2016. december 23., péntek

69.rész-Örök harag

EI: Sziasztok!
Ez egy összekötőrész-féleség. Visszamegyünk "kicsit" a múltban, a történet előtti időszakra. Ez a a tipikus "ledarálom-aztán-egy-évad-múlva-megértitek", vagyis Susis feelingű (XD) rész lesz. A feltűnő Sarah és Mason a 4. évadban lesznek fontos szereplők, Kale-lel pedig ebben a 30 részben fogunk még "találkozni". Nagyon sok spoilert rejtettem el.
Jó olvasást! :D

"I was younger, I was named
A generation unafraid"
/SVRCINA - Battlefield/


*külső szemszög*


Kale csengetett, és a kapualjban várta, hogy valaki megjelenjen, és beengedje a házba. Kisvártatva egy nő lépett ki az ajtón, aki mosolyogva üdvözölte a férfit.
- Szervusz, Kale! Remek időnk van, nemde bár? - nyitotta ki a kaput, és félreállva beengedte az idős férfit.
- Szia, Sarah! Magam is úgy hiszem, rég sütött ilyen szépen a Nap - válaszolt menyének.
- A fiam itthon van? - kérdezte a férfi.
- Nem, Kale. Masonnek... hogy is mondjam... dolga akadt... - válaszolta a nő kisvártatva. Nehéz volt számukra "kódokban" beszélni. Még a végén rájött volna az egyik szomszéd, hogy a család titkol valamit.
- Csak én, és Réka vagyunk itthon. Bár már ő sem sokáig.
A férfinek az első mondatot hallva felcsillantak a szemei. Nagyon szerette az unokáját.
Először Kale lépett be a házba. Még le sem vette kabátját, mikor apró lábak kopogása ütötte meg a fülét.
- Anyu, így szép leszek? N-nagypapa? Mami, itt van nagypapa! - ujjongott a kislány, és Kale felé rohanva a karjaiba ugrott. Az idős férfi egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de hamar visszanyerte, és nevetve ölelte magához a kislányt.
- Ohohó, hát itt van az én Trixikém! De izgatottnak tűnik valaki! - engedte el végül. A lányka nem lehetett több nyolc évesnél.
- Képzeld, nagypapa, ma Dorciékhoz megyek! - újságolta boldogan. - És biztos játszunk sárkányosat! És én leszek a nagy sárkány, és elkapom, így ni! - csapta össze a két tenyerét. Sarah és Kale összenézve mosolygott.
- Na! A sárkányok nem kapnak el embereket csak úgy! - kuncogott a férfi.
- De én elfogom! - nevetett fel a kislány. - Ó, kifelejtettem valamit! - rohant fel a szobájába, bár kissé bátortalanul lépkedett a lépcsőn.
- Óvatosan, Réka! - szólt utána az édesanyja. Mikor eltűnt, Kale cicegni kezdett.
- Mi a baj, Kale? - fordult felé az asszony.
- Álmodtam valamit, Sarah. Ezért vagyok most itt - váltott át suttogásba. Az asszony tudta, hogy valami nagy dolog történhetett.
- Mondd hamar, Kale!
- Azt hiszem, eljött az ideje a  Legendánk beteljesülésének... - sóhajtott.
- Kale...?
- Sarah, nem rejtőzködhetünk örökké! Trixinek tudnia kell, honnan jött, és...
A nő felsóhajtott, és megrázta a fejét.
- Kale... Te is tudod, hogy ha visszatérünk a Holgerson-szigetre, a Vérdungok ránk fognak támadni! Tudom, hogy te vagy a vezetőnk, és csak Agenor érdekeit szolgálod, de ez nekünk, és Rékának is túl gyors! Ő csak egy kislány, Kale, nyolc éves! Nem viking életet él!
- Sarah, az unokám a mi vérünk, viking vér! Oda tartozik, ahová mi is. Ha itt tartjátok, sosem fogja megtudni, mi a feladata!
A nő értetlenül meresztette a szemét.
- Milyen feladatról beszélsz?
- Én sem tudom, kedvesem - nyugtatta az asszonyt. - De ha nem lenne valami fontos megírva számára, a Vérdungoknak nem kéne ennyire. Ráadásul... közelednek... - suttogta a férfi.
- Közelednek...?
- Az északi tengereken valami nagy mozgolódás volt Gerda szerint, így hát felkerekedtünk Bátorral, hogy ellenőrizzük. Azok biztosan Vérdung hajók voltak...
- De hiszen nem is tudják, hogy élnek még Holgersonok! - hebegte Sarah.
- Valahonnan tudomást szereztek egy kislányról, aki...
A lépések ismét hallatszódtak, ahogy a kislány lefelé tartott.
- Kész vagyok! - mondta büszkén, de kezeit lehúzta a nehéz csomag.
- Ejj, ekkora batyu egy ilyen kislánynak? - kuncogott Kale, mintha mi se történt volna az előbb.
- Én nem vagyok kislány! - tiltakozott Réka, és karba tette a kezét. Hahotázás tört ki. A kislány hamar másik témába kezdett.
- Mikor megyünk? - kérdezte csillogó szemekkel.
- Máris. Vedd a kabátodat! - mondta az édesanyja, aki pedig a csizmájáért nyúlt. Kale is indulni készült, hisz csak egy gyors látogatást tervezett, még járőröznie is kellett. Megvárta, amíg az unokája, és a menye elkészülnek, csak utána lépett a kislányhoz.
- Jók legyetek ám, Trixi! - mondta, és magához ölelte a gyermeket. A kislány nagy szemekkel meredt, de nem ellenkezett. Kale úgy szorította magához, mintha utoljára látná.
A kislány mosolyogva kivált az ölelésből, és beletúrt a férfi rövid szakállába.
- Pápá, papa! - kuncogott, majd kiszaladt az udvarra.
- Réka, a sapkádat... - kezdte Sarah, de csak legyintett, miután látta, hogy a lánya már megfürdött a friss hóban.
- Trixi, meg ne fázz!
- Kale, sosem fogod megszokni az igazi nevét? - fordult felé az asszony.
- Hiszen ő az én áldott utazóm. Be fogja járni az egész világot, hogy megmutassa az erőnket... ő lesz a mi békehozónk, Sarah...
A nő megcsóválta a fejét.
- Sejtem, mire készülsz, Kale. Vigyázz magadra! - mondta, majd egy gyors ölelés után a lánya után eredt.

Kale felsóhajtott. Hiányzott neki a régi életük. Veszélyes volt, igen. De egy viking sosem hunyászkodik meg, sosem adja fel... Igazat adott abban a fiának, és Sarahnak, hogy az unokáját meg kell védeni, de félt attól, hogy Trixi sosem tud majd beilleszkedni a viking világba ezután. Imádkozott az isteneihez, hogy adjanak nekik erőt, kitartást, de a dolgok egyre csak bonyolódni látszottak. Mit akarnak még a Vérdungok? Az ősi harag örökké megmarad, de úgy gondolják, minden Holgerson eltűnt, vagy meghalt. Mégis, hatalmas sereget toboroznak, a szigetvilágban elterjedt a híre, hogy a vezetőjükhöz, Drákó Vérdunghoz egy alfa is átpártolt. És ebben mi a vicc? Hogy pont a sárkányok iránti szemléletük miatt különböztek össze...
A Holgersonok eredendően békés emberek voltak, de az utóbbi két évszázad igazán felzavarta az alvó oroszlánt. Kemények voltak, és szívósak, aki csak hallott róluk, elismerte őket. Kale azonban jól tudta, hogy ők sem tökéletesek. A nép egyre inkább elpártolt a békekötés gondolatától, és sok ellenségük volt.... túl sok... a legnagyobbak a Vérdungok. Együtt kezdtek bele ebbe a gyilkos, véres táncba, amiből nem lehet csak úgy kiszállni. A háborújuk legendáját mindkét fél ismerte, csak nem mindenki hitt benne. A Holgersonok többségben igen. Ők tudták, hogy volt egy védelmezőjük, aki harcolt mellettük, de azt már sokallták, hogy elvileg egyszer vissza kéne térnie. Ez már történelem...

