sem... - néztem a sárkányokra. Lehajoltam az elsőhöz, és mielőtt bármit tehetett volna, a fejére tettem a kezem. Kértem őt, és a társait, hogy segítsenek a barátaimon. Ott az alfa nem találja meg őket... talán.
- A sárkányok mennek - fordultam a vadászok felé.
- Ahogy mi is - jelentette ki Rikó. Elővettem a kardomat és a nyakának szegeztem.
- Te biztosan nem.
- Miért?
- Azért, mert azt mondtam - sziszegtem. - Te szépen itt maradsz. Ethan, utálsz, utállak, de a húgod is ott van! - néztem a fiúra.
- Tudom - biccentett. - Talán jobb, ha odamegyek... Felmérni a helyzetet.
Visszafordultam Rikóhoz.
- Amennyiben meglátlak ott, nos hát... - toltam hozzá közelebb a pengét. - Remélem, eljutott az agyadig az üzenet.
Elvettem a fegyvert, majd visszasiettem Bátorhoz. Felültem a hátára, emelkedtünk. Az erősebb érzékeimnek hála hallottam, ahogy Ethan Rikó füléhez hajol, és belesúgja: "Szerintem bír téged". Bátor kérés nélkül tüzelésre nyitotta a száját, mire Ethan felrántotta a kezeit.
- VICCELTEM! VICCELTEM! ESKÜSZÖM, HOGY VICCELTEM! - mentegetőzött.
- Na azért - mondtam ridegen. Amikor ismét megindultunk, már nem néztem vissza.


Az idő gyorsabban telt, mint gondoltam. A táborunk felől kiáltások, mellőlünk sárkánysikolyok hallatszódtak, a színes pikkelytengerben nehezen jutottunk előre. De láttam az alfát. És ő is engem. A sárkányok önkénytelenül tüzeltek, a sötét eget lángnyelvek borították be. Az egész olyan volt, mint a szilveszteri tűzijáték, de mégis teljesen más. Én nem akartam sárkányok ellen harcolni... Én szerettem őket. És most félre kellett löknünk mindet, hogy előre jussunk. Egyre több kiáltás, és úgy éreztem, a hangok szétfeszítenek. Ahogy egyre erősebben fojtogatott a furcsa erő, a kardpenge forrósodott a kezemben. Már biztosra vettem, hogy éget.
- Bátor, nem bírom... - suttogtam.
~ Még muszáj.
Egyre közeledett a hajnal, és ezzel a magam elé kitűzött határidő is. Beláttam, hogy nem így nem tudunk mozogni, és egyedül is vagyunk. A szigeten váratlan mozgolódás kezdődött, kértem Bátort, hogy repüljünk le. A sárkánylovasok voltak azok.
- Srácok, mindenki jól van? - kérdeztem a nyeregből.
- Te meg hol voltál?
- Mi történik?
- Igen, jól vagyunk! - kiabált vissza Willow.
Lemásztam a nyeregből. Kérdezni akartam, rengetek dolgot kellett volna mondanom, de egy szóra sem jutott idő. Egetrengető sárkányordítás rázott meg minket... Szó szerint, ami azt illeti. A föld megremegett alattunk, de most nem hagytam, hogy az alfa elérje, amit akar. A többiek kapaszkodtam, az ikrek a földre estek, de én csak álltam. Majd szembefordultam a Királynővel. Hallottam, hogy ismét tűzparancsot ad ki, és épp felénk küldte a sárkányokat. Előttünk sárkányvadász hajók voltak, a sárkányok pedig bombázni kezdtek. Mellettünk lávabomba csapódott be. A kezeim ökölbe szorultak. Bátor noszogatott, hogy induljunk, de leintettem. Nem hagytam ott a barátaimat, nem menekültem, nem mozdultam. Nem kértem a védelemből többet. Eszembe jutott, mit mondott Oberon. Azt, hogy a sárkánylovasok sárkányok nélkül nem érnek semmit. A világnak, de leginkább magamnak akartam bizonyítani. A félelem elhalványult bennem, helyébe valami fojtogató érzés lépett. Először kínzott, de éreztem, hogy felülkerekedek az érzésen. Lehunytam a szemeimet, és úgy koncentráltam. Egész életemben menekültem, kerestem a biztonságot, de sosem találtam. Rá kellett jönnöm, hogy saját magamnak kell megteremtenem a békét, és nem várnom a csodára. Én több voltam ennél, több, mint hittem. A testem felforrósodott, a szemeim égtek. Mintha tűzlabdák cikáztak volna végig a bőrömön. Ezt nevezik erőnek? Önbizalomnak? Ismeretlen volt. Eddig hagytam, hogy mások döntsenek, hogy leszóljanak és megállítsanak. Ennek most és mindörökre vége.
Valami becsapódott mellettem, a barátaim rám kiáltottak. Elővettem a kardomat és rámarkoltam a pengére. Felidéztem Bátor szavait. A megfelelő kézben több alfa erejével is felért a kard. A penge égette a tenyerem. Nem láttam, de tudtam, hogy a fém felcsillan. Még egy hang... Egy tüske vált le egy sikló farkából, és mélyen a lábamba fúródott. Eddig terjedt az alfa ereje?
Mellettem kiáltások, hajók robbanása, tűz lobogása. Mintha az a tűz engem is elért volna. Hatalmas erőt éreztem magamban. Meg tudom tenni. Meg tudom mutatni. Gyerünk, egy oroszlán lakik itt benn!
- ELÉG! - ordítottam fel. Megremegtem a saját hangomtól. Mintha... nem is az enyém lett volna. Valami mély, földöntúli sikoly volt, hangosabb egy Éjfúriánál. Kinyitottam a szemeimet, a Nap előbukkant a hegyek mögül. Ez volt a hajnal első hangja.

"Our hero, our hero
Claims a warrior's heart.
I tell you, I tell you
The Dragonborn comes!"