Kale megvárta, míg a kettő eltűnik az utca sarkán, majd elindult a saját útján. A falu melletti erdő felé vette az irányt, és kicsit messzebb állt meg tőle, ahol már nem járt sok ember (abban az időben még nem volt ott vasút). Várt. Már megszokott ruhája volt rajta: bőrpáncél, és a Holgerson kard lógott az oldalán. Erről a fegyverről ismerték fel őt, de ha nem is volt nála, bölcsességétől, és tapasztalatától tudták, hogy vezető. A hideg, téli széltől meg sem borzongott, ahol ő élt, ott ennél ezerszer nagyobb fagyok vannak. Nemsokára egy ismerős morgás ütötte meg a fülét. A levegőben közeledett valami. Alacsonyan szállt, nehogy észrevegye a karácsonyra készülő falu népe. Egyből kiszúrta az ősz férfit, és hamarosan le is ereszkedett néhány méterre tőle. Kale közelebb sétált a sárkányhoz, és megveregette gyapjas nyakát.
- Öreg barátom... - köszöntötte a Gyapjas Bömbölőt. A sárkány jégkék szemei barátságosan fürkészték az embert.
- Megpróbáljuk kideríteni, mit keresnek a Vérdungok ilyen közel. Mit szólsz hozzá?
A hüllő egyetértően biccentett, és kicsit megrogyasztotta magát, hogy gazdája felmászhasson a nyeregbe. Amikor ez megvolt, kissé megrázta magát, hogy megszokja az ismerős súly nyomását. Kérés nélkül fölszállt a levegőbe. Ismerte az utat. Órák teltek el szótlanul. Kale megint elgondolkodott, társa pedig nem zavarta.
- Bátor, kérlek, lassíts egy kicsit - kérte a férfi. Kora ellenére jó reflexekkel rendelkezett, így hamar kiszúrta a tenger közeledtét. Ott repültek, ahol biztosan nem járnak emberek, de körültekintően végigmérte a terepet.
- Innentől rád bízom magam - mondta Kale úgy, mintha eddig nem azt tette volna. Bátor nekiiramodott, egyenesen az egyre erősödő szélben. Itt kellett volna találkoznia néhány családtaggal, akik bizonyára elkísérték volna, de évek óta minden teljes káosz volt, a család szétszéledt, és bár a legtöbbjük a sziget közelében maradt, a távolabbi rokonsággal mintha megszakadt volna a kapocs. Kalenek több feladata gyűlt össze tavaly óta, mint húsz év alatt, és br senki nem gondolta volna, neki is sok volt.
Még mindig pörgött az idő.
- Barátom, nem érzel valamit? Ha sokáig idefenn maradunk, jégcsapokká válunk... - szólította meg a sárkányt egy idő után. A gyapjas felhorkantott, jelezve, hogy érez valamit a levegőben, csak ő sem tudta, mennyire távolról. A hátasa egyszer csak megállt, és egyenesen meredt előre. Valahonnan egy kiáltás hallatszott. Kale kihúzta kardját a hüvelyéből, és védelmezően tartotta maga előtt. A penge a halvány fényben megcsillant. A köd kezdett elülni, a kis csapatnak félre kellett húzódnia, hogy körül tudjon nézni. Kale messzelátójával kiszúrta a csatahajót, és magában megköszönte, mekkora szerencséje volt.
- Jó helyen járunk, Bátor. Gyere, kövessük őket!
Nem tartott sokáig, míg találtak leszállóhelyet. Ezek az anyahajók akkorák, hogy nem tudják minden zugát figyelni. Ahogy Bátor elég közel ért, Kale leugrott a nyeregből. Meglepetésére lépések közeledtek, a férfi pedig egy gyors kézjellel elküldte a sárkányát. Meglapult egy ketrec mögött, míg a hangok lassan alábbhagytak. Óvatosan elindult.
Nem harcolni jött, csupán információkat gyűjteni. Sosem szerette a vérontást. Néhányszor egészen közel járt ahhoz, hogy leleplezzék, de ügyesen kihátrált. Jól ismerte a Vérdungokat. Nem ülnek sokáig egy helyben, mindig úton vannak, és minden tervük kiszámíthatatlan... általában. Ám sokszor követnek el amatőr hibákat, amiket kihasználva lehet nyerni ellenük.
Kale bejárta a fél hajót, és kihallgatott néhány beszélgetést, de hasztalan volt. Semmi újat nem tudott meg. Nem ismert mindenkit látásból a hajón. Egész fiatal fiúk is rakodtak, tizenegy-tizenkét évesek, Kale nem kis megbotránkozására. Meddig süllyed még Drákó? Ráadásul ezek a gyerekek nem is Vérdungok voltak... megismerte volna őket a vonásaikról. Honnan szed össze ennyi gyereket?
A férfi elfojtotta haragját, és folytatta az útját. Nem akart hazamenni anélkül, hogy valami kézzelfoghatót képet kapjon az események hátteréről. Elhaladt egy fegyverraktár mellett. Kale kíváncsi volt, mit találhat ott, ezért besietett, hogy körülnézzen, miközben a tekintete végig az ajtón volt. A raktár tele volt különböző nyílpuskákkal, és köpőcsövekkel, többel, mint amennyire számított. A kezébe vett egy lövedéket, és jobban megnézte magának. Meg is szagolta. Az biztosan méreg volt. Kale nem értette, miért tartanak mérget, ha Drákó elvileg sárkánysereget épít... Mindegy, legyen az ő dolga. Voltak még kardok, bárdok, és egyéb ócskavasak is, de azok nem tűntek túl biztatónak. A nyilak hegye megint csak méreggel voltak átitatva. A férfi ekkor már tudta, hogy a helyzet tényleg jobban elmérgesedett, mint gondolta. A fiúkra gondolt, akik odakinn rakodták az élelmet, és a hadianyagot, nekik mennyit kell szenvedniük egy ilyen helyen... hallatlan!
Kale kilépett az ajtón, miután végzett a terepszemléjével, de meglepetésére pont szembejött vele egy kisfiú, aki a férfi hirtelen megjelenésétől megijedve hátrahőkölt. Kale pillanatnyi meghökkenése után megnyugodott. A fiúcska nagyjából egy idős lehetett az unokájával. Másrészt, a jelek szerint ő jobban fél tőle, mint fordítva. Az élete nem fog rajta múlni.
- Te vagy itt az őr? - kérdezte a férfi egy apró mosollyal. A kissrác nem volt a megszokott viking alkatú, inkább vézna. A mellkasáig sem ért, és egy kis tőrön kívül semmilyen fegyver nem volt nála.
- I-igen... - hebegte a fiúcska. - Ö-ön ellenség...? - kérdezte a betanított kérdést.
- Nem szeretnék bántani senkit. Csak körülnéztem, milyen szép új fegyvereitek vannak - válaszolta, amitől a gyermek kissé megnyugodott. Világosbarna szemei kíváncsian meredtek a férfira.
- Mondd csak, hogy hívnak? - kérdezte Kale.
- R-rikónak, uram... - válaszolta még mindig bátortalanul. A név nem utalt semmilyen előkelő családra, ahogy az öltözéke sem, de Kaleben ekkor tudatosult, ki is a gyermek.
- Rikó, apád elengedett a seregbe ilyen fiatalon?
- Nekem nincs apám... - húzta össze magát. Kale felsóhajtott. Úgy tudta...
- És édesanyád?
- Az sincs...
Az öreg egy ideig csendben maradt. Ez az árva nem is ismerte a szüleit... ő viszont igen.
- És önnek mi a neve?
- Kale Holgerson... - válaszolta egy dörgő, sötét hang a férfi helyett. Kale ismét előhúzta kardját, és farkasszemet nézett Drákóval. Mindketten klánvezetők voltak, mégis, Drákó a fia lehetett volna. És most adjunk hálát a Magasságosnak, hogy nem volt!
- H-holgerson?! - hebegte a fiú, ahogy a lehető leggyorsabban elfutott Kale mellől. Nem tudott ő semmit, csak amennyi egy ilyen fiatalra ráragad: "A Holgersonok rosszak, gonoszak, és meg akarnak ölni minket!"
- Drákó Vérdung... - sóhajtotta a férfi, ahogy egy másik fiú is megérkezett.
- Apa, mi az? - kiáltotta a megérkező fiú. Kale kapkodta a tekintetét Drákó és a fiú között, és a lehető legcsúnyább pillantásokat vetette rá, és Oberonra.
- Ezt azért nem gondoltam volna még rólad sem... - mondta Kale.
- Kutakodunk, belopózunk más területére? - dörögte a sötétbe öltözött férfi, figyelembe sem véve az előző mondatot.
- Te voltál az, aki betört a miénkbe - tett karba kezeit. - Láttad már a Holgerson-szigetet? Minden tele van a hajóiddal...
- Igen, volt már szerencsém hozzá - válaszolta hetykén. Oberon mindentudóan figyelte az eseményeket, míg Rikó a falhoz préselte magát, és figyelt.
- Nem szeretjük a parazitákat a vizeinken - mondta a Vérdung.
- Parazitákat? - vonta föl a szemöldökét. - Én a helyedben féken tartanám a nyelvem. Van közöttünk néhány év.
- Nem a kor számít, Kale, hanem a rátermettség. Amíg mi megtartottunk minden hajót, ti elmenekültetek. Ti hagytátok szabadon a szigetet. Ez egyfajta behívás volt, amire cselekedtünk.
- Behívás? Indokot mindig lehet koholni. Nekem tények kellenek.
- Aki itt követelőzhet, az én vagyok. Hová is rejtetted az unokádat? - kérdezte keményen.
- Hiányzik belőled a tapasztalat, Drákó. Tudhatnád, hogy egy Holgersonból, de belőlem főleg nem kényszeríted ki, hogyan tehetsz a népem ellen.
- Mindent lehet helyettesíteni. Neked csak szavaid vannak, nekem eszközeim.
- Ismerem azokat az eszközöket... mondd csak, jól alszol? - kérdezte, mire Drákó csak nevetett. - Látod, és tudod, mennyit szenved a legénységed! Az a fiú csak nyolc éves, ráadásul...
- Semmi közöd ahhoz, hogy mi történik a hajómon. Elég a bájcsevejből, nem a mi szokásunk. Oberon, hívd az őröket...
Rikó megfeszült. Gyermekésszel nem érthette, miért veszekednek. De ez a férfi az előbb kiállt érte. Tudta, hogy sosem merné megtenni, de meg akarta állítani az engedelmesen elsétáló Oberont.
- Nem kellenek ide őrök, Drákó. Ha akarsz valamit, tedd meg itt, és most. Lássa a fiad, hogy milyen apja van. Tudja meg mindenki, mekkora szörnyeteg vagy...
- Apa, menjek? - kérdezte Oberon.
- Várj még, fiam. Van még egy kis dolgom itt - válaszolta és Kale elé sétált. - Ha azt hiszed, hogy egy karddal, és néhány szárnyas féreggel fogod téríteni a világot, hát nagyon rosszul gondolod... - suttogta.
- Nem térítek. Tényekről beszélünk, Drákó.
- Öreg vagy már ahhoz, hogy prédikálj.
- Egy oroszlán annál erősebb, minél bölcsebb. Minél bölcsebb, annál idősebb. Többet láttam már a világból, mint te, Drákó...
- Felhagynál végre a szánalmas hasonlataiddal? A háborúban az erő a fontos, nem a szájalás. Igen, van közöttünk néhány év, de csak annyi különbséggel, hogy te mindent meg tudsz magyarázni... nekem nem kell... mert engem tisztelnek - mondta Drákó olyan mély hangon, ahogy még a fia sem hallotta.
- A tisztelet nem azon múlik, hány embert, vagy sárkányt öltél meg. Elhiszed ezt nekem?
- Ugyan, dehogy... - vigyorgott a Vérdung. Néhány másodpercig csak meredtek egymásra, de akkor a sötét megmozdult, előkapta fegyverét, hogy kiüsse a másikéból a sajátját. Kale azonban nem adta könnyen magát. Ellökte magától Drákót, és a következő ütést már kivédte.
- Nem vagyok olyan gyenge, mint hiszed.
- Tudom. Gyengébb vagy - csapott egyet a fiatalabb, ami Kale vállát érte, de a páncéljáról visszapattant a penge. Most Kale csapott, a fegyverek csattogtak, a Holgerson kard szikrázott. Egyikük sem engedett. Kale nem akart harcolni, de meg kellett védenie magát. Ezért hát azt is tette.
Egy lökés, egy súrlódás, egy koppanás. Drákó egy pillanatra a földre került, de hamar visszatornázta magát. Felbőszült, és csatakiáltással kísérve nekirontott Kalenek. A férfi - bármennyire is tartotta magát - nem volt már olyan jó erőben, mint Drákó. Fáradni kezdett, amit a másik is észrevett. A gyerekek hátul vegyes érzelmekkel figyelték a harcot.
- Feladod?
- Nem - válaszolta Kale, ahogy ismét nyomni kezdte Drákót. - Mit nyersz azzal, ha most végzel velem? Tiszteletet?
- Káoszt, Kale. Káoszt. Zűrzavart - válaszolta.
- Semmit nem fogsz megtudni a lányról.
- Ha te nem beszélsz, megtudom mástól. Nem mindenki lesz ilyen széplelkű, mint te... - mondta, és ezzel a másik kezével felpofozta a gyengülő Kalet, aki így a földre került. Fel akart állni, de nem tudott. Drákó időközben lefogta.
- Ti akartátok ezt, ti kezdtetek mindent! - vágta hozzá a Vérdung.
- Ez szemen szedett hazugság, te is tudod.
- És megint prédikál... mondd csak, nem unod még az életet? Megszabadíthatlak tőle.
Kale szeme megvillant. Egy pillanatnyi nyugalom, végső beletörődés húzódott végig rajta. Hirtelen megérzés: ennek most vége van. Kale tudta, mi jön. Az álom vége...
- És most megölsz? Ha ennyire akarod, tedd csak meg... gyáva vagy. Azt akarod, hogy felnézzenek rád, a vérengzésen kívül mással nem tudod magadra felhívni a figyelmet. Hálátlan... apád forogna a sírjában, ha tudná, mit tett a vére!
- Apám pontosan ugyanolyan volt, mint én...
- Nem... apád erőskezű vezető volt, de volt benne valami, ami belőled hiányzik.
- És mi az?
- Becsület!
Drákót elfutotta a méreg, és nem gondolkodott tovább épeszűn. Meglódította a fegyverét, és erős csapást mért Kale mellkasára, aki felnyögött. A hideg acél átszakította a bőrt, és a férfi testébe hatolt. Fuldoklott. A penge kétségkívül rossz helyen érte...
Drákó szemei vérben forogtak. Kale még éber volt, de egyre vontatottabban vette a levegőt. A két fiú hátul megrökönyödött, azzal a különbséggel, hogy Oberon nyugodt maradt. Többet tudott ő, három évvel idősebb fejjel, mint a másik. Rikó nem értett semmit. Kicsi szíve hevesen vert, és félt. Félt Drákótól...
- Most... jobb...? - hebegte Kale.
- Százszorta... - suttogta Drákó. - Milyen érzés? Most mindenkit cserbenhagysz... magára marad a családod... az egész klánod, mert te nem tudtál legyőzni engem... fáj, ugye?
- Nem törsz... meg... sosem fogsz...
- Már meg is tettem, Kale. Már meg is tettem...
- J-jól figyelj rám, D-drákó... - dadogott. Szemei egyre üvegesedtek. - Mindig ott lesznek... ő-ők igen... meg fogod... érdemelni, hogy... úgy végezd, mint é-én... mert úgy is fogod...
- Nem ijesztenek meg az átkaid, öreg!
- N-nem átkozlak... mert én tudom... jól jegyezd m-meg... m-megfizetsz minden bűnért... és... az unokám lesz, aki... b-behajtja rajtad... sz-szenvedj úgy... ahogy a gy-gyermeked szenved... de ne aggódj... a s-sírba... viszem a titkod...
Drákó szemei kidülledtek. Kale-en erőt vett a végelgyengülés. Hiába volt fiatal a lelke, mint egy szárnyaló madár, ha a teste kiöregedett... nem bírta már a strapát. Percekig szenvedett még.
- Drákó, kérlek, ne bántsd őt! - bátorodott fel végre Rikó, aki nem bírta már nézni ezt. Kale hörgései a lelkébe égették magukat.
Kale végtagjai elernyedtek...
A levegő megfeszült. Percekig csend volt, míg Drákó megnézte a pulzusát, ami akkorra már nem volt érezhető. A Holgerson kard hirtelen eltűnt. Négy év múlva egy lány találta meg.
A férfi megállt, kezében a gyilkos fegyverrel, és az előbb megszólaló fiúhoz lépett, és a falhoz nyomta.
- Jól jegyezd meg, Rikó: a Holgersonok rosszak... - mondta élesen.
A távolban felbőgött egy jégkékszemű sárkány...


*    *    *


Mason és Sarah idegesen járkáltak fel-alá. A férfi elveszítette az apját... a Vérdungok megint...
- Én megyek - állt föl a férfi, de a felesége visszafogta.
- Mason, kérlek! Még a végén te is...
- Nem érdekel! Elvette az apámat, elvette a becsületünket, mit akar még ez az aljas féreg?! - kiabált már a végén.
- Mason, nyugodj meg, tudom, mit érzel!
- Nem... nem tudod... - hajtotta le a fejét. A könnyek csak záporoztak a szeméből. Sarah átölelte a vállánál.
- Ő békét akart... ilyen kegyetlen vadállatokkal...?
- Oh, Mason... - vett erőt a zokogás a nőn is.
Percek után az ajtó kinyílt.
- Szia anyu, szia apu! - lépett be a kislány a küszöbön, vele pedig Dorci édesanyja.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá, Helena... - mondta Sarah.
- Valami gond van, kedvesem? - kérdezte az asszony, de amikor meglátta Masont, inkább nem firtatta.
- A-anya... miért sírtok? - billentette oldalra a fejét.
A szülők összenéztek.
- Réka... el kell mondanunk valamit... - kezdte az édesanyja, hiszen Mason nem volt abban az állapotban.
- Igen, mama...?
Néhány másodpercnyi csend következett.
- Kicsim... a nagypapa... a nagypapa nem jön többet haza...

Évek teltek el azóta, és minden megváltozott. A lányban eltört valami. Elvesztette azt, aki a legjobban megérthette volna. Ha Kale élne, nem esett volna csöbörből vödörbe. Akkor nem lett volna egyedül. Trixi nem volt Trixi többé. Amíg az élet nem keresztezte útját a sorsával...

SNOGGLETOG!!!!

Sziasztok, vikingek!
Kívánok minden sárkánylovas olvasómnak kellemes Snoggletogot, ünnepeket! Élvezzétek a téli szünetet (ha már én nem fogom... nyavalyás felvételi XD)! Óvakodni a jaklikőrtől, a lépten-nyomon előforduló sárkányfiókáktól, ideges vikingektől, és a dőlő fáktól...!
Természetesen idén sem hagyom ki a snoggletogi részt, de biztosan észrevettétek, hogy eléggé el vagyok csúszva :/ Szerintem senkit nem érdekel a nyolc soron átívelő magyarázkodásom, ami annyiból áll, hogy "jajj így, jajj úgy, jajj, suli, és felvételi", szóval ezt rövidre zárom. Ha jól számolom, 3 rész múlva fog kijönni a snoggletogi rész, sajnálom, hogy csúszás van! (Előre szólok, elég depi Snoggletogunk lesz :/)
És, mivel elég régen tettem ki részt (légy szíves, képzeljétek el, hogy össze-visszaszégyellem magam), hoztam egy kis spoilert :D Avagy, mi várható a 3. évadban:
  1.  Avó elment. Mi történhetett? Visszajön valaha? Miért gyenge? Talán van valami más is a háttérben a furcsa hangokon kívül?
  2. Trixi egyre csak süllyed lefelé. Avóról hír sincs már jó ideje, őt pedig lassan maga alá temeti a depresszió. Úgy érzi, egyedül maradt, és nem számíthat senkire. De mi történik, ha szabadjára engedi a Zöldszeműt?
  3. A csuklyás egyre többször bukkan fel. Nem is olyan soká, úgy hét rész múlva, majdnem végzetes kimenetelűre is sikerül a találkozás. Ki lesz az áldozat?
  4. Ami volt, elmúlt. Senki nem akarja már a harcot, de a büszkeség mindennél erősebb. Felülkerekedhet Trixi az érzésein, ha Rikó durván megsérül?
  5. És utoljára:  A Holgerson titok tovább bonyolódik. Kicsoda Kale? Honnan kapta a nevét Trixi? Mi ez az egész? És kicsoda Agenor?
Remélem, felkeltettem az érdeklődéseteket egy kicsit :D Haladgatok a következő résszel, remélem, ki tudom még tenni a szünetben :) Viszont, áprilisig, de talán a tanév végéig ilyen vontatottan lesznek a részek...
Búcsúzásképp egy Avó kép:

Boldog Snoggletogot mindenkinek! :D
 
  (UI: Gyerekek, találtam sárkányos karácsonyi dalt *-*)

~TrixiDragons

2016. november 26., szombat

68. rész-Viszlát, barátom!

EI: Sziasztok! Végre valahára elő tudok rukkolni ezzel a résszel! Kárpótlásképp a sok késésért, vár rátok egy Hiccstrid jelenet :P
Még egy közlendő: Régóta gondolkodok abban, hogy dalidézetekkel kezdjem a részeket. Ezt valójában csak a következő évadban szerettem volna elkezdeni, de ahogy az idők, úgy a terveim is változnak :D Nagyon sok dalt találok, ami illik a történetbe, de sajnos nem minden része, vagy csupán néhány mondat belőle. Nem ígérem, hogy minden rész elejére találok majd megfelelőt, de igyekezni fogok. Ez nem jelenti azt, hogy dalokat nem fogok használni (mert dehogynem XD)!
Még mindig egy közlendő: Biztos vagyok benne, hogy nem csak én tartom számon, mikor teszek ki részeket... az utolsó nevetségesen régen volt. Higgyétek el, nagyon szeretnék gyakrabban írni, de az idei évem nagyon kemény felkészülést igényel. Mint mindig, most sem panaszkodni szeretnék, mert mindenki átesik ezen, lesz ez még így se. Lehetséges, hogy csak az téli szünetben, vagy azután lesz folytatás, amikor lesz időm rendesen blogolni. (Draggg, ettől függetlenül nem marad el a korcsolyázás :P)
Na, e jó hosszúra nyúlt előirat után jó olvasást kívánok mindenkinek! :)


"This is not the first time,
But this one's really hurts, 
Oh-oh
And this one's gonna... it hurts!"
/Avril Lavigne-Hello Heartache/

Nem tudtam, mit akar tenni, de azt igen, hogy ha csak egy fikarcnyi esély is van arra, hogy ne fedezzenek fel, akkor harcolnom kell érte. Minden izmom megfeszült, ahogy a férfi közelebb lépett. Jobban megnéztem magamnak: ruhája díszesebb volt, mint egy egyszerű sárkányvadászé, tekintete tiszteletet kívánt, az ember nem tudott volna elmenni mellette anélkül, hogy rendesen végigmérje. Sötétbarna, rövid haja volt ugyanolyan szemekkel, és arcát enyhe, férfias szakáll fedte. És első pillantásra hasonlított Drákóra. Szememmel ingáztam közöttük, amit az ismeretlen is észrevett. A tekintete szinte égetett. Minél tovább voltam ebben a kellemetlen helyzetben, annál jobban éreztem, hogy valahonnan tudja, hogy engem rejt a maszk. A "listámon" az ellenségesek közé tituláltam volna, de eddig nem tett semmi rosszat... eddig...
- Mégis miért? - dühöngött az egyik öreg vadász. - Ne foglalkozz vele, lesz helye a többi fogolynál!
A férfi érdeklően vonta fel a szemöldökét, ahogy ránézett, majd ismét rám emelte sötét tekintetét.
- Azzal nem sokat érünk, ha ilyen könnyen elengedjük, barátaim! Mire kihallgathatnánk, már rég megszökne. Vagy talán nem így van ez a lovasokkal? - hajolt kicsit közelebb, szemrehányó vigyorral az arcán. Egyrészt felmordultam, másrészt megrökönyödtem. Ha egyből tudta, hogy lovas vagyok, akkor már ismernie kellett volna két évvel ezelőttről. De idegenebb volt, mint bárki, akit eddig láttam életemben...
- Honnan tudja, hogy... - suttogtam.
- Nem volt nagy rejtély, sárkánylovas! - válaszolt hetykén, de büszkén.
- Oberon, talán ismered valahonnan? - jött a kérdés Vérdungtól.
- Ahogy te is, apám. Bár nem hiszem, hogy szeretnéd.
Ez a ficsúr Drákó fia?!
És ezzel a húzásával nem az "ellenségek" közé került, hanem egyből a halállistára...
Nem szóltam. A menekülést kerestem a helyzetből, nem foglalkozva a sráccal. Arra vártam, hogy talán az őrök lazítanak egy kicsit a szorításukon, de hiszen arra várhattam...
Avó felnyüszített, nyugtatni próbáltam.
- Nem ismerős nektek ez a sárkány valahonnan? - érkezett meg a várva várt Eret. Ekkor már tudtam, hogy veszett az ügy. A gyilkosiak könnyen rájöhettek... Odin nevére...
Trixi, te őrült!
- Most, hogy mondod... - vakarta meg a fejét a fiú egyik embere. - Nem ez volt AZ a Szörnyennagy rémség?
- Melyik?
- Hát AZ... - gesztikulált hevesen a másik. A csapdászok egy része egyként nézett először a sárkányra, majd élesen rám. Összesúgtak. Csak néhány szót hallottam ki a sutyorgásból: "nem lehet ő" ,"meghalt", "ki a csaj?".
Csak csapott volna belém a villám abban a pillanatban, hogy ne kellett volna hallanom ezeket. Kellemetlen érzés volt elviselni minden hűvös, vagy égető tekintetet. Eret, és a ficsúr közeledett. Ismét csak kapálóztam, de nem tudtam szabadulni.
- Most már tudni akarom, ki ez a liba... - sziszegte Eret.
- Akkor csak rajta... - morgott a másik a türelmetlenségén.
Erre a szóra a tetovált arcú még közelebb merészkedett. Kinyújtotta a kezét. Le akarta húzni a csuklyámat. Szívem hevesen vert, egyre szaporában vettem a levegőt. Már épp a sötét anyaghoz érhetett volna, mikor Avó ketrece felől egy puffanás hallatszott. Értetlenül néztünk rá. Megállt bennem az ütő. Avó összeesett a fémek között...
- NE!!! - kiáltottam fel remegve. Nem hagytam, hogy hozzámérjenek.
- Nézzétek már meg azt a mihaszna hüllőt! - dörrent meg Drákó mély, rekedtes hangja. Rikó szem forgatva előlépett, majd lassan letérdelt a ketrec elé. Meredten néztem rá. Nagyon reméltem, hogy rosszul láttam valamit...
- Drákó... a sárkány nem mozog...
Lábaim meginogtak. Ismét csak rángatóztam, és ismét nem eresztettek el. Könyörögve néztem Rikóra, nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam. Csak mondja, csak mondja, hogy nem igaz... Egyáltalán mi történhetett vele? Hiszen... de a furcsaságai múltkor... istenek... kérlek, csak mondd, hogy nem igaz...
- Lélegzik? - kérdezte a Vérdung férfi.
Rikó lassan megérintette a hideg rácsokat. Óvatosan mozgott. Nem láttam sokat, hisz messze volt, de Avó kidomborodó oldalát figyeltem, meg se rezzent. Visszafojtottam a lélegzetemet.
- Nekem úgy tűnik nem, uram...
Elpattant az a bizonyos cérna... a tűréshatáromé. Nem tartottam magamat egy nyafogós, nyávogós lánynak, de ha olyanokról volt szó, akiket szeretek, akkor kíméletlenül átérzem a fájdalmukat. Remegtem.
- Nekünk értékes az a sárkány! - dörrent ismét Drákó. - Nekem is ismerős... a lányé volt! Nézd már meg még egyszer!
Rikón látszott, hogy kissé idegesíti Drákó, de inkább összehúzta magát, és engedelmeskedett. Láttam valami furát rajta, de abban a percben csak Avóra tudtam koncentrálni. Magamat hibáztattam. Én voltam az, aki csúnyán túlhajszolta, nem, nem szabadott volna... az istenekre...
- Így nem lehet megvizsgálni! - szólt neki vissza kissé flegmán a közben társuló másik csapdász, akiben felismertem Willow bátyját, Ethant.
- Akkor húzzátok ki!
Úgy is tettek. Lassan kinyitották a vasketrec ajtaját, és óvatosan megfogva a sárkányt a szarvánál, kihúzták-tolták a fogságból. A fiúk letérdeltek hozzá. Összenéztek. Rikó Ethan felé bökött, mire az engedelmesen meghátrált.
- Mit szőröztök már?!
- Nem lélegzik!
- Nem megmondtam, hogy vigyázzatok arra a sárkányra?! - üvöltötte a rasztás vezér.
- Apa, csillapodj, semmi értelme felhúznod magad egy nyavalyás sárkányon! - csitította.
Na, vigyázz csak, Oberon-vagy-kicsoda... 
Nyavalyás neked a sötét halál...

Percek teltek el eseménytelenül. Egyre több csapdász gyűlt a sárkányom köré, ami nagyon zavart.
- Hagyjátok, így fog megfulladni! Inkább a lánnyal foglalkozzatok... - sóhajtott végül Viggo, majd a Vérdung egy pillanat alatt elkapta, és hátrafeszítette a karjaimat. Felszisszentem a hirtelen fájdalomtól.
- Lássuk csak, kit rejt a csuklya... - sétált felém egy férfi. A térdem remegett. Egy pillanat alatt dőlt le minden, amit felépítettem... minden, ami annyit jelentett nekem...
Viggo indulatosan felém nyúlt, mikor egy vérfagyasztó sárkánysikoly megállította. Az istenek velem voltak. És ezek szerint...
- AVÓ! - kiáltottam, ahogy a sárkány felröppent a helyéről. Egy helyben repdesett a szárnyaival. Vetett egy gyors pillantást Rikóra, majd lángba borította magát. És ekkor három dolog világosodott meg számomra:
1. Avó csak el akarta terelni a vadászok figyelmét.
2. Rikó ezt végig tudta.
3. És én még mindig bajban vagyok...

Sejthettem volna ezt a sárkányomról. De tényleg. Kicsit rosszul is éreztem magam, amiért bedőltem ennek. De legalább hatásos volt!
De még Avó feléledése sem volt elég ahhoz, hogy megállítsa Viggot. Mire észbe kaptam volna, keze sötét csuklyámon termett, és egyetlen rántással lehúzta az arcomról. Dermedt arcok fogadtak. Minden egy pillanat alatt történt. Felpörgött bennem az adrenalin.
- KISLÁNY, MOST!!!! - kiáltottam, a sárkány pedig értve kérésemet, tüzelni kezdett mindenfelé. Jel volt ez a megbúvó két lovas egyikének, Willownak, hogy beszállhatnak. Vége volt. Lelepleződtem, de még menthettem a menthetőt. Sárkányom minden testrészén lángok táncoltak, ahogy Sugárral bevágtak a meglepődött csapdászok közé. Volt, amelyik engem rohamozott. Tudtam, hogy felismertek, látszott az egész helyzeten. Na, meg azért...
- HOGY ÉL TE TÚL EZ A NYAVALYÁS LIBA?!
- ODIN SZAKÁLLÁRA, MI A HALÁLÉRT NEM ZÁRTUK BE?!
- FOGJÁTOK BE A SZÁTOKAT ÉS CSINÁLJATOK MÁR VALAMIT!!!!
...ez is elég árulkodó volt.
A sárga szemű Éjfúria fölkapott a földről, és fölvitt magasra a levegőbe.
- Nadi?
- Elment.
- Helyes... Willow, sajnálom ezt az egészet... - sóhajtottam.
- Most az EGYSZER azt kell mondjam, igazad volt. Mi is ezt tettük volna. Csak hogy a nehézségbe szökjünk el?!
- Erm... ahogy eddig is? Egyáltalán miért akarsz menekülni? - kérdeztem. Avó ekkor szállt be alánk, én pedig lehuppantam rá. - Hisz buli van, baby! - kiáltottam, és teljes gyorsaságra ösztökéltem Avokádót.
- TRIXI BÜDÖS DRAGONS TOLOD VISSZA A...
Ezek után a lány hangját elfedte a kiáltások zaja. Be kell vallanom, ez hiányzott. Az előző félelemből hirtelen hatalmas magabiztosság lett. Ha lőttek ránk, ügyesen kikerültük a lövedékeket. Egy percig éreztem, ahogy elönt a szabadság...
Igen, egy percig...
- Kislány vigyááááázz! - sikítottam, ahogy egy letört fagerenda az utunkat állta. Az elől már nem volt menekvés...