A sárkányok lefékeztek. Kirántottam a lábamból a siklótüskét, félredobtam és a szirtre léptem. A szemeim égtek, az erő feszítette a testemet.
~ Mi ez? - mordult fel az alfasárkány. Elhagyta a vulkánt, egyre közelebb jött. Nem féltem, sosem voltam nyugodtabb. Lihegtem, ráfogtam a kardra.
~ Nézzétek, ez az a kard? - hallottam egy sárkány szavát.
- Ez a hely valaha a megbékélés tanúhelye volt, hát elfelejtettétek? - ordítottam. Valami belső hang suttogta a szavakat.
A Királynő megállt előttem. Minden sárkány- és emberszem engem figyelt.
~ Összemorzsollak, ember.
Éreztem, hogy a szemeimmel történik valami, a pupilláim összehúzódtak, és ezzel egy időben a Vörös Haláléi is. Megtántorodott. A lábai inogtak, és éreztem, hogy ezt mind én csinálom. A fejemben kavarogtak a hangok. Kitartottam a jobb kezemet, benne a karddal.
- Nem harcolhatsz az Ősök erejével - mondtam. Fogalmam sincs, miért ejtettem ki ezt a számon. Az alfa felordított, néhány sárkány átrepült az oldaláról az enyémre.
~ Mi ez az erő? Mi vagy te?!
- Holgerson vagyok, és megvédem azt a helyet, amit egykor az őseim vére áztatott!
Miket beszélek? Mi történik velem?
Egyre több sárkány szállt le mellém, Avokádó előttem ért földet.
- Agenor nem ezt várja el tőletek!
Éreztem, hogy az alfa ki akar törni az irányítás alól. Az erőm egy pillanatra megingott, a Vörös Halál méterekkel állt meg előttem.
~ Agenor csak legenda. Sosem létezett, vagy, ha mégis, már több száz évvel ezelőtt halott. Rossz húzás volt, Holgerson. Nem tisztelem a drága szenteteket - mondta, és ezzel felém kapott.
A kardommal a földre csaptam, a sárkányok tüzelni kezdtek. Nem tudtam, miért bosszantott fel ennyire az előbbi, hisz azt sem tudtam, ki, vagy mi Agenor. Csak azt, hogy nem beszélhet így róla.
Robbanások és tűzlabdák rázták fel a hajnalt. Ismét összehúztam a pupilláimat, hogy hatást gyakorolhassak a Vörös Halálra.
- Jól jegyezd meg, hogy a sárkányok között te is csak egy porszem vagy. Talán a legtöbbnél nagyobb, de még mindig alárendelt. Senki sem veheti így a szájára Agenort. Még te sem!
A Királynő hátrahőkölt a lövésektől. A sziget összes sárkánya mellettem állt vele szemben, már biztos voltam a győzelmünkben. Újabb ordítás a Vörös Halál részéről, ujjongás a hátam mögül. Ideje volt véget vetni ennek az egésznek.
- Tűnj innen! - csaptam ismét a karddal, a Királynő azonban még nem csinált semmit. Vártam.
~ Elismerem az erődet, Holgerson. De ne kérd, hogy tiszteljem is. Tartsd meg a szigetedet - mondta utoljára, majd ellépett a szirttől, és a vízbe merült. Az alakja lassan halványodott a horizonton, majd eltűnt a messzeségben.
Győztünk.
Most vártam az ujjongásra, a boldogságra, de minden elcsendesült. Megfordultam. A sárkányok egyként néztek rám, Bátor viszont elém repült, és mélyen a szemembe nézett.
~ Az Őrző hazatért - húzta hüllőmosolyra arcát, majd meghajtotta a fejét. Megütődtem. A sárkányok sorban követték őt, Avokádó is, Kampó is, az összes hibbanti és fészki sárkány. Elindultam a banda felé, sétáltam a sárkányok között. Párat megérintettem, vagy megsimítottam, de nem álltam meg, csak Hablatyék előtt.
~ Az Őrző hazatért! - zúgták most egyszerre. Fáradtan rogytam térdre, ahogy a hirtelen jött erő elhagyta a testemet. Éreztem, hogy valaki elkap, hátranézve Avokádó tekintetével találkoztam. Szorosan átöleltem a nyakát.
~ Büszke vagyok rád! - nyalta meg az arcomat.
De miért? Miért vagy büszke? Miről beszél itt mindenki? Én nem csináltam semmit, nem én voltam! Biztosan... biztosan nem én voltam...
Feltápászkodtam, de még mindig kapaszkodtam a Szörnyennagy szarvába. A banda nem szólalt meg, olyan arccal néztek rám, mintha szellemet láttak volna. Bár, megértem.
Egy másik hüllő közelségét éreztem. Szembenéztem Avó anyjával.
~ Nem hittem neked, Őrző, ezért bocsánatkéréssel tartozom - ült le előttem a titánszárnyú. ~ Megvédtél bennünket, ahogy ígérted.
- Nem tartozol nekem semmivel - ráztam a fejem.
~ De, sokkal.
- Ha úgy hiszed, hogy tartozol, lenne két kívánságom.
A sárkány hirtelen felkapta a fejét, de beleegyezett.
- Az első, hogy szeretnék hazatérni. Avóval együtt.
Rosszalló pillantásokkal bombázott.
~ Ha önszántából így határoz... Nem tehetek semmit.
Avokádó körülzárt a szárnyaival.
~ Anyám, én oda tartozom. Nem értheted, mit jelent nekem az az emberekkel teli föld, de ott érzem jól magam. Nem hagylak titeket magatokra, erre megesküszöm!
A sárkány biccentett.
~ És mi a másik kívánság? - kérdezte. Elmosolyodtam.
- Szeretnék adni neked egy nevet.
A Rémség pislogott párat, de felállt, és közelebb jött.
~ Megtiszteltetés, Őrző...
Gondolkodni kezdtem, mi illene rá. Vörös és sárga test, erőszakos jellem, de változó hangulat. Talán csak kis ideig ellenséges, de a gyilkosoddá is válhat.
- Vérvihar - mondtam végül.
Percekig hallgatott, ízlelgette a nevét. Ismét megdöntötte a fejét, én pedig hasonlóan tettem. Vérvihar visszafojtotta a lélegzetét.
- Én vagyok az, akinek van mit köszönnie. Örülök, hogy tehettem valamit értetek.
~ Miért hajolsz meg előttem?
- Azért, mert harcos vagy. Megérdemled a neked kijáró tiszteletet.
A sárkány még közelebb lépett, de nem mertem megérinteni. Szerettem volna megsimogatni, de rá kellett jönnöm, hogy ezt már nem kaphatom meg. Ő egy vad sárkány volt, aki sosem szelídül meg. Ahogy Avokádó sem. Ő csak bízik bennem, sosem kellett betörni. Ekkor éreztem igazán, mekkora kincs is ő nekem.
Hátranéztem a srácokra.
- Mielőtt bármit is mondanátok... menjünk haza... oké?
Pislogva fordultak meg, szinte egyként.
~ Hé - bökött meg Avó. ~ Nagy szolgálatot tettél nekünk.
- Lehetséges, kislány. De egy biztos: halvány hupikék fogalmam sincs, hogy ez mi volt...
Őrző, Bátor, Vérvihar... Ki kéne vennem egy évnyi szabadságot!
- Gyere, menjünk haza!

2017. július 27., csütörtök

HÓFÚRIA!

Sziasztok!
Nos, ezúttal nem új fejezetet hoztam, nem karakterleírást, és nem bocsánatkérő cikket (pedig arra igazán szükség lenne). Egy kedves barátom, akit Ti, olvasók biztosan ismertek már legalább névről, ma ünnepli születésnapját. A mi háromfős baráti gárdánkban szokássá vált az egymás cikkben történő felköszöntése, amit Kledirntől és tőlem a Sárkányvéren olvashattatok. De mivel ezzel a személlyel nincs publikált blogom, úgy döntöttem, ide firkantok neki.
(Aki nem kíváncsi a személyeskedésre, nyugodtan elhagyhatja az oldalt. Ez a cikk a barátnőmnek szól.)

------------------

Kedves Bársony Enikő! (Egek, de hivatalos ez a megszólítás... Nem is kedves, főleg, ha korán keltik fel XD <3)
Ma, július 27-én ünnepeled a 16. születésnapodat, és néhány perccel ezelőtt biztosan kaptál egy "Enciiiii van most valami dolgooooood?" kérdést, és egy linkecskét, ami ide vezetett. Ahogy apukád mondta tegnap: "Készül valamire ez a lánygyerek" XD
16 év alatt rengeteget értél és alkottál. Sokszor elmélázok beszélgetés közben azon, mennyivel többet láttál és éltél meg nálam, és mindig eszembe jut, mennyire felnézek rád. Emlékszem a megismerkedésünkre, a kezdeti parára és félelemre. Akkoriban még nem olvastam a blogodat, de tudtam, milyen jól írsz. Féltem tőled, mint a tarantulapóktól.
Hogyan is kezdődött a mi történetünk? Várj, ne mondj semmit. Kledirn unatkozott tavaly nyári szünetben, amikor én épp nyaralni voltam (és nem mellesleg rágtam a körmöm az új Skillet album miatt...) akkor ti elkezdtetek beszélgetni. Augusztus 7-én jöttem haza, elkészült a Pajti Army elődje, a Kletrikő (Kledirn-Trixi-Enikő) csoport, én pedig itt kezdtem el a már említett halálfélelmet irántad. Jó erre az időre visszagondolni, hogy mostanában órákon át beszélünk és szerepezünk, akkor pedig beállt a híres-nevezetes "40 perces kínos csönd", amit azóta is bőszen emlegetünk.
Nagyon hálás vagyok neked. Barát vagy, támasz, segítőtárs, nem is akármilyen. Veled a "mindig mindenben mellettem állsz, és a sírunk is egymástól 10 centire lesz" szöveg nem sablon, mert tényleg ott vagy velem jóban-rosszban, te veszed észre elsőként, ha baj van, és tényleg melletted lesz a sírom, hogy meg tudjuk építeni a közös bunkinkat.
Sosem láttalak még (bár ez nemsokára változni fog XD), sosem ugráltam még előtted sikítozva (ez is), sosem nyitottál ki ajtót, amin beesek (EZ IS XD), és ennek fényében közlöm, hogy én mosogatok!