*Eközben*


Míg társaik a kikötőt rombolták, Hablaty és Astrid el is érte Hibbantot. Valka már korábban levált tőlük, nem mert közelíteni régi lakhelyéhez. 
Astrid hiába erősködött egész úton, hogy semmi baja, Hablaty mégis idegesen fordult felé minden megrezzenésekor, és aggodalmasan kérdezgette, mit tettek vele. A sziget közelében azonban csönd borult rájuk. Astrid Hablaty mögött ült a nyeregben, Viharbogár kicsit távolabb repdesett tőlük. A lánynak tényleg nem volt komolyabb sérülése, a csapdászok nem igen foglalkoztak vele, de a fáradtság letörte egy kicsit. Hogy őszinte legyek, képes lett volna elaludni a saját sárkányán, abból pedig bajok lettek volna...
Így kötött ki Hablattyal.
Feltűntek a szobrok. A szőke lány megemelte fejét, és mereven bámulta, ahogy a tenger hullámzott. Lesütötte szemeit.
- Megjöttünk - suttogta Hablaty.
- Remek... - sóhajtott a másik.
- Valami baj van?
- Nincs...
- Akkor? - kérdezte a Haddock kíváncsian.
- Nem tudom. Nem akarok... hazamenni... mindenki csak faggatna, hol voltam eddig... és nem akarom, hogy... mindegy... - húzta el végül a száját kelletlenül. nem akarta kimondani: félt, hogy sajnálni fogják.
Hablaty egy ideig nem mozdult, Fogatlan egyenletes sebességgel szárnyalt. Ám ahogy elhaladtak az első szobor mellett, a fiú fordított egyet a műfarkon.
- Hablaty...?
Viharbogár fejével ingadozott Astrid és a sziget között. A szöszi nem értette, miért. Fogatlan sárkánynyelven mondhatott neki valamit, mert az egy halk siklóüvöltéssel végül megcélozta a szigetet, hármasban hagyva a többit.
Astridnak nem volt ideje kérdezni. Az Éjfúria meredeken indult a felhők felé.
- D-de leszállhatunk, nem kell...!
- Én sem igazán akarok hazamenni - vont vállat. - Ezek után nem tudnék aludni.
Astrid nem forszírozta a dolgot. Legbelül tudta ő is, hogy Hablaty miatta aggódott ennyire.
- Akkor?
- Talán lenne mit megbeszélnünk - válaszolta a Haddock. Astrid akaratlanul is összehúzta magát.
- Mit?
- Mindent... - halkított a hangján. - Sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak valamikor, vagy...
- Nem! Nem hoztál!
- Úgy éreztem, hogy kicsit kerülsz engem.
- Te is engem - mondta Astrid.
- É-én?!
- Te bizony! Ha beszélünk, hirtelen dadogni kezdesz... és furán viselkedsz...
- D-dadogni? É-én nem dadogok! - tiltakozott.
- Ó, dehogynem! - ellenezte Astrid, és napok óta először mosoly húzódott a szájára. Hablaty ezt hátrapillantva látta, és szintén elmosolyodott.
- Jó, TALÁN dadogok. Az még nem jelenti, hogy kerüllek!
- De az már igen, hogy Trixivel egyfolytában összesúgtok-búgtok, és valamiért mindig az az érzésem, hogy rólam beszéltek!
- Ez... e-ez nem igaz!
- Megint dadogsz!
- Részletkérdés! - vágta rá.
Astrid nem felelt. Hablaty elszégyellte magát, hogy ilyen hamar sikerült elrontani az estét. Kicsit behúzta a nyakát, ahogy valami normális válasszal készült előállni.
- Nem beszélünk ki, ha erre gondolsz... csak... nincs jobb b-beszédtémánk nálad...
-  Ne haragudj, de ezt kötve hiszem! - válaszolta.
- Akkor nekem nincs jobb beszédtémám nálad... - halkult Hablaty. Astrid hallgatott. A fiú hátának döntötte fejét, hogy még véletlenül se láthassa vörös arcát, ha megfordul.
- Trixinek még nem kellett volna visszaérnie? - terelt Astrid.
- Ahj, még ő is... hol van már?! - mordult fel, ahogy körülnézett. - Esküszöm, 16. születésnapjára kap tőlem egy bébicsőszt!
Astrid felnevetett.
- Ne aggódj miatta. Mégiscsak egy Szörnyennagy rémség van vele!
- Egy egész sziget kell, ha vigyázni akarunk Trixire - morgolódott tovább.
- Ti ketten, Odinra! - nevetett tovább.
- Tudod, hogy olyan nekem, mint a kishúgom. Egyszerűen csak nem akarom, hogy bántsák.
- Világos. Senki sem akarná - helyeselt Astrid.
- Eléggé hasonlítotok, téged mégse kell minden pillanatban őrizni, mint egy sárkányfiókát!
Astrid már szakadt.
- Azért nem vagyunk annyira hasonlóak. Elég fura lenne, ha rám is a testvéredként néznél... - mondta Astrid. A hideg széltől megborzongva átölelte a fiú derekát. Hablaty tartotta magát a lány érdekében, és inkább úgy tett, mintha észre sem vette volna.
- Öhm... az ijesztő lenne.
- Nagyon...
- De ugye nem nézel úgy rám, mint a húgodra...? Nem akarok bébicsőszt!
- Nem. Rád nem tudnék úgy nézni, mint egy testvérre - válaszolta. - Szóval... - köszörülte meg a torkát. - Ha jól gondolom, még mindig nem akar hazamenni a kisasszony.
- Jól gondolod - felelte Astrid mosolyogva. Hablaty óvatosan rásimította kezét a derekán összekulcsolódó Astridéra.
- Mehetünk, pajti! - veregette meg a sárkány oldalát, aki értve a gazdája kérését, szépen lassan átrepült a felhőkön.


*Avó szemszöge*


Hirtelen előttünk termett az a hatalmas fagerenda. Láttam, hogy már nem tudunk kitérni előle. Trixi megveregette az oldalamat, jelezve, hogy készül valamire. És már tudtam is, hogy mire.
Még ha féltem is, hogy nem sikerül, hagytam magam zuhanni. Trixi levetette magát a hátamról, kibontva mókusruhája szárnyait. Első megítélésem ellenére sikerült elkerülni, de ez túlságosan  elvonta a figyelmemet arról, hogy másfelé figyeljek. A következő pillanatban a fejem valami keménynek ütközött.

- AVÓ, VIGYÁZZ!!!! - sikoltott Trix valahonnan távolról, de nem tudtam figyelni rá. Éles fájdalom hasított a fejembe. és kirázott a hideg, mikor rájöttem, hogy nem az ütődéstől.
~ Nem kérlek még egyszer, Szörnyennagy... - szólalt meg a hang odabenn.
~ Hagyj békén! Mondtam már, sosem megyek vissza! - morogtam. Nem hagyhattam neki, hogy átvegye felettem az irányítást.
~ Ez elég nagy baj... ha nem jössz magadtól, akkor majd én hozlak... - suttogta a hang.
~ Nem! Nem teszed! Nem teszed meg...
~ Ó, dehogynem! Én vagyok a parancsolód! Ha tetszik, ha nem, a Keleti Sárkányfészek visszavár! - dörmögte.
~ Aljas hazugság! Te csak befurakodtál oda, miután legtöbbünk már rég elhagyta a szigetet! Te parazita! - harcoltam ellene.
~ PARAZITA?! MAJD MEGLÁTJUK, MIT TESZEL, HA MÉG VALAKIT AZ ANYÁD UTÁN KÜLDÖK!!!
Tudta, hol döfhet tőrt a szívembe. 

"Hello, Heartache!"

De tudtam, hogy csak ki akarja használni a gyengeségemet. Már nem voltam egy "szabad" sárkány, aki oda, és akkor ment, amikor akart. 

"Young and foolish
It seemed to be the way"

Bevallom, nem is hiányolom. Másrészt pedig, ez nem csak Trixi miatt van. Tudtam, hogy Hibbantra tartozom. Ott visszakaptam a hitemet, hogy van jóság az emberekben. Hogy megtalálhatom Kampót. Hogy a rossz múltam után boldog lehetek. Ezek után nem akartam elengedni az otthonomat!
- Kislány, mi az? Mi baj? Mi történik?! - szólalt meg Trixi. Halkan hallottam, alig ért el hozzám a szava. De valamelyest sikerült visszarángatni a valóságba.
~ Én nem kellek? Akkor kit tisztelsz? Agenort? - zaklatott tovább.
~ Akarod tudni, Királynő? Igen, én még hiszek Agenorban! Nincs annyi alfa, amennyi meg tudná győzni a sárkányokat, hogy örökre elment! Vissza fog térni... a Sárkányharcos vissza fog térni!
~ Hitetlen... azt hiszed, Agenor túlélhette? Egy akkora csapást még egy Őssárkány sem bír ki!
~ Te már csak tudod, Királynő... de ha visszajön, neked meg kell hajolnod előtte...
~ AGENOR NEM FOG VISSZAJÖNNI!!! - hasított belém ismét. Egyre erősödött minden mozdulattal. 
Trixi, kérlek, menjünk... Trixi, csak menjünk...
Távolodnom kellett, menni akartam. Ha így maradok, akkor a Királynő bekebelez. Nem féltem. Visszamentem volna, hogy tudjam, mit tett ez a túlméretezett hüllő a szülőhazámmal, de már nem voltam egyedül. Vigyáznom kellett magamra...
Így hát muszáj voltam felkapni Trixit, és Hibbant felé indulni. Sokáig kiabálta a nevemet, de nem tehettem semmit. Ha nem megyek, összeroppanok. Harcolni akart, ahogyan én is. 

Bennem kavargott az erő, ami át akarta venni felettem az irányítást. Minden porcikámmal koncentráltam, hogy ne sikerüljön neki. Fél óra alatt értünk Hibbantra. Mikorra a parthoz értünk, már annyira nem bírtam magammal, hogy akaratom ellenére levetettem Trixit a hátamról. A lány nagy puffanással ért földet.
- K-kislány... mi van veled? Nem értem ezt az egészet! Mi van?! - kérdezte egyre ingerültebben, idegesebben. 
Ó, drága Trixim, bár érthetnél... Nem a te hibád ez. Én okoztam ezeket a bajokat. Egy nap majd megérted, milyen nehéz egy sárkány élete, ha valaha tartozott valahová. De az a nap ne ez legyen!

"You were perfect,
I was unpredictable.
It was more than worth it,
But not too sensible"

~ Most azonnal térj vissza!
~ SZÁLLJ KI A FEJEMBŐL!!!!! - sivítottam. A homokba temettem arcomat, de semmi sem csillapított a fájdalmon. Hogyan is gondolhattam, hogy ellenállhatok egy Királynőnek? Hogy képzelhettem, hogy minden rendben lesz? 

"I was stupid
To think that I could stay..."

- AVOKÁDÓ!!!!
~ Kérlek ne tedd... hagyj élni végre...
~ Azt mondtam, visszajössz! Ennyi időt kaptál! Több kifogás nem érdekel! Az enyém leszel!
Én ezt nem akartam. Tényleg nem akartam elhagyni minden szép emléket. Főleg nem Trixit. Ez a kis ember megváltoztatott örökre. Ő volt a legjobb barátom, bármennyire is furcsa, ha egy sárkány szeret egy embert. Nem érdekelt. Már hidegen hagytak az előítéletek. Annyi szép emlékünk volt... sosem akartam, hogy ennek vége legyen. Kitartott mellettem jóban-rosszban... és én is mellette.

"Every bad thing we did
Was so much fun!
I've seen your best sights
You got to see my worst"

Nem volt menekvés. Már ott volt. Éreztem, ahogy pupilláim összehúzódnak, és teljesen elvesztem az önkontrollt. Ezek után már semmi sem számított. Nem éreztem semmit az ürességen kívül. Az idegen erő szárnyra rántott.
- AVOKÁDÓ, HOVÁ MÉSZ?! Kislány, gyere vissza! Avó...? Avó... h-hová mész...? Hé, gyere vissza! AVÓ!!!! MIT CSINÁLSZ???!!!
Sajnálom, Trixi... nem voltam elég erős...  

"Goodbye my friend,
Hello, heartache!
It's not the end,
It's not the same...
Wish it didn't have to be this way, but
You will always mean the world to me, love!
Goodbye my friend,
Hello, Heartache!"

2016. október 29., szombat

67.rész-Patthelyzet /2

EI: Sziasztok, sok késéssel bár, de meghoztam a következő részt! Nagyon köszönöm a segítséget Kledirnnek! Jó olvasást! :D



*Rikó szemszöge*


Láttam, hogy a lány egyre rosszabb állapotba kerül. A következő pillanatban hirtelen összecsuklott, én pedig gyorsan utána kaptam.
-Trixi? Trixi, hallasz engem?-ráztam meg egy kicsit, de nem kaptam feleletet. A lány nem volt magánál.
De mi történhetett vele?! 
-Trixi!-próbálkoztam még egyszer. A feje kicsit előrebukott, karjai teljesen elernyedtek. Megfogtam a csuklóját, hogy megvizsgálhassam a pulzusát. Gyengén, de éreztem. Valami nagyon nagynak kellett történnie, ha képes volt Őt kidönteni. És ötletem sem volt, mi lehetett az, azok után, hogy túlélte a robbanást.
Egyet viszont biztosan tudtam: valamit tennem kellett. Nem azt, amit Drákó csinált volna ebben a helyzetben. Nem akartam bántani, főleg nem most. Éreztem, hogy segítenem kell neki.
Gyorsan körbenéztem, jön-e valaki, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy mindenki az őrségváltáson van, óvatosan megmozdítottam a lány kimerült testét, majd jobb ötlet híján ölbe vettem. Akkor viszont imádkoztam, hogy ne ébredjen fel, mert gazdagabb lettem volna néhány sebhellyel, az halál biztos.
-Az istenek legyenek velem...-sóhajtottam, ahogy lassan megindultam. Trixi egyre gyorsabban fújtatott. Volt egy olyan érzésem, hogy megmérgezhette valaki. Erre a gondolatra kicsit begyorsítottam, majd kiszemeltem a hajót, ahol a gyógyfüveket tartjuk. Halkan lépkedtem a fapallókon, mikor megpillantottam Ethant. Gyorsan elhúztam mellette, mielőtt észrevehetett volna, végre beérve a hajóba. Trixit az asztalra ültettem, nekidöntve a falnak. Felsóhajtottam, hogy legalább idáig eljutottunk ép bőrrel, de a dolog nehezebb része csak ez után jött.
Fél szememet a lányon tartva az egyik iratkupachoz léptem, és turkálni kezdtem a lapok között. Valahol ott kellett lennie annak az oldalnak, amit kerestem. Meg is találtam. Az általunk ismert összes méreg benne volt, ellenanyaggal együtt. Már csak azt kellett volna tudni, hogy melyik a megfelelő.
Lassan megfordultam, és Trixihez léptem, kezemben a papírral. A bőre ijesztően sápadt volt, a szívverése nem változott, viszont kezdett kihűlni. Körbenéztem, de semmi nem volt a közelben, amit ráteríthettem volna. Ez új volt. Méregtől még nem láttam senkit sem kihűlni.
Azért összehúzott szemöldökökkel kutatni kezdtem valami használható után. Gondoltam, hogy egy sima főzet is megteszi, de a lány hirtelen hörögni kezdett.
-Trixi!-siettem mellé ijedten. Még mindig ájult volt. Mintha levegőért kapkodott volna.
-Bírd ki még egy kicsit...-csitítottam, de sokat nem használt. Amikor újra lecsendesült idegesen tértem vissza előző munkamenetemhez. Gyorsan lenyugtattam magam, hogy tudjak koncentrálni. Hála Odinnak, mindent találtam, amire szükségem volt. Néhány perc után remegő kezekkel lépem újra hozzá, fogva a tálat. A gyógyfüves víz enyhén gőzölgött benne.
-Na lássuk... - suttogtam, és lassan megemeltem a lány fejét az állánál, majd az ajkaihoz érintettem a tál szélét, és óvatosan a szájába öntöttem a folyadékot, amíg egy csepp se maradt.
-Működnie kéne...-húztam el a számat. Kezdtem azt sejteni, hogy keményebb méreggel lehet dolgom, mint elsőre gondoltam. Meglepetésemre azonban a pulzusa ismét erősödni kezdett, a bőre lassan visszanyerte eredeti színét. Halkan felnyögött, feje oldalra csúszott. És végre kinyitotta a szemeit.


*Trixi szemszöge*


Csak annyira emlékeztem, hogy zuhanok, ez után minden sötét volt. Lassan kinyitottam a szemeimet. 
-M-mi történt...?-kérdeztem, majd sziszegve a fejemhez kaptam.
-Azt én is szeretném tudni...-sóhajtott fel mellettem valaki, akinek egyből felismertem a hangját.
-Rikó?!-nyúltam a kardomhoz, és le akartam huppanni az... asztalról (?), de valami éles fájdalom hasított a vállamba. Pontosan oda, ahová a sebet kaptam...
-Nyugi! Nem vagy abban az állapotban.
-M-milyen állapotban nem vagyok?-kérdeztem furcsán.
-Eléggé legyengültél az előbb...-fürkészett.-De azt hiszem már jobban vagy. Hogy érzed magad?
Felvont szemöldökkel meredtem rá. Magát a kérdést sem értettem. Aztán eszembe jutott a helyzet, amiben elvesztettem az eszméletemet. Vagyis látott elájulni.
-Hogy érezném?
-Jó kérdés. Ezt én sem tudom. Sosem láttam még senkit olyan állapotban, mint téged az előbb...
Pislogtam néhányat, és megrezzentem egy kicsit. Őszintén, zavart, hogy semmit sem észleltem magam körül az utóbbi percekben.
-E-ezt hogy értsem? Mit csináltam?!-kérdeztem idegesen.
-Elég ijesztően viselkedtél. Egy ponton majdnem megfulladtál.
-Hát ez... remek... és... elmondanád, hogy mit keresek itt?-néztem körbe. Nagy valószínűséggel egy hajón voltunk. Ökölbe szorítottam a kezeimet, de el is engedtem, mikor rájöttem, hogy ez nem egy börtönhajó. Minden tele volt illatos gyógyfüvekkel.
-Te semmit. Én az ellenanyagot kerestem. De nem volt meg a megfelelő... csoda, hogy ez visszahozott...
-Milyen ellenanyagot?!-csusszantam le az asztalról fintorogva.
-Valaki megmérgezett... fogalmam sincs, mivel. Ilyet még nem olvastam sehol.
-Aha... mi van?!
-Én se értem... -fordult egy papírkupachoz. Valamit keresett.
-Engem nem mérgezett meg senki!-förmedtem rá.
-A jelek nem ezt mutatják...
-Milyen jelek? Miket hordasz itt össze?!
-Tudatzavar... ezt is fel kell írnom...-vett elő egy darab pergament, meg egy szénceruzát.
-És te még szórakozol is rajtam?
-Nem szórakozok!-nézett rám komolyan.-Ha tudni akarod, mi történt veled, akkor kérlek, hagyd, hogy tegyem a dolgom!
-M-miért akarsz te segíteni? Majd én megoldom, az én dolgom!
-Ó, igen, láttam hogy oldod meg...-suttogta.
-Talán azt hiszed, nem lennék képes rá?!-emeltem fel a hangomat.
-Ha nem szeretnél lebuktatni mindkettőnket, akkor légy szíves halkabban akadj ki!
Gyilkos pillantást vetettem rá. Olyat, ami sejteti, hogy ha nem fejezi be az okoskodást, én orrba vágom...
-Én nem azt mondtam, hogy nem lennél képes rá. Valami nagyon erős mérget kaphattál. 
-De nem érted, hogy senki nem mérgezhetett meg?!
-Akkor nem segített volna a kamillafőzet.
-Kamilla?-kíváncsiskodtam.
-Igen, azt hiszem ez a neve. Egy árus hozta délről.
-Mindegy... 
-Biztos vagy benne? Senki nem tett valamit az italodba, vagy szúrt meg egy furcsa pengével?
-Ne-kezdtem bele, de egyből le is fehéredtem. Magam előtt láttam a csuklyás dühös szempárát, majd a mozdulatot, ahogy a vállamba döfi a fegyverét. Zavartan leszegtem a tekintetem.
-M-mi az?
-A ti emberetek volt...
-Ki?-vonta föl a szemöldökét.
-Ne is tagadd! Ti akartatok rajtam ütni! Így van?!-morogtam, és már a kardom markolatán volt a szemem.
-Trixi, miről beszélsz?
-Ó, tudod te azt! A csuklyás harcosról, akit rám küldtetek, ti senkiháziak...-mondtam olyan sötét hangnemben, mint még soha. Éreztem, ahogyan a szememből süt a gyűlölet, és a harag.
-Csuklyás harcos? Mi van?!
-Tudtam... tudtam, hogy nem kellett volna ott lennem azon a szigeten!
-De ott voltál! Hogy átverj, nem igaz?-tette karba a kezeit.
-Mivel is?
-A hamis Sárkányszemmel, mi mással? Előadtad a meggyalázott lányt, akit mindenki elhagyott a "halála" után!-mutogatott az ujjaival.
-Nem így van? Nem gyaláztatok meg elégszer? Nem kellett csalódnom ezerszer? Nem kellett bujkálnom előletek, és végignézni, ahogy miattam hurcolják el a legjobb barátaimat?!-rivalltam rá. Nem szólt semmit.
-Miért nekem mondod ezt? Nem én akartam ártani neked! Drákón kívül SENKI nem tudott a hajóról!
-De ha TE nem szítod a tüzet, akkor ez nem történt volna meg!
-Ez igaz...-adta meg magát elhalkulva.
-Akkor miről is beszélünk? Ki a csaló?
-Nem csaltam, Trixi... azt tettem, amit helyesnek láttam... és már tudom, hogy hiba volt...-sütötte le a szemét.
Értetlen, de leginkább kíváncsi szemekkel fürkésztem az arcát, és a szemeit, amikkel most nem akart, vagy nem mert rám nézni. A hangja is más volt. Nem tudom, miért, de más. Halkabb, és fájdalmasabb. De leginkább őszintébb.
De én, a harcos szellemű, és bosszúvággyal megtelt haragos vikinglány természetesen nem álltam meg ennyinél.
-Ha hiba lett volna, nem követted volna el még egyszer...-sziszegtem.
-Mi?-nézett fel.
-Csak te tudtad, hogy élek... szépen elmondtad Drákónak... aki rám küldte az emberét...-vizsgáltam meg valami füvet-...igazam van, vagy igazam van?
-Nincs igazad-közölte egyszerűen.
-Ugyan már... 
-Honnan veszed, hogy beszéltem?
-Ismerlek...
-Ezek szerint nem.
-Rikó, nem vagy te egy bonyolult srác... Mindig ahhoz mész, aki jobbat ígér, nagyobb rangot, több elismerést... Pontosan olyan kétszínű tahó vagy, mint bármelyik sárkányvadász...
Láttam, hogy ezen megrökönyödik egy kicsit. Tudtam, hogy ez betalált. És hogy igazam van.
-Nem az voltam, aki vagyok!-mondta.
-Igen... mert régen tényleg más voltál. Akkor egyszer még segítettél rajtam, nem emlékszel?-jutott eszembe, amikor először találkoztunk, engem pedig egy ketrecbe zártak Avóval. Ételt csempészett be nekem. (Emlékeztető: 13. rész)
-Akkor még hittem abban, hogy nem vagy olyan, mint a többiek... de természetesen hátba szúrtál...
-Emlékszem...-fixírozta a talajt fájdalmasan.-Igazad van... de többször segítettem neked, mint gondolnád...
-Igen, segítettél cellába kerülni!-korholtam.
-Nem! Én már rég nem ártottam neked! Sem véletlenül, sem szándékosan!
-Persze, hogy nem! Azt hitted, meghaltam!
-Ha nem robbantál volna fel sem tettem volna...
-Hazudsz! Ezerszer megtetted volna! Drákó elismeréséért, vagy akárkiéért!
-Veled ellentétben én tudok változni! Te ugyanaz maradtál, vagy, ha lehet még mélyebbre süllyedtél!
Elpattant a cérna. Ez fájt. Nagyon fájt. Azt mondta, nem akar többet ártani nekem, mégis ő döfi a legnagyobb tőröket a szívembe. Ugyanannak látott. Egy elkényeztetett fruskának, aki nem látott a saját szemétől, és vakon rohant csapdából csapdába. Leginkább az övéibe. Nem voltam más a szemében, mint egy gyerekes kislány...
Nem gondolkodtam. Nem én irányítottam. A jobb kezem magától elindult. Fel akartam pofozni. Hogy fájjon neki, és rájöjjön, kivel packázik. Ki akartam tölteni a dühömet. De mielőtt elcsattanhatott volna, egy erős kezet éreztem a csuklómon. Elkapott, és nem engedett. Ki akartam húzni magam a szorításából, de nem ment.
-Ha ennyire utálsz, akkor mégis miért segítesz? Miért szórakozol itt mindenféle főzettel, meg ki tudja mi a halállal, ha egy utolsó senki vagyok a szemedben?!
-Mert én tartoztam ennyivel! Akármilyen kegyetlen és arrogáns is vagy, megmentetted az életem kétszer is!
-Mit számít? Semmi értelme nem volt...
Ekkor kintről kiáltások hallatszottak. Vadászok voltak, és a katapultokhoz rohantak. 
-Akkor majd megmutatom, hogy nagyon is volt értelme... Akárki is mérgezett meg, nem a mi emberünk volt. Nem ismerek ilyen hatású mérget-engedett el végül. Komolyan, és mélyen nézett a szemeimbe. És ez megrendített. Nem tudtam, mit higgyek. Hátráltam, majd a kijárathoz siettem. Megvártam, míg mindenki eltűnik a színről, majd a fejemre húztam a sötét csuklyámat. Vetettem rá egy utolsó pillantást, mielőtt kirohantam volna. Hamar elvegyültem az éjszakában.

Az első ismerős arc, akiét megpillantottam, Nadiaé volt. A lány hamar kiszúrt. Hiába, régóta ismert. Előrántotta szegecses korbácsát, és pont mellettem csapott le vele.
-Szép... de a végén el ne találj vele...-suttogtam.
-Nem akarlak... Astrid Hablattyal, már el is indultak vissza Hibbantra. Viszont kiszúrták Valkát, amikor utánuk ment. Hárman maradtunk. Midnenhol kerestünk! Hol voltál eddig?
-Öhm... részletkérdés!-löktem rajta egyet.
-Egyébként nincs sok értelme harcolni, mivel nincs itt senki rajtunk kívül...
-Ez igaz-engedtem le a fegyveremet.-Mondd, Nadi, nem láttad Avokádót?
-Nem ment veled?
-Túl feltűnőek lettünk volna. Régóta nem láttam. Vagyis... fogalmam sincs mennyi ideje....
-Jobb, ha megkeressük!-indult el, én pedig követtem.-Aruna kívül vár. Jobb, ha nem találnak rá.
-Lőnének az álcának!-tetőztem.
-Neked nem kéne rejtve maradnod?-kérdezte.
-Ha igaz, amit sejtek, akkor már úgyis nyitott könyv vagyok. 
-Akarom tudni?
-Nem igazán...
Ketrecek mellett siettünk el. Mögöttünk felhangzottak az ismerős kiáltások. Bár nem tudhatták, hogy mi ott vagyunk, felénk üldöztek néhány sárkányt. Bár... ha Rikó tudott rólam.
-A kénköves ménkű!-morogtam.
-Mi az, Trix?
Nem válaszoltam, csak begyorsítottam. Én akkor már biztosan tudtam, hogy átrendezem az arcát ennek a srácnak. Fúúú...
Egy fekete árny suhant el mellettünk.
-Trixi! Kedves tőled, hogy beszállsz a buliba! Azt hittük, már elragadtak!-röhögött fel a szőke.
-De vicces kedvében van valaki!
-Te mindjárt nem leszel!-meredt egyenesen előre. Láttam, amit ő. 
Avokádó... ketrecben.
-Én úgy megrúgok valamit...-fortyogtam. Összeszorult a szívem, ahogy megláttam a társamat. Ki akarta harapni a rácsot. Ma már másodjára éreztem azt, hogy elborul az agyam. Olyan gyorsan rohantam, mint még soha.
-Trixi megőrült? 
-Trixi megőrült...
Talán igazuk volt. De nem bírtam tétlenül nézni, ahogyan a sárkányom szenved. Nem érdekelt, hogy most fedem csak fel magam igazán. Senki, és semmi a világon. Egy vadász épp ostort vett elő.
-EDDIG, ÉS NE TOVÁBB!!!-ordítottam, és fegyvert rántottam. Kiütöttem a nagydarab férfi kezéből a bőrostort.
-Mit művelsz?!
Avó idegesen fújtatott. Mutattam neki egy kézjelet, hogy megnyugodjon. 
-Kapjátok el!
Szerencsém volt, hogy még a fedett arcomtól nem jöttek rá, ki vagyok, mert akkor lett volna rossz világ. Hiába, nem voltam még elég erős. Egy embernek tudtam komolyabb sérülést okozni, a többit könnyebben sebesítettem. Kettő lefogta a karjaimat, egy lefegyverzett. nem ismertem őket, de nem is voltak szimpatikusak. Ekkor értettem meg, mekkora őrültséget csináltam. Most rájönnek mindenre. 
-Tömlöcbe!
-Állj!-hallottam meg egy furcsa hangot, és egyből a jövevény felé kaptam a fejem. Amennyire csak lehetett, hátrahőköltem. Egy számomra ismeretlen férfi sétált Drákó mellett egyenesen felém. Láttam, hogy körülöttem mindenki megmerevedik. Nadia és Willow ijedten lapultak a sötétben.
-Előbb lássuk, kivel van dolgunk...-lépdelt felém a fiatal férfi, akinek a tekintete a lelkembe égett. 
-Oberon, épp jókor érkeztél!