Emlékszel még erre a szerkesztésre? Szerintem azóta ez a mondat csak még igazabb lett. Tudod, milyen Maszattal és AKSD szatyorral fenyegető kommenteket szoktam írni, azt is, mennyire szeretem azt, ahogyan írsz. Azt, ahogy magával ragad a történeted. Ahogy az idézet is szól: "Egy jó blog eléri, hogy a történetben akarj élni. A Fantázia Földjén nem ad választási lehetőséget!"
Az utóbbi időben több mémet készítettem neked, mint az elmúlt egy évben együtt véve. Mindezt azért, mert a te Fantáziád tényleg mindenkit megfog, mindig van mit kérdezni. Ha azt hiszed, mindent tudsz, akkor is össze tudsz szedni minimum 27 kérdést, mert minden sorban rejlik valami kibogozatlan szál. Éééés van nálad José is, ami még inkább emeli a blog fényét ;) (Trixi kedvence a srác...)
Kled: Enci, ásd el magad.
Enci: Már megint miért?
Trixi: Mi történt?
*megkapja a linket*
Trixi: Na jó, Enci, ásd el magad!

Ez a szörnyen nagyon rémségesen tipikus beszélgetés szinte minden nap elhangzik XD De ne mondd azt, hogy nem jogosan, az Univerzum nem hazudhat! :P (Az más kérdés, hogy Fantázia, Oberon, Mason, Willow, Declan... *százezer név múlva* is vagy, inkább ne fejtegessük az Army és a miniszekta családfáját...)


És itt van ez is, a "Gáti napfelkelte" kifejezésre külön büszek vagyok XD Nem magyarázom, kicsoda a dalai láma dáma gátja, és hogy jön ehhez a napfelkelte, elég, ha mit tudjuk :D
Instrukció: Fantázia Földjénes shippet keresünk, a megoldást várom kommentben ;)


Bár ilyen MÉG nem történt (oké, talán Dragggal, amikor bukdácsoltunk vissza a buszhoz), egyszer meg kell ejtenem valakivel! Egyszerűen muszáj! Történelmi pillanat lenne az emberiségnek *-*
(Ennél a pontnál már biztosan azt kérdezed, hogy honnan vannak nekem ilyenjeim. Megnyugtatlak, én is sok mindent lementek Kledhez hasonlóan XD)

Lennének még ilyen képeim, de nem biztos, hogy vállalhatóak a világháló előtt XD

Mosolyogva gondolok a sok beszélgetésünkre. Nemcsak azért, mert félpercenként: "Trixi, te beteg vagy. Te jó ég. Mi lesz velünk a Balatonon?", vagy azért, mert: "Adtam neki a nutellámból. Érted? A nutellámból. Nagyon rendes ember vagyok ám.". Szeretem, amikor rányomok a kis telefon ikonra, és az első "ENCIIIIIIIIII-TRIXIIIIIIIII" sikoly után mindig az a mondat jön, hogy "Úgy hiányzott a hangod! - Nekem is a tiéd!"
(Oké, néha részedről az, hogy "Áu a fülem!"...)
Jó érzés, hogyha rád írok, hogy ráérsz-e, mindig, kivétel nélkül van rám néhány perced, legyen szó bármiről. Nem tudok olyan helyzetet, amikor nem álltál ki mellettem, amikor nem hallgattál meg. Mindig ott voltál. Mindig. És remélem, hogy még évekig, évtizedekig itt leszel. Ha nem... hát...
khm... Mondtam, hogy tudom a lakcímedet!

Örülök, hogy ismerhetlek. Örülök, hogy támogatsz és támogathatlak, örülök, hogy a barátom vagy. örülök, hogyha kétségeid vannak, tőlem kérsz tanácsot, és én ugyanígy. Hálával és köszönettel tartozok neked mindenért, amit az elmúlt évben tőled kaptam. Tisztelem az életszemléletedet, ezt is biztosan hallottad már tőlem. Azt hiszem, tőled igazán kaptam valamit, amit megjegyezhetek, amivel a saját gondolkodásmódomat gyarapíthatom.
Lassan közeledünk a végéhez...
Nem tudom, mit tanácsolhatnék egy olyan érett lánynak, mint te. Ma betöltötted a 16-ot, mit írjon neked egy mitugrász 14 éves? Talán csak azt, hogy bízz magadban. Tudom, mire vagy képes, és látom, hogy napról napra fejlődsz. Akár csak hobbinak, akár hivatásnak választod az írást, tudom, hogy sikerélményeket szerzel majd. Nagyon sok sikert, kitartást és erőt kívánok neked a jövőhöz! Ha tíz év után meghallom a neved, örömkönnyeket szeretnék (ÉS FOGOK) hullatni! <3
Kívánom, hogy a mai napod élményekben gazdag és boldog legyen!
(És most, hogy magamat se bőgessem meg: egy dolgot még tanácsolhatok neked. Ha már két évvel vagy idősebb, kérlek engedd, hogy tegezzelek. És óvakodj ám a Balaton közelében tanyázó gyilkos nudli daloktól, elvileg augusztus 5-e környékén újabb támadást terveznek! *glória*)

Azzal az idézettel zárok, amit a tablóképemre írtam neked:
"A barátom vagy, a lelkiismeretem, a segítségem. Láttad bennem a fényt, amikor én csak sötétséget láttam. Megmentettél a kétségbeeséstől."
- Vámpírnaplók (mert tudom, hogy szereted <3)


NAGYON SOK BOLDOGSÁGOS SZÜLETÉSNAPOT KÍVÁNOK, ENCI! ♥ ♥ ♥

2017. június 30., péntek

77. rész - Bűntudat

EI: Sziasztok!
Elnézést kérek az újbóli késésért, de most már (remélhetőleg) lesz időm blogolni. Külön köszönetet szeretnék mondani Bársony Enikőnek, amiért segített a harci részlet kitalálásában, és Draggg Dragongemnek, amiért ötletet adott a Rikós jelenethez!
Ez a rész ismét elég hosszúra nyúlt, de ettől függetlenül remélem, hogy élvezni fogjátok. Jó olvasást kívánok! 


----------

"I hate everything about you
Why do I love you?
You hate everything about me
Why do you love me?"



*Trixi*

A sárkányom oldalának dőlve ébredtem. Lassan felálltam, hogy kinyújtózzak és végignézzek a társaságon. Még mindenki javában húzta a ló/sárkánybőrt.
~ Már fenn is vagy? - mordult fel a félálomban lévő Avokádó résnyire nyitott szemekkel.
- Csak most keltem, pihenj még - cirógattam meg az arcát, mire a gőte visszahajtotta fejét a szárnya alá és aludt is tovább. Elmosolyodtam, átléptem Fafej fölött és leültem a tegnap esti tábortűz helyére. Csak ekkor vettem észre, hogy a fáklya még mindig a kezemben pihent. Megforgattam, próbáltam elolvasni a fában lévő faragványokat, de nem voltam a legjobb rúnaismeretből. Az volt csak a szerencsém, hogy a vikingek nagy része tud magyarul a több száz éves viking-hun háborúknak köszönhetően, ezért viszonylag könnyen ki tudtam magam fejezni köztük. Valójában csak alapkifejezéseket tudtam norvégul, a kiejtésem szörnyű volt. Kevéske tudásomat Hablaty és a nagypapa tanaiból szereztem.
Mozgolódást hallottam a hátam mögül, ezért félig hátrafordultam. Dorci ásítva ült föl, megdörzsölte a szemeit, majd valószínűleg rájött, hogy figyelem.
- Lusta banda - mondta rám nézve. Fel kellett nevetnem azon a fejen.
- Ha ők lusták, nem láttál még engem nulladik óra előtt.
- Az a gáz, hogy láttalak. Egyébként... szeretnék kérdezni valamit... - sejtelmeskedett és közelebb lépett. Lábujjhegyre állva nyomta a fejemre a csuklyát, majd kicsit eltávolodott.
- Na, nézz csak magadra! Te most léptél ki az Assassin's Creed-ből?!
Egy ideig csak meredtem a lányra, majd harsányan felnevettem.
- Annyira éreztem, hogy ezt fogod kérdezni.
- Mert a fejembe látsz, tesókám - kacsintott és finoman a vállamba boxolt.
- A tesód? Odin ments! - dörzsölgettem a valójában cseppet sem fájó pontot. A nevetgélésünk felkeltette a csapat nagy részét, valószínűleg azokat, akik nemcsak tettették az alvást. Amikor éledezni kezdtünk, ismét visszafogottan elhúzódtam és vártam a reggelire, amit a sárkányok kis idő múlva meg is hoztak nekünk. Nem bajlódtunk a tűzrakással, a hátasaink átsütötték nekünk a halakat (már akinek, khm, Takonypóc), és már ettünk is. Nekihúzódtam Avó oldalának, miközben sárkány valami fényes kövecskét kapargatott a karmaival. Olyan volt, mint egy szárnyas kiscica. Kuncogva álltam fel, megfogtam a követ és lóbálni kezdtem az orra előtt. Avó játékosan a kezem felé kapott, szemeivel követte a visszaverődő napsugarakat. Hátráltam, amíg a fák széléhez nem értem, majd elhajítottam a követ. Avó felugrott érte, a szájába fogta, majd visszahozta nekem, mint egy jól nevelt kiskutya. Ezt megismételtük még párszor. Végül a sárkány inkább a friss halakat választotta a kis tárgy helyett, és összegömbölyödve eszegette a reggelijét a földön.
- Ezt minden nap meg fogjuk ismételni! Le kell dolgoznod a felesleget - vigyorogtam. Avokádó rám se nézett, egyszerűen kigáncsolt a farkával. Aruna, Nadia Világréméje volt az, aki megvédett az eleséstől. Az újonnan érkező játékosan rásziszegett a Szörnyennagyra, aki megfordult és beleegyezett a fogócskába.

Mosolyogva figyeltük a hátasaink játékát, amíg léptekre nem lettünk figyelmesek. Minden sárkánylovas egyszerre fordult a hangok irányába, a sárkányaink feszülten közelítettek hozzánk. Két katonát pillantottunk meg a távolban. Biztos voltam benne, hogy mindketten Drákó táborába tartoznak. A magasabb, vörös hajú fiú egy botot tartott, melyen fehér kendő lengedezett.
- Támadjunk? - kérdezte Willow az unokabátyjától.
- Szerintem inkább várjunk. A fehér zászló azt jelenti, békével jöttek - tanácsolta Hablaty, neki pedig engedelemmel tartoztunk. Attól tartottam, hogy ez csak egy trükk, és a többi harcos valahol a közelben lapulhat a támadásra várva. Az egyik katonát ismertem csak fel: Ethan Haddockot, Willow testvérét, akivel utoljára tegnap találkoztam. A másik, idősebb férfit még sosem láttam.
- Mit kerestek a táborunkban? - kérdeztük, amikor tíz méternyire értek és megálltak. A kettő összenézett, majd a zászlót tartó Ethan előre lépett.
- Nem harcolni jöttünk. Mindössze a tábor egyik tagjával van dolgom. Vele - bökött felém a Haddock fiú, mire értetlenül pislogva néztem szét a csapaton. Ugyanolyan tanácstalanok voltak, mint én. Tehát ők sem tudták, mit akarhat tőlem.
- Én nem megyek sárkányvadászokkal sehová sem - szűrtem a fogaim között.
- Akkor hát azt várod, hogy a többiek előtt mondjuk? - kérdezte Ethan szokatlanul ridegen. Megrémisztett ez a hangnem.
- Mondd csak. Állok elébe.
- Ám legyen, sárkánytolvaj. Az egyik társamat hajnalban a hó alá temetve találtuk meg, eszméletlenül. Azóta is súlyos az állapota. Fejsérülést és közel fagyhalált szenvedett.
- És miért is mondod el ezt nekem? - vágtam közbe. - Semmi közöm ahhoz, ami a táborotokban történik.
- Csakhogy ez a táborunkon kívül történt - mondta hideg hangon. - A katonánál nem találtunk fáklyát, pedig amikor elindult sérülteket keresni, biztosan vitt magával. Nagyjából úgy nézhetett ki, mint az, ami most a kezedben van. Ezek után talán tudsz némi magyarázattal szolgálni.
A kezemben pihenő fáklyára pillantottam, de ekkor még nem tudtam összekapcsolni, mire gondol Ethan. A tárgy Rikóhoz tartozott, de az éjszakai beszélgetésünk után ő egyből a tábor felé ment. Ő nem lehetett az a katona...
- Fogalmam sincs, miről beszélsz - ráztam a fejem. Nem hazudtam.
- Pedig úgy tudom, neked lett volna okod megölni őt. Az pedig, hogy a társam fáklyája nálad van, nem kis bizonyíték. Te pedig, Nadia - nézett a sárkányok mögé rejtőzött lányra -, jobb, ha visszajössz velünk. A kapitányok keresnek, veszélyes itt maradnod.
Az utolsó két mondatra nem reagáltam. Ethan szavai ostorként csattantak rajtam, ahogy lassan összeillesztettem a kirakós darabjait. Ha a katonának nem volt fáklyája, és sérült volt... Valami, vagy valaki megtámadhatta, igaz?
A gerincemen végigfutott a hideg. Az csak Rikó lehetett a hó alá temetve... A Csuklyás őt találta meg helyettem...?
És innentől minden borult. A fejemben lévő zavartól a saját gondolataimat sem hallottam, olyan gyorsan pörgött minden. Mégis hogy történhetett ez az egész? Hol találhatta meg az a férfi? Talán végig tudta, hogy ott vagyunk? Nem is ment el? És most... rám akarják bizonyítani? 
- Azt... azt hiszed, én tettem...? - hebegtem közelebb lépve Ethanhöz.
- Az nem számít, én mit hiszek. A barátom majdnem meghalt miattad, a szemedbe akartam nézni.
Fájóan néztem félre. Igen... mindenképpen rám akarják bizonyítani.
- Nem, én nem...! - tudtam, hogy igazat mondok. Miután elment, nem láttam többet. És... ha Ethan ezt hiszi, ők ketten pedig jól ismerik egymást... Talán Rikó is...?
Amikor ismét feleszméltem, Willow Nadiaval veszekedett. Tudatosult bennem, hogy ezek szerint a lány lelepleződött Ethan előtt. A két lány sziszegő szavakat váltott egymással, mielőtt Nadia Ethan mellé lépett.
- Menjünk. Nem kockáztathatok.
- Ethan, várj! Mi történt Rikó-
A kérdés kellős közepén egy robbanás hallatszott, majd egymás után felhangzó sárkánysikolyok sivítottak a levegőbe. A sárkányvadászok támadtak, talán kicsit túl korán is. A két férfi legalább annyira meglepődött, mint mi. A csapdászok Nadiaval pillanatok alatt a másik tábor felé iramodtak, a lovasok a sárkányaik hátára ugrottak, hogy segítsenek a már most sérült sárkányoknak és visszaverjék a támadásokat. Elkezdődött.
~ Trixi, induljunk!... Hallasz engem?
"A barátom majdnem meghalt miattad, a szemedbe akartam nézni..." - tátogtam a csapdász szavait. Nem volt alkalmam megkérdezni, hogy van, vagy mi történt vele. Egyszerűen csak kimondták a tényeket.
~ Trix, mi a baj? - fordított oldalra a sárkányom. A fejével megbökött és finoman körbeszaglászott.
- Indulnunk kell... - mondtam monoton hangon. - Csak... menjünk, mielőtt... baj lesz...
A Rémség tudta, hogy baj van, érezte a hangomból, a szívverésemből. Talán csak azt nem tudta, mi lehet az. Még én sem tudtam. Annyit éreztem csupán, hogy valami mardos belülről. Erősen.