És ő lett volna az a bizonyos karakter, akit annyira tartogatok nektek! Már most megmondom, hogy ti utálni fogjátok, de ő a kedvenc kitalált gonoszom :P 
Remélem tetszett nektek a rész. Igyekszem haladni a következővel. A Halloweeni különkiadásról annyit, hogy... haladgat, de szerintem jövő Halloweenig sem végzek vele XD Nagyon kevés időm volt írni mostanában, Klednek, meg a délutáni másfél órás alvásomnak köszönjétek, hogy rá tudjam venni magam erre XD
Sziasztok! :D

2016. október 12., szerda

BLOGSZÜLINAP!!!!!

VIKINGEK!
El sem hiszem, hogy ez eljött! A Trixi és Hibbant-sziget kerek egy éve, október 12-én nyitotta meg kapuit! 1 évesek lettünk!!! *dudaszó*
A cikk legelején szeretném leszögezni, hogy szörnyen izgatott vagyok, így nem biztos, hogy értelmes dolog fog kijönni ebből... heh...

1 év alatt:
  • 13 feliratkozás
  • Ezzel együtt 97 cikk
  • 9611 oldalmegtekintés
  • 66 rész
  • És Trixi körülbelül tizenötször kapott olyan fangörcsöt ezektől, hogy sikítva rohangált, és ugrált a házban... nem akarjátok tudni...
Semmit nem érhettem volna el nélkületek! Ha nem ti támogattok, tényleg nem lehetnék ott, ahol vagyok... Amikor elkezdtem a történetet, igazából nem ezt akartam megvalósítani... nem azt, amit most is írok, minden apró csatajelenetet végigizgulva. Mégis, ahogy körvonalazódott, szerintem ezerszer jobb sült ki belőle. (Az eredeti tervek átgondolása... heh /2. Ezt cikket "heh"-ekben mérjük! Én megmondtam...)

És ha már itt vagyunk, azt hiszem beszélhetek nektek néhány ilyen "kulisszatitokról" :P

-A történet addig volt meg a fejemben biztosan, hogy találkozok Avokádóval.
-Rikónak nem szántam más szerepet, mint azt az orrtörést, de... szerintem nem is akarjátok tudni, mi vár még a sajtocskára (Frico)... heh/ 3.
-A hajón összehaverkodtam volna Erettel (még mindig az elején), és együtt szöktünk volna meg. Aztán Hibbanton élt volna. De kellett egy rosszfiú :P (És még ŐT nem is ismeritek... ki fogtok akadni... heh /4.)
-Nézzetek bolondnak, de fogalmam sincs, hogy az Avokádó honnan jött. Talán valami vegyesboltban láthattam kiírva, vagy tudja Odin, de ráragadt. A Trixi, mint név, a SoD-os nevemből ered, ami nem más, mint Trikszi :D
-Dorci nem egy kitalált személy, ám akiről mintáztam, az se nem Dorci, se nem Takács, se nem távoli barát, se nem fekete hajú, vagy zöld szemű. Amikor felvetettem neki az ötletet, azt mondta, nem szeretne szerepelni, max. ha ő lesz Astrid... és így lett Takács Dóra.
-Azért választottam a Szörnyennagy rémséget, mert szintén SoD-ban Beles kitöltős tesztjénél ez jött ki... siklóm lett, az mellékes... de kezdtem igazán megszeretni őket...
-Trixi karaktere is mindenben teljesen eltér. Az ő tanulsága az lett volna, hogy bármennyire is 21. századi, akinek csak a rockzene, meg a barátai a mindene, képes vikingként élni. Eléggé nehezen tudott volna elszakadni a modern világtól... A jelenlegi pedig egy harcos, aki azt a kardot nem csak díszként hordja... és utálja, ha legyőzik. Elfedi az érzelmeit, mert fél megnyílni azok után, hogy annyian átverték, és megalázták... neki csak egy igazi társra lesz szüksége... és amikor majd megkapja, akkor fog kiteljesedni. Ám ez a valaki nem egy sárkány lesz... heh/ 5.

Hát igen, körülbelül ennyit kell tudni XD Úgy összességében elég sokszor fogtok megölni... főleg a negyedik évadban... de akkor totális vész lesz... előre félek a kommentektől... De inkább nem mondok semmit, had izguljatok XD
És még valami:

























Ezt a gyönyörű Kampi (♥) rajzot az osztálytársnőm, Nóri készítette :D Ezúton is nagyon köszönöm, egyszerűen gyönyörű lett, első látásra beleszerettem XD Gondoltam, kiírom a reakciót, ha már akkorát sikítottam... lányok, bocsi a fülkárosodásért XD

Még egyszer szeretnék köszönetet mondani. Blogolás nélkül, meg nélkületek már nem tudnám elképzelni az életemet... ameddig nem görcsöl be az ujjam, írok ♥
Remélem kitart a blog terjedelmileg még egy évig, hogy a következő évfordulót megünnepelhessük :D
Sietek a kövivel, ahogy csak tudok. Sziasztok!

2016. október 10., hétfő

66.rész-Patthelyzet /1

EI: Sziasztok! Sajnálom ezt a RENGETEG késést... Igyekszem tartani a két hetes rendszerességet... nem is húznám az időt ezzel :D
A héten lesz még egy szülinapi cikk. Bezony ám! Évforduló közeleg :D
Jó olvasást!



 A meglepetés ereje miatt nem védekezhettem. Fogalmam sem volt, mi, és miért történik. Éreztem, hogy a vállamba hideg penge hatol. Nagyot nyeltem, és felnéztem a támadómra. Avokádó felbőszülten a lába felé kapott. Ezek után még jó, hogy ellenségnek tartottam...
A sárkányom végig mellettem volt, és még mindig védelmezett. Elővettem a kardomat a hüvelyéből, és támadásra készen álltam. A fiú kihárította a sárkány következő támadását, de nekem hirtelen már nem volt kedvem azon a hajón maradni. Nem értettem semmit, hiszen mégis csak egy ismeretlen támadott meg...
De nem hátráltam...
Ahogy Avó lefoglalta, én is ismét fegyvert rántottam, és a megismerkedésünk jeléül a pokolba küldtem volna, de kivédte...
Mégis miből van ez a fickó, acélból?! 
Egy pillanattal később viszont eltette a kardját. Ez végképp meglepett.
-Lehet, hogy rosszul indítottunk...
Hogy mi van?!
-BIZTOS, hogy rosszul indítottunk!-emeltem föl a hangomat.-Ki vagy te, és mit akarsz tőlem?!
-Ne legyél kíváncsi, Holgerson...-távolodott.-Hamar megöregszel...
-KI VAGY TE???-kiáltottam immár forrongó vérrel.
-Nem fontos, ki vagyok... az viszont már annál inkább, hogy te miért nem ismersz.
Már biztos voltam benne, hogy ez a figura direkt próbál bekavarni. Eszem ágában sem volt hagyni neki.
-Tűnj el innen!-morogtam.
-Ez az én hajóm...-válaszolt hasonló hangnemben. Ebben az egyben igaza volt. Avó elé tettem a kezem, és fölmásztam a nyeregbe, végig tartva a szemkontaktust. Intettem a gyíknak, hogy fogja vissza magát. Ebben a helyzetben mi voltunk a bitorlók, a betolakodók. De nem hiszem, hogy így kéne ezt a tudtunkra adni...
Avó nagyon nehezen nyugodott. Láttam, hogy képes lenne széttépni az ismeretlent. Én is megtettem volna, de valami furcsa, eddig sosem tapasztalt érzés került belém. Nem tudtam megmagyarázni...
A Szörnyennagy lecsapásra készült. Felrántottam a nyerget. A tudatalattim azt súgta, hogy jobb, ha kereket oldunk... én pedig engedtem neki.
-Gyáva... pont, mint a fajtája... - hallottam még a dörgő férfihangot, ami után már csak a szél susogása vett körül minket.

Tíz-húsz perc telt el. Ziláltan, pattanásig feszülten fészkelődtem a nyeregben. Meredten bámultam előre. A karom lüktetett, mindenem mintha zsibbadt volna. Avóra bíztam magam, nem tudtam, hova megy. Végül a nyakára hajoltam. Az összes fogaskerekem ezen a fickón kattogott. Nem tudtam megérteni a mai eseményeket.

Amikor felocsúdtam, a jéghegynél voltunk. Meglepetten pislogtam.
-Kislány, miért hoztál vissza?
Megnyugtatóan fújtatott. Nem firtattam. Ha ő így látja jónak, akkor inkább engedtem neki. Berepült a szokásos bejáraton, majd letett a jégből vájt "szobánknál". Lassan leszálltam a hátáról, ügyelve minden egyes mozdulatomra. Avó mellkasba bökött.
-Minden rendben, pajtás-simogattam meg, ám ő a sérült vállam felé szuszogott.
-Semmi bajom. Higgy nekem-mondtam odakapva, zavartan.
"Trixi... meg kéne vizsgálni!"
-Ugyan, senki nem halt még bele egy kis karcolásba! Jobb lenne visszamenni-léptem a kintről bepislákoló halvány fények felé. Az utamat állta.
-Mi van ma veled? Olyan akaratos vagy!-löktem meg játékosan.
"Nicsak, ki beszél!"-forgatta meg a szemeit.
-Hé, ezt egyenesen sértésnek veszem!-mordultam fel, de hirtelen felszisszentem. Mindketten egyszerre néztünk a karomra.
"Kérlek... legalább nézd meg!"
-Furcsa vagy te nekem! Túlságosan aggódsz értem-mosolyodtam el halványan. Már ekkor tudtam, hogy parodizálni akar. Azonban arcáról lehervadt a pajkos vigyor, és tekintete komolyba fordult.
-Ne csináld ezt, könyörgöm. Sose voltam jobban. Ahj... ha te ettől megnyugszol... -húztam el a számat a nyeregtáskához lépve, hogy elővegyem a... gyógynyálat... Ám mielőtt megtalálhattam volna, valami máson akadt meg a szemem. Azon a kis rongydarabon, amit a hajón találtam. A kezembe fogtam kicsit poros, a végén szakadozott anyagot, és kivettem a táskából. Érdeklődve ráfújtam. A színek élénkebbé váltak. Most is látszódott a kard, és a lángok. Késztetést éreztem, hogy végigsimítsak a mintákon, miközben leheveredtem a hideg jégfal tövében. Összehúzott szemöldökkel fürkésztem végig rajta, bármilyen apró jelet keresve. Megfordítottam, hogy jobban megnézzem a másik oldalát. A hímzés (vagy tudom is én mi, nem igazán értek hozzá) ott is látható volt, a kardpenge ezüstfehér ábrázolása szinte megcsillant a lemenő Nap utolsó fényében. Nem ismertem a címert, sem a jeleket. Mégis, valamiért teljesen elmerültem benne. Amikor lassan felnéztem, a sárkányom érdeklődő pillantásaival találtam szembe magam. Közelebb jött hozzám, és megszaglászta a rongyot. Ismét rám emelte tekintetét, ami túlságosan sokatmondó volt.
-Te talán ismered ezt a... címert?-kérdeztem kíváncsian.
Oldalra biggyesztette szarvas fejét, majd egyszerre fordultunk a kijárat felé. Szárnysusogás hallatszódott. Megérkeztek a többiek.
-Trixi, te itt?-kérdezte az első hang, a Willow-é.
-Ja... igen-csúsztattam vissza az eredeti helyére a szövetet.
-De hiszen együtt mentünk el-nézett rám érdeklődve Nadia, ahogy lehuppant Aruna hátáról.
-Ez így igaz, de...
-Akkor hogy-hogy visszajöttetek?-nézett most rám Valka.
-Az az igazság... hogy fogalmam sincs-vontam vállat. És ez teljesen őszinte volt a részemről.
A másik három összenézett, és felnevetett.
-Trixi... ha te nem lennél, ki kéne találni-lépett mellém a szöszi fejcsóválva.
-Micsoda bók... de ti miért nem maradtatok?
-Téged kerestünk.
-Az már más...
-Viszont rájöttünk valamire! Astridot egy hajóban tartják fogva valahol...-vette elő a térképét-...itt!-tette az ujját az egyik ismert kikötőállomás jobb oldalához.
-Remek!-derültem fel hirtelen.-Ez... nincs is messze!
-Egy-két óra repülés-mondta a mogyoróbarna hajú lány.
-Éjszaka minden könnyebb...-suttogtam, lassan felnézve a társaimra.
-Így igaz-helyeselt az asszony.
-Legalább tesztelhetjük a találmányodat!
Talán Johann is útba esne...-futott át az agyamon a gondolat. Ismét eszembe jutott a nyeregtáskában pihenő címer. Hátha ismeri...
-Nem mehetünk el a nélkül, hogy ne szóljunk Hibbanton-mondtam gyorsan.
-Miért nem?-vonta föl Willow a szemöldökét.
-Mert Hablaty ki fog akadni... és megöl...
-Aha, pont Hablaty akar bárkit is megölni-nevetett fel a szőke.
-Ez csak egy kifejezés lett volna.
-Mindegy. Menjünk már!-pattant Sugárra, aki játékosan megrázta magát.
-Igen, Hibbantra megyünk. És te velem jössz!-mutattam a lányra komoly arccal.
-Most komolyan, Trix?
-Igen. Sietünk utánatok!-szóltam a másik kettőnek.-Ja, és Willow... neked csak Trixi...-vigyorogtam rá utoljára, ő megforgatta a szemeit, felhúztuk a csuklyáinkat, majd eltűntünk az egyre sötétebb szürkületben.