 *    *    *

 Magasan szálltunk az égen, a sárkányok egyszerű madaraknak tűnhettek alulról. Az újabb ostrom már legalább fél órája tarthatott. Teljesen Avóra hagyatkoztam, én pedig a gondolataimba mélyedtem. Kiszabadítottunk egy ágcsapdába esett siklót, de ha bárki megkérdezte volna tőlem öt perccel később, nem tudtam volna felidézni. Lélektelenül forgolódtam Avó hátához simulva, egészen addig, amíg közelebb nem merészkedtünk a hajókhoz. Akkor felkaptam a fejem és végignéztem az alattunk lévő deszkákon. Vártam Rikót. Vártam, hogy előkerüljön valahonnan. De nem tette.
Tehát tényleg igaz... - gondoltam magamban. Mégis hogy lehetett ennyire felelőtlen? Miért kellett ideadnia azt a fáklyát? Asgardra kérdem, miért kellett veszélybe sodornia magát pont miattam?
~ Várunk valakire? Nagyon figyelsz - jegyezte meg Avokádó.
- Irányíts, pajtás. Menj, amerre csak jónak látod - veregettem meg, mintha meg sem hallottam volna a kérdést. Nem váltottunk több szót, a víz szintjére ereszkedtünk. Szlalomoztunk a tengerjárók között. Avokádó észrevett egy elragadott sárkányt, majd tűzgolyóval megsemmisítette a hálóvetőt. Tetszett, hogy a társam tartotta magát az eredeti tervhez és nem bántotta a hajósokat. De, ha Rikó nincs itt, akkor honnan fogják tudni a vadászok, hogy az alfa a célpont...?
Ne gondolj már rá folyton! Ő csak egy sárkányvadász, egy ellenség, az ő baja, hogy megtámadták! - szidtam saját magamat. Talán tényleg nem kellett volna ezen kattognom, de képtelen voltam másra gondolni. A Csuklyásnak én kellettem, mégis mi dolga volt Rikóval? Miért nem engem sebzett meg helyette?!
~ JÉGFAL! - sivította Avokádó, majd hatalmas lendülettel kitért az előttünk magasodó jégtömb elől.
- NEM SZÓLTÁL VOLNA KICSIT ELŐBB, TE LAZACOS... MEGINT JÉGFAL! - ordítottam hozzá hasonlóan. Szerencsére ismét sikerült megúsznunk ép bőrrel.
~ Mit mondasz, Trixi? Nem kellene kicsit felhúzni azt a bolond nőszemélyt? - bökött a vulkán felé.
- Bolond nőszemélyt? - mosolyodtam el. - Ó, dehogynem! Most lenne időnk megmutatni neki a magunkét... - gondolkodtam hangosan, mikor berepültünk az egy ponton elhelyezkedő sárkánylovasok elé.
- A hajók megsemmisítése helyett inkább az alfát lenne érdemes kicsalogatni onnan - jegyeztem meg, amikor Bütyök épp szétrobbantott egy vitorlást a lávabombájával.
- Érdekes, hogy ők sem igazán minket támadnak... - gondolkodott hangosan Hablaty.
- A sárkányvadászok kiszámíthatatlanok. De azt pontosan tudom, mi történne, ha sikerülne... kikergetnünk a nyulat a bokorból.
- Mi? - fordultak felém egyként. Most, hogy minden szem rám szegeződött, kicsit nehéz volt megszólalni.
- A csapdászokat elvakítaná az alfa jelenléte. Vagy megpróbálnák legyűrni, vagy őket gyűrik le... És mi ekkor lecsapunk... Mit gondoltok? - néztem végig a csapaton. - És, mielőtt Takonypóc megszólal, nem főnökösködni próbálok,  csak elmondtam, mit gondolok.
- Évekkel ezelőtt mi is hasonlóan csináltuk - mondta az Éjfúriás fiú, de hamar közbevágtam.
- De most nem engedjük, hogy egyedül csináljátok! Már mi is elég edzettek vagyunk ahhoz, hogy kivegyük a részünket a harcból.
- Tudom, és ezért nem is akadályozlak titeket...
- Hogy?
- Mi?
- Jól hallottam? Hablaty megengedte, hogy beszálljunk a buliba?
- VILÁGVÉGE!
Dühös arccal néztünk az ikrekre és Takonypócra.
- Tudjátok, igazán megkomolyodhatnátok! - vetette oda Astrid, majd visszafordult Halvérhez, Hablatyhoz, Dorcihoz és hozzám. - Csináljuk! De most együtt. És ne hagyjuk, hogy bármelyikünknek is baja essen!
Hablaty mosolyogva nézett Astridra. Persze a kevésbé értelmesek gyülekezete megint eltolta a pillanatot.
- Igen, nehogy... izé, tudjátok... - Fafej a lábát fogta. Mind sorban, ritmusszerűen fejbe vágtuk magunkat.
- Szerintem... csak menjünk... - javasoltam. Hamar összeszedtük magunkat, kikerültük az elénk csoportosuló sárkányokat és lefékeztünk a hatalmas vulkán előtt. Mindenki más oldalról kezdte a tüzelést. Tőlem tíz méterre valami belecsapódott a kőbe.
- Pajti, mi volt ez?
~ Nekem valami lövedéknek tűnt. Nem sárkánylövedéknek...
Megfordultam a nyeregben. Észrevettem, hogy a vadászhajók követtek minket egészen idáig.
~ Nem kellene szólnunk a többieknek? - kérdezte a sárkányom.
- Ne... látod? Nem minket támadnak! Nekik is a királynő kell... - válaszoltam, és ösztönöztem a  társamat, hogy folytassuk az előbbi támadást. A kemény vas (közben rájöttünk, mi az) felszakította a hegy oldalát, befelé haladva egyre könnyebb volt a haladás. A következő katapultgolyót meggyújtottuk, amint elhaladt mellettünk, ezzel az utolsó lövedékkel a már puha kőzet áttört a belső térig. Be kellett vallanom, hogy a közös munka nem volt rossz ötlet.
A lovasok ujjongása csak addig tartott, amíg láva nem kezdett folyni a vulkán belsejéből. Az izzó folyadék végigégette a hegy lábánál fekvő erdőt. A sárkányok menekítették a fiókákat a kitörés elől. Repülés közben elkaptunk egy zuhanó Ostorcsatt fiókát, majd megvártuk az anyát és óvatosan átmenekítettük hozzá. Volt egy olyan érzésem, hogy a Királynő mozog odabenn, a láva pedig ezért spriccelt ki a tűzhányóból.
- Hé! Lőjetek egyet befelé! - kiáltottam a legközelebbi hajón álló vadászoknak.
- Mit mondott?
- Ahj, bízd rám! - vette át az irányítást Ethan a katapult felett, majd célzott és lőtt. A golyó magasra repült majd a belső térben ért talajt, ott, ahol látszódott a Vörös Halál taraja. Biccentettem Ethannek.
~ Kezdem unni a játékotokat - szólalt meg a Királynő. ~ Mikor fogjátok már befejezni?
És még neki áll feljebb, hát az eszem megáll...
- Fogatlan, tűz! - kiáltotta el magát Hablaty. Az Éjfúria egymás után két plazmabombát lőtt a lávába.
- Szerinted lassan elég lesz, hogy kijöjjön? - repültem a fiú mellé, aki kis gondolkodás után bólintott.
- Legalábbis remélem - tette hozzá. A sárkányvadászok újabb golyója csak a peremet találta el. A merészebb sárkányok bemerészkedtek a vulkánba és onnan lőtték tovább a lángtengert, majd a hangos morgáskor kirepültek hozzánk.
- Nem tetszik neki.
~ Az a jó! - vágta rá Avó. A másik oldalra repültünk át, ahol már fellazították a kőzetet. Néhány bomba után a fal nagy része beomlott, mire ismét feltört az a kísérteties sárkánymorgás. A Királynő mozgásától a föld ismét megremegett, a sárkányok eltávolodtak a hegytől. Visszatartottam a hátasomat.
- Tudom, hogy nehéz, de maradnunk kell, kislány! Harcos vagy! - veregettem az oldalát, hogy nyugtassam. És ekkor megtörtént, amire vártunk: a Vörös Halál felemelkedett a peremig.
~ Nem megmondtam, hogy fejezzétek be? - ordította. A pár sárkányt, amik túl közel maradtak, egyszerűen elkapott és pár másodperccel később le is nyelt. Látta, hogy a fészkét körbevették a hajók és a lovasok.
~ Hát rendben... - hajolt ki. ~ Nem könnyítitek meg a dolgomat, de nekem így is jó - szaglászott a levegőbe.