*    *    *


-Messze van még?
-Ne nyafogj már!-szóltam rá.
-Nem nyafogok!
-Nem veszekszem veled!
-Mert tudod, hogy veszítenél-vágott vissza.
-Mindenki magából indul ki...
-Hékás, Trixi! Miattad vagyok itt, minimum lógsz annyival, hogy válaszolsz...
-Ha annyira tudni szeretnéd, akkor nézz előre-feleltem unott arccal. Willow nagyon hamar ülésbe tornázta magát. A víz csillogott, és tűz fénye jelezte, hogy megérkeztünk az úti célunkhoz.
-Szerencséd... már majdnem visszafordultam...-morgott.
-Tisztában vagy vele, hogy az sokkal hosszabb lett volna?-kérdeztem.
-Tehát most kioktatsz?-vonta föl a szemöldökét.
-Szokj hozzá. Úgy látom Hablaty nincs túl messze-mosolyodtam el, ahogy megpillantottam Fogatlannal a Főtéren.-Megvársz itt?
-Ácsi. Először ERŐSZAKKAL elrángatsz magaddal, aztán közlöd, hogy várjalak meg itt?!
-Hogyne, hogyne, erőszakkal... és csak egy kérdés volt -_-
-Hagyjuk. Tehát igen, megvárlak itt.
Erre nem mondtam semmit, csak ismét gyorsabb repülésre ösztökéltem a sárkányomat.
-Szörnyennagy rémség érkezik...-jelentettem neki már messziről, hogy ne ijedjen meg.
-Trixi?-nézett nagyot a fiú.-Tudsz már valamit Astridról?-futott elénk.
-Épp ezért jöttem!-érkeztem le mellé a földre.-Tudjuk, hol van!
-Micsoda?! Trixi, beszélj már, Odinra!
-Rájöttünk, melyik táborban van. Minél hamarabb indulunk, annál jobb. Úgyhogy csipkedd magad!-mondtam idegesen. Kezdtem egyre jobban tartani az egésztől.
Hablaty figyelt egy ideig. Láttam, hogy kicsit meglepődött attól, hogy ilyen könnyen engedek. Lassan elmosolyodott, majd a vállamra tette a kezét.
-Köszönöm, Trixi...-suttogta.
-Nincs mit köszönnöd. Ott kell lenned vele. Szüksége van rád-néztem komolyan zöld szemeibe.
-M-mit akar ez jelenteni?-húzódott el.
-Nyugi, nem úgy értettem. Biztosan megnyugtatná a közelséged... Viszont tényleg sietnünk kell.
-Pajti, mit mondasz?
Az Éjfúria helyeslően morgott. A következő pillanatban azonban tekintete elkomorult. Közelebb lépett hozzám, és megszaglászott.
-Fogatlan...?-nézett rá furcsán a gazdája. A fúria nyüszögni kezdett, és nagy szemekkel nézett fel rám.
-Trix, falfehér vagy!-hangzott Hablaty ijedt hangja. Éreztem, ahogy a fejembe hasít a fájdalom.
-Áh...-kaptam az említett testrészemhez.
-Jól vagy? Trixi?!
-I-igen...-zökkentem ki.
-Beteg vagy?
-Nem-válaszoltam gyorsan.-Gyere, siessünk már...
-Trixi... tuti?
-Hablaty, könyörgöm! Ne ezzel menjen már el az egész éjszaka! Semmi bajom!-vágtam ki magam. Nem igazán értettem, mi volt ez az előbb, de tudtam, hogy ennél van fontosabb dolgunk is.
Mivel magyarázatot nem találtam a hirtelen rosszullétemre, nem is foglalkoztam vele. Még mindig zaklatott voltam a furcsa alak furcsa támadása miatt. Bárhogy is kutattam az emlékeimben, tényleg nem ismertem...
Föld hívja Trixit!
Megráztam a fejem, hogy kikergessem belőle a negatív gondolatokat. Hablaty már a házában szedelőzködött (gondolom), mert már eltűnt szem elől. Pár perc múlva egy kis szütyővel (Igen, szütyővel) érkezett vissza.
-Kész vagyok!-jelentette ki, majd felült a hátasára. Biccentettem, majd én is hasonlóan tettem, így repültünk fej-fej mellett haladva Willow-ig.
-Na végre!
-Willow! Te itt?-vidult fel a fiú.
-Igen! Még szép! :)
-Na... neked bezzeg örül...-néztem unottan Willow-ra, vagy Hablatyra.
Több szó nem igen esett köztünk. Mindenki az útra koncentrált. Ott pörgött bennünk az adrenalin... aggódtunk Astridért... Nem tudtuk, bántották-e... Vagy hogy jól van-e... És azt hiszem, ez tényleg Hablatyot viselte meg igazán. Bennem ekkor tudatosult valami:
Nekem vissza kell mennem oda...
Minden emlék feltört. A hajó, a robbanás... Hablaty balesete... az árulás... minden, minden ami oda kötött... én ezt nem akartam... nem voltam kész rá...
Gyenge vagy!-szidtam saját magamat.
És nem akartam az lenni... A régi fényemet akartam... vagy még többet. Az igazságot... a bosszút... és tudtam, hogy meg is fogom kapni... Elégtételt! Hogy lakoljanak meg! Mindenért, amit velem tettek! Sose felejtsék el a nevemet... Az enyém legyen az utolsó arc, amit látnak... és égjen a lelkükbe... és a Pokolban pusztuljon mind!!


-Ez lesz az...-zökkentett ki Willow az összeesküvéselméletemből.
-Máris?
És valóban. Észre sem vettem, de megérkeztünk az úti célunkhoz. Nagyot nyeltem, és ökölbe szorítottam a kezeimet.

"God, I want to dream again!
Take me where I've never been!
I wanna go there...
This time I'm NOT scared!"

Nincs visszaút... Astridért teszem...-tökéltem el magam. Nem volt mitől félnem. Nekik annál inkább. Tőlem.
-Melyik az a hajó?-kérdeztem a lehető leghalkabban.
-Ömm... Nadia tud biztosat mondani. Valahol erre lehet... várjunk! Itt nem ezek a hajók voltak...-hűlt el a lány.
-Számítanak ránk?
-Rád nem hiszem.
-Miért?-kérdeztem vissza.
-Nadia szerint...
Felmordultam.
-Azért, mert ő nem hallott semmit, még igen is eljárhatott a szája annak a fattyúnak...
-Ennyire nem bízol benne?!-rivallt rám a szőkeség. Az ő rigolyái... mindig ilyen paprikás.
-Nem Nadia-ban nem bízom... hanem a csapdászokban... ha nem tudnád...-húztam el a számat. Willow felsóhajtott.
-A miénk Astrid. Keresd Viharbogarat-nézett rám komolyan, mielőtt elsuhantak volna. Nem vitatkoztam. Jobb, ha Hablaty megy Astridért... kezdem túlságosan is shippelni őket...
Na mindegy... ezek szerint be kell lopóznunk. Egyenlőre még őrt sem láttam...

"Where are the people that accused me?
The ones who beat me down
And bruised me?"

Jellemző... mindig a rossz oldalról indítanak. Már leszálltunk. Avónak intettem, hogy menjen egy másik úton. Ketten túlságosan feltűnőek lettünk volna. Hozzáértem egy kisebb csatahajó oldalához, és hozzásimulva lopakodtam, mint az árnyék... éjszaka, sötétség... nem vehettek észre, ha én nem akartam. Embereket pillantottam meg. Behúzódtam egy kis résbe. Használható információkat nem tudtam meg tőlük. Felsóhajtottam. A két alak elhaladt a hajó mellett. Körülnéztek, de hamar tovább is álltak. Nem voltak ismerősek. Elvileg az én drága játékszerem is itt fog kikötni... bárcsak megperzselhetnénk egy kicsit...
Inkább félretettem piromán gondolataimat, és egyre távolabb settenkedtem. Sehol egy ismerős arc... még a sötétben is ki tudtam volna venni őket. Se Viggo, se Eret... és sehol sincs az, aki miatt mindig egy lépéssel hátrébb kell lennem...

"They hide just out of sight,
Can't face me in the light!"

Pislákoló fény tört fel valahonnan. Fáklyát gyújtottak... vagy járőröznek, vagy ami még rosszabb: felfedeztek. Mivel a másodikra nem sok esélyt láttam, az elsőre tippeltem. Megint meglapultam, és figyeltem. Fapallók kopogása... léptek zaja... Megláttam. Háttal nekem kémlelt körül a kikötőben. Megremegtem, de nem a látványtól. Szédülni kezdtem... Erősödött. A bárka oldalának döntöttem a fejem. Felnézve láttam, hogy egyenesen felém fordul.
-Ki vagy?-hasított a csöndbe élesen.
Nem válaszoltam. Most az egyszer csak el akartam tűnni onnan. Mégis, mintha lábaim földbe gyökereztek volna. Nem ment. Nem tudtam mozdulni. A szédülés egyre erősödött. Nem tudtam, mi ütött belém. Nem ez volt az első ma. És azt éreztem, nem is az utolsó. Rikó alakja egyre csak közeledett hozzám, igaz, még nem láthatott. Lassan megemeltem a lábam. Azonban megállt, és csak nézett előre. Nem, még biztosan nem vehetett észre... Nem mozdult. Pedig ő is tudta, hogy ott van valaki. Méregetni kezdtem. Sokkal megfontoltabbnak, és érettebbnek tűnt, mint azelőtt. Nem volt már az a kis suhanc, mint régen... Kiizmosodott, amennyire ez tőle elvárható, és így megítélve már nem lehetett annyira kívülálló. De a szememben még mindig csak egy áruló volt... Igen, három éve volt... de a fájdalom azóta sem hagy nyugodni. Majdnem elveszítettem miatta a legszebb dolgot az életemben... Avokádót... de vele a becsületemet is... én lettem a rossz, a gonosz. Csak kiálltam a sárkányokért. Ők pedig a földbe tiportak érte.
Karját hosszan előre nyújtotta. Mindketten tudtuk, hogy tudja, hogy ott vagyok. Mégis, valamiért habozott. Látásom homályosult. Ismét hátrálni kezdtem. Ám pechemre az egyik palló megreccsent...
Lassan lecsuktam a szemeimet. Óh, anyám...
-Tudhattam volna...-vetette rám a fáklya fényét.
-Tudtad is...
-Csak sejtettem... Mit keresel itt?!-kérdezte. Látszott, hogy nincs meglepve.
-Ötleted sincs, mi?-sziszegtem, és igyekeztem távolodni. Ő viszont nem tágított.
-Az van... és épp elég lenne, hogy jelentselek...-méregetett.
-Akkor tedd meg!-fakadtam ki. Nem érdekelt, mennyire voltam hangos, ki hallhat. Idegesített. Az egész lénye. Hogy mindig keresztbe akar tenni MINDEN tervemnek, elvemnek. Egyre gyengültem. Dülöngélve kapaszkodtam az egyik hajó oldalába.
-Még meghall valaki!-intett le idegesen körülkémlelve.
-Mit érdekel az téged?! Menj már! Indíts! Nem h...-kaptam a fejemhez.
-M-mi van veled? Trixi?!
-N-ne állj... itt... tűnj el...-tagoltam.
-Mi a bajod?!-hűlt el teljesen. Minden sötétült. Éreztem, hogy el fogok ájulni.
-Ne érdekeljen... meg tudom... védeni magam...
-Ilyen állapotban?!-akasztotta fel a fáklyát valahova, ha jól vettem ki. Ismét közeledett.
-Semmi bajom! H-hord már... el magad...-hebegtem. A térdeim remegtek.
-Nem fogom! Mondd, mi történt?! Így nem tudok segíteni! Trixi!
-Nem kell... a segít-
És ekkor hagyott el az erőm. A feketeség kizárta a fényt, minden sötét maradt. Zuhantam. Éreztem, hogy nem esek a földre, nem fáj semmi. Elkapott...

2016. szeptember 24., szombat

VISSZATÉRTEM!!!!

Megjöttem, emberek! Igen, az éjszaka közepén, így ti ezt már nagy valószínűséggel később látjátok, de harcra készen itt vagyok!

Igazán rövid élménybeszámoló:
- Az érzés, amikor Dan fáraszt egész úton felbecsülhetetlen XD (Ne vedd ám magadra, de az a BIZONYOS ship kiakasztott egy csöppet XD).
- Soha, ismétlem SOHA ne írjatok füzetbe/ akárhova a buszon, mert abból sok jó nem jön ki... tényleg...
- Nagyon érdekes shipneveket lehet ám kitalálni... mondjuk a Penta... majd megértitek :D
- Epic fangörcsöt jó kapni zenehallgatás közben, főleg ha az egész társaság téged néz.
- Amikor a wifi-lelőhelyen van egy kis jel, ám abban a pillanatban, amikor valami igazán fontosat várnál, a busz kigördül...
- Lehet, hogy az a személy is ÍNAS rajongó, akivel egy szobába kerülsz... és nyolc éve ismered...
- Bársony Enikő több országot is át tud szelni, ha Trixit valaki A beceneven hívja...
- A vajas croissant-ban nincsen töltelék...
- A buszon alvás halálos, főleg ha van a közeledben egy fényképezőgép XD
- Amikor kiderül, hogy Zolinak legalább olyan csapnivaló hangja van, mint neked (de jó volt duettezni XD)
- És azt hiszem többet nem fárasztalak titeket XD

De nem csak ennyivel jöttem!
Úgy döntöttem, ha már ennyit kellett várakoznotok, akkor rittyentek még itt össze valamit. Örömmel jelentem, hogy megtaláltam a 3. évad főcímdalát!



"Voltam már a földön, sokáig elveszve,
Lenyomva és eltiporva.
Már semmit sem veszíthetek, minden remény elszállt,
Mélyen a föld alá temettek"

"Oh-oh-oh, hallasz engem?
Oh-oh-oh, látsz engem?
Hallod, ahogy érted kiáltok?
Attól félek, meghalok idekinn.
Nem menthetem, menthetem magam,
Vigyél ki, vigyél ki a pokolból!

Elfojtva várok rád,
Mert az angyalok ide nem repülnek le.
Szükségem van rád, mert senki más nem
Vihet ki, vihet ki a pokolból!"

"Nem bízhatok senkiben, amim csak van
Az egy újabb sebes, összetört szív.
Hátba szúrtak, a vérzés nem áll el,
Csak egy újabb vágás a sötétben"


A színek külön személyeket jelentenek. Hogy pontos legyek, két karakter szólal meg, a rendes írású pedig a közös hang lenne. Lehet, hogy most meglepődtetek, de nyugodjatok meg, tömeggyilkosságokat tervezek :P *ördögi vigyor, de a glóriát képzeljétek oda*
Őszintén nem tudom, mikor jön a következő rész. Csóró Trixinek most két hetet kell pótolnia, ami ebben az évfolyamban nem könnyű... de amíg csak tudok, írok, ne aggódjatok!
Viszont írásra! 