Ekkor még egy lövedék hasított a levegőbe. A Királynő fejét találta el.
- PUFF! A szeme közé! - hallottam Ethan diadalmas kiáltását. És a hangjából éreztem, hogy még büszke is volt magára, hogy eltalálta. - Így kell ezt!
Abban a helyzetben tényleg egy jó célnak számított Ethané. Egy pillanatra elmosolyodtam a lenti örömujjongáson, de tényleg csak egy pillanatra...
- Biztos, hogy ez jó ötlet volt...? - kérdeztem saját magamtól, amikor a Királynőre néztem. Annak a dögnek már vérben forogtak a szemei.
Hirtelen elfogott egy furcsa érzés. Egy kis idő után a feldühödött alfa pupillái összeszűkültek, és még fel sem készülhettem a kitörő káoszra, a sárkányok mind eszeveszett hajszába és sikoltozásba kezdtek. Beleértve az enyémet is.
- Avó, nyugodj meg! - kiáltottam a Szörnyennagy rémségnek. - Kérlek, állj meg! Avó, figyelj rám! ELÉG! - ordítottam a Királynőnek. Az a gonosz hüllővigyor örökké a lelkembe égett.
- A sárkányaink nélkül semmit sem tehetünk! - mondta Halvér, aki hiába próbálta megfékezni Gronkelét.
- Kislány, kérlek, térj észhez! Ne hagyd már egy pont ilyen diliszaurusznak, hogy megmondja neked, mit csinálj! Te ennél erősebb vagy!
~ Nem... nem vagyok... - hallottam kiszűrődni a zsivajból.
- Én tudom, hogy az vagy. Avó, hányszor akartak már megölni, elfogni, megkínozni és a többi? Hányszor? És hányszor mutattad meg nekik? Ez egy nyanya hozzád képest!
~ Gyenge vagyok ehhez... Sajnálom... - mondta, ezzel lezárta a köztünk folyó beszélgetést. Lemásztam a nyakéig, hogy közelebb legyek a fejéhez, de nem volt jó ötlet megmozdulni. Ahogy elhagytam a biztonságot nyújtó nyerget, Avó zuhanórepülésbe kezdett egészen a tenger felé.
- AVÓ, LASSÍTS! LE FOGOK ESNI! - sikítottam. Ez úttal senki sem volt, aki megmenthetett volna a megfulladástól.
Válasz nem érkezett. Az utolsó pillanatban forogva megfordultunk. Nem tudtam időben megkapaszkodni, hogy nyeregben maradhassak. A felhők közelében leváltam a sárkány hátáról és őrjítő sebességgel közelítettem a vízhez. Ordítottam és sikítottam, de egy lovas sem volt a közelben, aki meghallotta volna. Éreztem, hogy a szívverésem egyre csak gyorsul, ahogy a távolság köztem és a tenger között csökkent. Próbáltam magam felkészíteni a becsapódásra és a fulladásos halálra, de ekkor egy sárkány kivált a tömegből és elkapott. Láttam, hogy ismét a titánszárnyú Szörnyennagy rémség volt az, aki megmentett. Bár tudtam, hogy a sárkányom anyja utál, mégis áldottam a... nem létező nevét a segítségért. A túl gyors megnyugvást azonban korán megbántam. A Rémség elvitt a szigetig, és pont, ahogyan tegnap, ledobott a földre, csak most távolabbról. A fájdalom a gerincembe hatolt. Még le is bénulhattam volna miatta!
~ Megmondtam neked, hogy ne ártsd bele magad a sárkányok dolgába! - jött közelebb, egészen az arcomig. A fogait ijesztően csattogtatta, de én most is elmerengtem, milyen szép állat.
Aztán egy pillanat alatt eszembe jutott az előző nap. Hogy ez a sárkány otthagyott meghalni Rikóval együtt.
- Miért csinálod ezt? - álltam fel nem törődve a fájdalommal. - Miért nem hiszed el, hogy segíteni szeretnék? Mind segíteni szeretnénk!
~ Ó, igen, láttam! A társaimra uszítottad a Királynőt! Tönkre fogja tenni az egész szigetünket!
Elgondolkodtam, hogy lehetséges az, hogy a sárkány nincs kontroll alatt. Talán már kitapasztalta a szökési lehetőségeket?
- Azt hiszed, az én hibám? És azt nem vetted észre, amit tettem ezért a szigetért és a társaidért? És érted? - vágtam vissza. - Azt, hogy tegnap a saját életemet kockáztattam, hogy megmentselek, te pedig otthagytál abban a rohadt hajóban?!
A sárkány összehúzta szemeit és körözni kezdett előttem. Nem volt a legjobb ötlet a sárkányom anyjával kikezdeni, de nem voltam az a fajta ember, aki más képébe mosolyog, ha baja van.
~ Nem kértelek, hogy tedd meg, kiszabadultam volna - sziszegte. ~ Nem érdekel, mit akarsz csinálni, ugyanolyan vagy, mint a sárkányvadászok!
- Mint a sárkányvadászok? Ha most azokra gondolsz, akikkel EGYÜTT próbáltunk véget vetni az alfátok uralmának, akkor igen, olyan vagyok. De nem ölök sárkányokat, nem vadászok rájuk, mert tisztelem őket!
A sárkány meghökkent.
~ Hogy vagy képes válaszolni arra, amit mondok, ember? Talán érted a nyelvünket?
- Tudod, ha nem tudod értékelni a segítséget, teszek rá! Itt a legjobb barátom szülőföldje a tét és nem fogom feladni, amit tennem kell azért, mert neked úgy tartja kedved!
~ Nem beszélhetsz így velem!
- És te? Te a földre lökhetsz, otthagyhatsz a tűzben két ártatlan embert? Mégis melyik az a sárkánybecsület, amely ezt diktálja?
~ Te nem tudod, miken mentünk keresztül az emberek miatt! - jött közelebb ismét.
- De azok nem mi voltunk! Nézd... tudom, hogy nehéz megbízni egy idegenben, akinek a fajtája tönkretette a saját és a társaid életét, de ezért nem minősíthetsz egy egész fajt! Próbált már megölni vad sárkány, mégis csodállak titeket. Tudom, hogy miért tette. Nem áruló az, aki a másik fajjal szövetkezik! Leginkább csak békés és bölcs, mert képes elfogadni! - mondtam már nyugodtabban. - Hagyd, hogy megmutassuk, amit tudunk. Volt már dolgunk Királynővel és őt is legyőztük. De, ha nem engeded, hogy tegyük a dolgunkat, mégis mi lesz? Nem változik majd semmi! Rátok hatással van az a dög, ránk nincs! Nincsenek szárnyaink, de sok dologra vagyunk ám képesek, amik hasznosak lehetnek számotokra!
A sárkány hallgatott. Éreztem, hogy ő is lenyugodott, de azt is, hogy tart.
- Nem kérhetem, hogy bízz bennem, mert a bizalomhoz több kell, mint annyi, hogy ismerem a fiókádat, vagy egy napja láttál először. De akkor hallgass a lányodra, ő tudja, mennyit jelentetek nekem! Kérlek... Nem kell ellenségeskednünk egymással, ugyanazt akarjuk... csak... csak próbáld meg... - közelítettem a sárkányhoz kinyújtott karral, hátha sikerül megérintenem. Nem engedett közelebb egy méternél, elhátrált.
~ Ne várd, hogy bízzak benned. A mondandód egy része igaz, de félünk kockáztatni idegenekkel szemben.
- Tudom, én is félnék. És ne izgulj, a bizalommal is problémáim akadnak. Sok ember és sárkány van hasonló helyzetben. De néha muszáj... muszáj merésznek lenni, hogy elérd a céljaidat.
~ Már csak egy dologra vagyok kíváncsi, ember: hogyan érted a nyelvünket? Egyetlen ember sem képes erre.
- Hogy miért értem, azt én sem tudom, de nem is számít. A lényeg, hogy ez még hasznunkra válhat - a sárkány elé álltam és komolyan néztem a szemébe. - A barátaim odafenn vannak a megvadult sárkányokkal. Ha nem teszünk valamit, halálra vannak ítélve. Ne bízz bennem, ha nem akarsz. De kérlek, segíts megmentenem őket!
~ Mi vársz, mit tegyek? - kérdezte a titán.
- Azt kérem, hogy juttass el a barátaimhoz - válaszoltam határozottan. A sárkány fújtatva emelkedett a levegőbe, majd felkapott és visszaindult a többiekhez. Tudtam, hogy nem fog a hátára engedni.

*Éjszaka*

Egy újabb fárasztó ostromnapon voltunk túl. Sikerült néhány sárkány fejére beszélni, az ő segítségükkel folytathattuk, amit elkezdtünk. A Királynőt nem tudtuk a vulkánon kívülre csalni. Ez a következő nap feladata lesz. Mind kimerülten ültünk a tűz mellett és a harcról beszélgettünk.
- És holnap ugyanitt folytatjuk? - nyögte Takonypóc, ahogy lökött egy fatuskót a tűzre.
- Muszáj. Láttátok, mire képes egy alfasárkány. - válaszolta Dorci, és és ásítva eldőlt a sárkánya mellett.
- Egyet értek. Jobb lenne, ha mihamarabb nyugovóra térnénk ma... Holnap nehéz feladat vár ránk - mondta Hablaty. - Ki marad őrködni?
- Vállalom - mondtam. - Aludjatok csak. Jó éjszakát!
A többiek biccentettek, majd nekidőltek a sárkányaiknak. Perceken belül már mindenki aludt. És megint estére maradt az egész nap átrágása... Leginkább Ethan reggeli megjelenése maradt meg bennem. Óvatosan kicsúsztattam a fáklyát a nyeregtáskából és azt csináltam, amit reggel: forgattam és nézegettem.
- Odinra, mit csinált veled... - suttogtam a semmibe. Nem akartam elhinni, hogy talán azt gondolja rólam, hogy véget akartam vetni az életének. Ellenségek voltunk, igen, de nem lettem volna képes rá. Senkit sem tudnék megölni.
~ Mi a baj, Trixi? - horkant fel a sárkányom. Az egyik kezemmel masszírozni kezdtem a nyakát.
- Bevallom, nyugtalanít valami.
~ És micsoda?
- Ez itt - mutattam meg a sárkánynak a kezemben lévő tárgyat.
~ Ez nem olyasmi, amiről az a vörös gyerek beszélt reggel? - kérdezte ásítozás közepette.
- De, igen...
~ Mégis milyen sárkányvadász sérüléséhez van közöd? Ezt nem igazán értettem.
Sóhajtva gondoltam vissza az előző estére, amikor ott álltunk Rikóval a peremen. Emlékeztem rá, hogy féltem és egy pillanatra ő jelentette a biztonságot.
- Tegnap este, amikor elmentem... sajnos nem túl jó helyre keveredtem. Szembejött velem az a csuklyás férfi, akivel a hajóroncson találkoztunk. De nemcsak ő, hanem Rikó is... És nagyon furcsa ezt kimondani, de... Rikó megvédett...
Avokádó felkapta a fejét.
~ Hogy mit csinált?
- Nem mondtam rosszul. Megvédett. De ezért túl nagy árat fizetett... Tegnap este történhetett vele valami, mert sérülten került elő... Nem volt nála fáklya, mert ideadta nekem a sajátját, hogy visszataláljak... Szerintem a Csuklyás volt az, aki utánament, és... és ezt tette vele. Engem gyanúsítanak - folytattam. Avó emésztgette, amit mondtam neki.
~ De nem te voltál, igaz?
- Nem. Miután elment, nem találkoztunk.
~ Ez... ez nagyon furcsa, Trixi... Ha az az ember feltűnt, csak ő lehetett. Ezért voltál egész nap ilyen furcsa?
- Igen... aggódok.
~ Rikóért, vagy azért, mert rád akarnak bizonyítani valamit, amit nem követtél el?
Erre a kérdésre nem válaszoltam. Felálltam és így néztem szembe Avóval. Eszembe jutott egy merész ötlet.
- Ha én most lemegyek, őrködsz helyettem?
~ Mégis hová mész le?
- A hajókhoz. Megkeresem Rikót.
~ Hogy mit csinálsz? - csattant fel, majd hozzám hasonlóan felállt.
- Visszaviszem neki a fáklyát, elvégre az övé - válaszoltam.
~ Ez nem vall rád. Nagyon nem vall rád. Mikor érdekelt, hogy mi történik Rikóval?
- Avó, a Csuklyásnak engem kellett volna megtalálnia, nem őt! Tartozok neki ennyivel.
Legalább egy percig néztünk farkasszemet.
- Pihenj. Ne aggódj miattam, ekkor már nem olyan erős az őrség - simítottam meg a nyakát.
~ Menj, de vigyázz magadra! - szólt utánam. Ezzel elindultam a tegnapi ösvényen, majd letértem a homokos partra, ahol nem találtam senkit. Hajóról hajóra szálltam, majd lementem annak a hajónak a lépcsőjén, amelyiket a Gyilkosnak véltem.


*Rikó szemszöge*


Amikor felébredtem, Ethan már nem volt a kabinban. Az ajtó nyitva volt, az ablakon már nem szűrődött be a Nap fénye. Éjszaka volt.
Felültem az ágyon és levettem az átmelegedett vizes rongyot a fejemről. A mellkasom még mindig úgy sajgott, mintha egy sárkány ült volna rajta. Az előző éjjel nem tehetett jót a betegségemnek...
Megborzongtam, ahogy a kinti hideg levegő elért hozzám. Óvatosan kinyújtottam a kezemet a székig, ahol a felsőm volt. A láztól nehéz volt mozgatni a végtagjaimat, de végül sikerült megszerezni a pólót. Nehézkes mozdulatokkal vettem fel, majd visszahúztam magamra a takarót. Tudtam, hogy pihennem kell, ha vissza szeretnék szállni a harcba, de ez az egy ágyban töltött nap számomra maga volt a földi pokol. Hozzászoktam a reggeli edzéshez és a mozgáshoz. Csak remélni tudtam, hogy a lehető leghamarabb szabadulok majd innen. 
Már épp visszafeküdtem volna, de ekkor észrevettem valami furcsát az ajtónál. Az árnyékot. Nem olyan volt, mint az, amit a fal vetne. Volt egy olyan érzésem, hogy áll ott valaki.
Nem szóltam. Ha Ethan az, nemsokára bejön, más pedig nem keresett volna.
Végül az árnyék megmozdult, majd a gazdája benézett a kabinba. Kis habozás után belépett az ajtón. Amíg nem húzta le az arcát takaró csuklyát, nem hittem el, hogy tényleg ő az. Még jó, hogy felvettem azt a pólót...
- T-trixi...? - dadogtam.
- Rikó... 
Percekig csak néztem a lányt. Nem tudtam elképzelni, miért jöhetett ide. Miért keresne meg engem...?
- Hallottam, mi történt... - mondta kis idő után, amikor a csönd már kezdett kínos lenni. Becsukta az ajtót maga után. Gondolom nem akart lelepleződni.
- Oh... De mégis honnan?
A lány lassan közelebb lépett.
- Ethan... Reggel eljött a táborunkba - válaszolta. Kikerekedtek a szemeim.
- Mi? De... Mégis mit keresett ott Ethan? - kérdeztem. A szemeim nedvesek voltak az újabb roham visszatartásától.
- Elmondta, hogy rád találtak... És eszméletlen voltál, és... Tudni akarom, mi történt tegnap este! - tört ki belőle. Valahogy... más volt. Nem tudtam megmagyarázni, miért, de furcsán viselkedett.
- Azok után, hogy eljöttem?
- Igen.
Felsóhajtottam. A fejem sajgott a láztól, de tudtam, hogy ezt nem mutathatom Trixi előtt.
- Igazából nem sokra emlékszem. Az erdőn át haladtam, hogy levágjam az utat, amikor észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Valaki megtámadott. Harcoltunk egy ideig, majd leütött. Aztán minden elsötétült. Itt ébredtem fel. Ennyi történt.
Éreztem, hogy a lány minden szavamra nagyon figyel. Egy ideig csendben volt.
- Te is azt hiszed, hogy én voltam, igaz? Hogy én támadtalak meg?
Ez a kérdés meglepett. Nem tudtam, miért kellett volna ezt gondolnom. Biztosan látszódott az arcomon az értetlenség, mert Trixi felnézett. 
- Nem. Te biztosan nem csináltál ilyet. Lett volna alkalmad szemtől szemben elintézni engem. Te nem vagy gyáva, hogy hátulról támadj.
Láttam, hogy meglepődött, amikor kimondtam, de egyben meg is nyugodott egy kicsit. Tudtam, ki volt az az ember, aki ezt tette velem. Eszembe se jutott volna Trixit gyanúsítani.
A lány bólintott.
- És... hogy érzed magad? - arrébb húzta a falnál lévő széket és leült.
Ha az előbb meglepődtem, akkor most nem tudom, mi történt. Mióta érdekelte őt, hogy mi van velem?
- Öhm... Jobban, azt hiszem.
Habozva bólogatni kezdett. Nem akartam, hogy ismét beálljon köztünk a csend. Végül is, ez valószínűleg az egyetlen lehetőség ebben az évezredben, hogy van alkalmam beszélgetni vele. Nem szúrhattam el!
- Hogy áll az ostrom? - nyögtem be. Ez egy olyan téma volt, amire biztosan válaszol.
- Nem haladtunk sokra. Bár a vulkán egyik falát sikerült együtt leomlasztanunk.
- Együtt? - akadtam fenn a szón.
- Igen. Közösen a sárkányvadászokkal.
Már biztos voltam benne, hogy ez a nagy meglepődések éjszakája.
- K-közösen? 
- Igen. Úgymond összedolgoztunk... Ezek szerint tényleg beszéltél velük - mondta és halványan elmosolyodott. Ez is teljesen új volt. Nem láttam még mosolyogni. Rám mindig csak ellenségesen és csúnyán nézett. Mindenesetre megjegyeztem magamnak, hogy jól áll neki.
- Csak elmondtam nekik, hogyan járhatunk jól - válaszoltam végül. - De nem tudom elképzelni, hogy segítettek volna nektek.
- Inkább azt mondanám, hogy egy célért csináltuk. Az pedig sokszor összehozza az ellenségeket.
- Az biztos.
- El is felejtettem! Igazából azért jöttem, hogy visszaadjam ezt - tette le az ágyra a fáklyát.
- Oh... Köszönöm - mondtam és elvettem. 
- Nem kellett volna ezt csinálnod... 
- Mit? 
- Nem kellett volna ideadnod. Így magadat sodortad veszélybe.
- Nem kéne inkább örülnöd, hogy nem téged talált meg? - kérdeztem komolyan.
- Nem hiszem, hogy ilyen áron megérné örülni - sütötte le a szemeit. Úgy éreztem, most kétszer is meg kellett gondoljam, mit mondok. 
- Hogy érted azt, hogy ilyen áron? 
- Úgy nem éri meg épségben maradni, ha más sérül meg miattam.
- Azt hittem, te örülsz annak, ha velem ilyesmi történik.
A lány arca egy pillanatra elfehéredett. Leengedte a vállát, mintha fájtak volna neki a szavaim. Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik.
- Más az, ha én küzdök ellened. Az a mi harcunk és nekünk is kell megharcolnunk... Ehhez az emberhez neked semmi közöd nem volt.
- Neked talán volt? 
- Nem...
- Akkor? Nézd, Trixi... Én tudtam, merre megyek, téged pedig üldözött az az ember. Azért adtam oda neked a fáklyámat, hogy visszatalálj és meg tudd védeni magad. Nem a te hibád, ami történt.
- De ha nálad lett volna, te is meg tudtad volna védeni magadat - vágott vissza.
- Nem tudom, ki ez az ember, de abban biztos vagyok, hogy egy gyáva alak. A fényben nem mert a szemedbe nézni, de engem elintézett, amikor "védtelen" voltam. Mehetett volna utánad is, és számítottam is rá, hogy megteszi. De ezek szerint nem ment utánad... igaz...?
- Nem. Szerencsére nem. De nem értem, miért pont utánad indult... Egyáltalán hogy mehetett bármelyikünk után is? Én azt hittem, akkor végleg elment...
- Lehet, hogy okosabb volt, mint mi és megvárta, amíg szétválunk. Annyi esze legalább volt, hogy kettőnkre nem támadt.
- Igaz. Ez lehetséges...
- Viszont, ha elfogadsz egy tanácsot, vigyázz vele. Most is megtalált...
Láttam, hogy összerándult.
- Nem tudom, hogy csinálta.
- Nem ismertem, biztosan nem sárkányvadász - mondtam.
- Igen, erre már én is rájöttem. De ki más lehet, ha el akart intézni?
Keserűen néztem fel rá.
- A sárkányvadászokról már csak az jut eszedbe, hogy el akarnak intézni téged? - kérdeztem. Trixi felsóhajtott.
- Nem ez az igazság, Rikó? Elraboltatok, megaláztatok engem és a barátaimat... és...
- Nem tudom, ki az a férfi, de nem közülünk való - vágtam gyorsan közbe. 
- Akkor ezt még ki kell derítenem - mondta elszántan. - Biztos, hogy jól érzed magad?
- Miért? - kérdeztem vissza.
- Nem tudom... Látszik rajtad, hogy lázas vagy.
A homlokomra tettem a kezem, de nem volt semmi haszna. A tenyerem ugyanolyan forró volt.
- Ez csak egy kis láz, nem lesz bajom - igen, Rikó, egy kis láz, persze...
- Akkor jó... Azt hiszem, nekem lassan indulnom kéne - állt fel. - Holnap már te is harcolsz?
- Nem tudom. Reményeim szerint igen.
- Akkor szia - mondta. Már a kilincsen volt a keze, amikor kikeltem az ágyból és elé léptem.
- Trixi... akkor ez most tűzszünet? - nyújtottam ki felé a karomat egy kézfogásra. A lány összevont szemöldökkel nézett végig rajtam.
- Eszedbe se jusson! Ha vége az ostromnak, lejár a mi szövetségünk is. És minden visszamegy a régi kerékvágásba.
Sóhajtva engedtem le a kezem. Mit vártam? Hogy segítek rajta és megenyhül a szíve? Ugyan már, ő Trixi!
- De, azért... köszönöm a tegnapit - mondta és kilibbent az ajtón. Ezzel búcsúzott. Percekig csak figyeltem a helyet, ahol kilépett a kabinból. Fejcsóválva mentem vissza az ágyhoz és kisvártatva le is ültem.
Ethan néhány perc múlva csatlakozott hozzám.
- Hogy vagy, Rikó? Öhm... az a szék az előbb is ott volt? - vakarta a tarkóját.
- Köszönöm, megvagyok. És nem, nem volt ott.
- Ez... ez fura...
- Trixi volt itt - mondtam hirtelen. Ethan meglepődve ült le a székre.
- Trixi? Mégis mit keresett itt? Jött bocsánatot kérni, amiért leütött?
Tehát Ethan miatt hitte azt, hogy ilyesmit gondolok róla.
- Ethan, nem ő volt. Visszaadta a fáklyámat és beszélgettünk egy kicsit.
- Oké... ez nagyon furcsa - mondta bólogatva.
- Trixit illetően egyre biztosabb vagyok valamiben.
- Tényleg? És miben? - kérdezte kíváncsian, miközben felém nyújtott egy tálnyi... valamit.
- Abban, hogy valami nincs rendben vele. 
- Mármint? 
Belekóstoltam az ételbe. Levesnek tűnt, de inkább egy összenyomott halra hasonlított, amire vizet öntöttek.
- Szerintem van valami a háttérben. Önmagát marcangolja... És ennek biztosan nincs köze hozzám vagy a többi vadászhoz. Szerintem a csuklya nála nemcsak egy ruhadarab, ami az arcát takarja. Mintha az érzéseit rejtené mögé... Ennek szörnyű íze van!
- Igen, tudom, velem is megetették. Ez pedig... nem tudom, mennyire lehet igaz. Én nem ismerem őt úgy, mint te.
- Én sem ismerem őt, Ethan. Nem engedi, hogy ismerjem... de nem hiszem, hogy bárkinek is engedi. Ha beszélek hozzá, olyan, mintha lenne köztünk egy fal. 
- Egy fal? Ez érdekes... De mégis milyen érzelmekre gondolsz?
- Nem tudom, Ethan. Nem tudom, mit titkol. De én ki fogom deríteni!