2016. szeptember 5., hétfő

65.rész-Kezdődik a sötét játszma...

EI: Sziasztok!
Csak azt szeretném mondani, hogy az elkövetkezendő egy-két hétben majdnem biztos, hogy nem lesz rész. Ennek az az oka, hogy a hétvégén egy hétre távozok külföldre, és még mindig nem kötöttünk szövetséget a mobilbloggerrel. Igyekszem még előtte összehozni a folytatást, mivel sajnos betegszabadságra kényszerültem, de nem ígérek semmit...
Köszönöm a megértést, és jó olvasást :D 



Leszálltam Avokádó hátáról, és rohantam. Futottam, mintha egy sereg farkas kergetne, és az életemért küzdenék...küzdök is, de nem a sajátomért. Már mélyen a hegyben jártam. Lihegtem, ahogy kezdtem kifulladni attól, hogy folyamatosan Nadia nevét kiáltoztam.
-Trixi!-hallottam ekkor a sajátomat.
-Nadia, na végre! Már azt hittem rossz helyre jöttem!-támaszkodtam a térdemre. A lány mellém jött, és szelíden a vállamra tette a kezét.
-Szerencsére nem-mosolygott, majd beinvitált. Megköszöntem neki, és első dolgom volt, hogy kerítsek egy korsó friss vizet.
-Te aztán kimerülhettél...-jelentette ki, amikor már a másodikat húztam le.
-Igen-töröltem meg a számat.-Nadia, kérlek, mindent mondj el!
Bólintott.
-Rendben. A Király Hólidércet keresett, csak egy kicsit eltévedtek.
-Kicsit...-húztam el a számat.
-Ryker siklószagot érzett, és Astrid Viharbogárral pont ekkor volt az erdőben. Nem tudod, miért lehettek egyedül?-nézett rám kíváncsian.
-Öhm... csak egy kis szerelem bánattal megspékelve, semmi komoly!-legyintettem.
-Oh... az... nem lehet kellemes-szegte le a tekintetét. Nem igazán értettem, miért csinálta.
-Nadia...minden rendben?-kérdeztem, mikor mellé értem.
-I-igen, persze! Hol is tartottam? Ó, igen! Hajóra pakolták, és elvitték őket. Nem tehettem semmit, sajnálom...-sóhajtott bűnbánóan.
-Nem a te hibád, Nadia. Nem szabad, hogy a vadászok rájöjjenek, hogy velünk vagy-mondtam őszintén, és rámosolyogtam.


*Avokádó szemszöge*


Hallottam, ahogy a lányok beszélgetnek, de őszintén, nem tudtam rájuk  figyelni. Még mindig éreztem... Valami nagyon nem stimmelt. Meg kellett tudnom, hogy mi. Trixi furcsaságai az elmúlt napokban... már itt lenne az idő?
Nem... túl korai lenne. Tudtam, hogy a sorsa jó kezekben van, de féltettem. Hogy miért? Egyenlőre... legyen elég annyi, hogy többet tudok, mint ti...

Éreztem, ahogyan valami átsöpör az elmémen. Összehúztam magamat. Ismertem már, egészen fiókakoromtól jelen volt, mégis, mióta Trixivel élek, mintha megszűnt volna. És hetekkel ezelőtt újra megjelent...
Ha itt van, akkor válaszolnom kell. Nem vagyok elég erős, hogy kitartsak. Nincs olyan sárkány a földön, ami kitartana... vagyis igen... az alfák. De én nem vagyok alfa. Egy egyszerű alárendelt csupán, aki nem tehet semmit...
-Kislány, minden rendben?-sétált mellém a lovasom. Végigsimította a pikkelyeimet. Szerettem volna elmondani neki, hogy mi történik... de nem tehettem. Egyszerűen arrébb mentem.
-Avokádó, mi baj? Mi történik?-kezdett egyre jobban aggodalmaskodni. Megráztam a kobakom, de megnyugtatni nem tudtam.
~El... mennem... sziget... - nyüszítettem. Egyre erősödtek a hangok. A falba dörgöltem a fejemet. Megpróbáltam mindent... hasztalan volt. Hallottam, ahogy a nevemet kiáltozzák. Azt is, hogy rajtam kívül több száz sárkány szenved.
~Avó, mi az?-jött mellém Sugár.
~N-nem... tudok... nem...
~Avokádó!-érkezett mellém a másik.
~Aru...S-sugár...n-nem...
A tudtukra akartam adni, hogy bajban vagyok. Ennyire erős hívószót nem éreztem eddig. A pupilláim kezdtek összehúzódni.
~Eressz el!-sivítottam.
~Térj vissza, Szörnyennagy!-szólalt meg a hang... évek után... azt hittem, sosem fog már kísérteni. Hogy elveszett.
~Nem! Soha nem megyek vissza oda!
~AKKOR SZENVEDJ!!!!-ordított, majd még inkább letepert. Kezdett szétfeszíteni. Összekuporodtam a fal tövében, és úgy nyüszögtem. Nem akartam hagyni. Nem akartam úgy élni, mint eddig... az a hely volt az otthonom, ahol a családommal éltem, de már máshol találtam önmagamra. Ha pedig engedelmeskedek, sosem látok már senkit, akit szeretnék. Örök fájdalom, és szenvedés lenne az életem... és nem akartam anyám sorsára jutni...
Percek teltek el. Remegett mindenem. Ekkor egy ismerős sárkány morajára lettem figyelmes. Nem tudtam felnézni. Éreztem, ahogy betakar a szárnyaival.
Kampó...
Tudtam, hogy ő átérzi a fájdalmamat. Mert ő is jócskán benne volt a lekvárban.
Csendesedett... végre... felengedtem.
~Avó, egyben vagy?-kérdezte.
~I-igen, azt hiszem-álltam a mancsaimra.~Hogy kerülsz ide?
~Túl sok volt... idáig repített...
~Nem tehetik ezt velünk!
~És nem is fogják, arra mérget vehetsz! Nem hagyom, hogy bántsanak minket-mondta végszóként. Meg akartam nyalni az arcát, de egy emberke csimpaszkodott a nyakamba. Elmosolyodtam.
-Jól vagy, pajti? Megijesztettél! Mi volt ez?-nézett rám még mindig halálra váltan.
~Bár tudhatnád, Trix...-fújtam a hajába, így összeborzolva azt.
-Hé, rossz sárkány!-nevetett fel. Hiába takarta, félt. Meg akartam oldani ezt a problémát úgy, hogy őt ne keverjem bele.
~Rosszat sejtek...-lépett mellém Sugár.
~Én is-tette hozzá Aru.
~Hát még én, lányok...-sóhajtottam.
~Kampó, nem lenne jobb, ha...?-kérdezte a Világréme halkan.
~Ezen már én is agyaltam. De ha visszamegyünk, akkor csak rosszabb lesz. Nem akarok bajt hozni ránk... itt nincs helyes döntés-hajtotta le a fejét.
~Nem, én nem teszem le a szárnyam arra a helyre többet, ha ő is ott van!-tiltakoztam hevesen.
~Nyugodj meg, kérlek!-könyörgött a Szörnyennagy.~Ne izgasd fel magad...
~Jól vagyok, Kampó...-fújtam ki a levegőt. Biccentett.
~Takonypóc nem fog aggódni, hogy eltűntél?-kérdeztem egy kis idő után. Mindeközben Trixi igyekezett kideríteni, mi volt az előző kitörésem. Végig közel maradtam hozzá, hogy érezze: már semmi bajom.
~Hadd aggódjon! És egyébként nem hinném... majd pár óra, vagy nap, esetleg év múlva.
~Azért szeret ő téged!-mosolyogtam.
~Tudom, én is őt...főleg szívatni...-vigyorgott.
~Nem is te lennél-forgattam meg a szemem.~Menj vissza... és add át a sárkányoknak, hogy keressük Astridot, rendben?
~Igen, persze. Sok sikert-dörgölőzött hozzám.~Vigyázz magatokra-nézett rám, meg a kelekótya lovasomra.
~Úgy lesz.
A Szörnyennagy rémség elrepült, otthagyva minket.
~Kedves, ahogy aggódik érted-mosolygott Sugár.
~Az, csak néha kicsit túlzásba viszi-horkantottam fel.
~Szerintem nem. Na jó, egy kicsit... de szerintem ez jó dolog-vont szárnyat a kékség.
~Én sem mondtam, hogy rossz. Na, szerintetek tanácskoznak még, vagy kezdünk is valamihez?
~Majd este. ismered őket, tudod, hogy kitalálnak valamit.
~Ja, igen...már kezd hiányozni a járőrözés, meg a csapdászok égetése...-éltem bele magam a gondolatba.
~Le sem tagadhatnátok egymást Trixivel...
~Aha, szerintem sem. Van valakinél egy hal?-szimatoltam körbe étel reményében.
~Én megmondtam!-kuncogott a fúria, majd kerített nekem egy kis harapnivalót.
-Valka... nem tudnád megvizsgálni Avót?-kérdezte a lovasom. Ekkor pillantottam meg az éppen belépő nőt.
-Mi történt?
-Fogalmam sincs... egyszer cs-csak valami történt, és...!
Valka vetett rám egy pillantást. Nem kellett megszólalnia, engedelmesen odamentem hozzá.
~Mondd csak, mi történt?-kérdezte sárkánnyelven. Nem lepődtem meg, már megszoktam tőle. Követtem minden mozdulatát.
~...


*Trixi szemszöge*


Nem értettem, mi történt a sárkányommal. Komolyan aggasztott a dolog, főleg, hogy az elmúlt hetekben tényleg nyugtalan volt.
-Látsz rajta bármi furcsát?-kérdeztem az asszonytól, aki most távolodott el a rémségtől.
-Igen, valami nem stimmel-ráncolta a homlokát.
-D-de mi az?-türelmetlenkedtem. Valka összehúzta ajkait, majd vállat vont.
-Nem tudhatom, min megy keresztül. Lehet, hogy sok izgalom érte mostanában-sajdított a gyíkomra, aki játékosan oldalra biggyesztette a fejét.
"Jobb, ha nem leszel beteg, te bolond gekkó!"
"Gekkó aki mondja!"
Ezek után igyekeztem félretenni ezt a furcsa eseményt, hogy Astridra koncentrálhassak. De őszintén, minek kellhet ő a csapdászoknak? Hisz a sárkány az értékes, őt egyszerűen kidobhatták volna a tengerbe, vagy... jujj...
-Hát, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha ez a... fazon megjön, Astridnak befellegzett...-húzta el a száját Willow.
-De optimista vagy!-forgattam meg a szemem.
-Sajnálom, Trixi, de igaza van... volt alkalmam beszélni néhánnyal a legénység emberei közül, és... úgy félnek tőle, mint a tűztől! De nem hinném, hogy azért, mert olyan nagy harcos. Ethan szerint egész fiatal, nagyjából egy-két évvel lehet idősebb nála.
Mindkettőnk szeme kikerekedett. Nem értettünk semmit sem.
-N-nadia... te beszéltél a bátyámmal?!-fakadt ki a szőkeség. A másik elsápadt.
-Eh... i-igen... hisz ő is ott van, és...
-De ismer téged! Nem jöhet rá, hogy kémkedsz!-mondtam halál komolyan. Megint kezdődnek a gutaütések... már megvolt ma három, mehetek meghalni...
-N-nem jött rá, ki vagyok!
-Honnan veszed?
-W-willow...t-tudom! 
Összenéztünk. Láttam a lány szemében lobbanó hirtelen dühöt. Tudtam, mit gondol, de még idejében leállítottam.
-Nincs ennek így semmi értelme, menjünk, és keressük Astridot! Ki tudja, mikor jön Drákó vendége? Gyorsan, nyeregbe!-jelentettem ki. Willow vetett rám egy sötét pillantást, amit én álltam. Végül felsóhajtott, igazat adva nekem. Egy apró mosoly jelent meg szája szegletében, majd az Éjfúriája mellé lépett. Én viszont maradtam Nadiánál.
-Tudod milyen, ha a bátyja szóba kerül...-súgtam neki. Bólintott.
-Ne vedd a szívedre. Tudjuk, hogy nem árulnál el minket. Te sosem. Meg hát... úgyis tudod, hogy annak nagyon rossz vége lenne-nevettem fel. Egy kis idő után ő is csatlakozott, igaz, sokkal félénkebb hangnemben...
-I-igen tudom...
-Akkor jó...de komolyan...nem lenne jó rád nézve, ha kiderülne...légy óvatos!-léptem el tőle már teljesen, és Avokádóhoz sétáltam.
-Azt hiszem, mi ezt most kihagyjuk-suttogtam, és a nyereghez nyúltam, hogy levegyem a gyíkról. Ám Avó kitért előlem, és komolyan nézett a szemeimbe.
-Nehogy azt mondd, hogy ezek után te még el akarsz indulni! Nem! Pihenj csak...-nyúltam a csathoz, de ismételten nem jött össze.
-Avokádó! Kérlek...
"Á-á!"
"Hogy lehetsz te ilyen..."
"Kutya bajom!"
-Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
Fejbe csapott a farkával.
-Héj! Biztos...?
-Rawr!
-Hát jó... de ha bármi baj van, akkor hazamegyünk, rendben?-kérdeztem tőle. Egy elégedett morgással nyugtázta. Óvatosan felmásztam rá.
"Nem vagyok cukorból, és te sem betonból!"
"Na ne mondd! -.-" "
Megpaskoltam az oldalát, ezzel jelezve, hogy mehetünk. A Szörnyennagy lassan felreppent, a többiekkel együtt egyenesen ki a jéghegyből.
Takonypóc nem lényeg, bocsi, Kled XD




*    *    *


Alkonyodott. Feloldott, ahogy a szél a hajamba kapott. Őszintén, ez hiányzott. A rosszak megleckéztetése... a hiánya már komolyan kezdett fájni. A tervem beteljesüléséhez (azaz a tényleges bosszúálláshoz), viszont még egy ideig nem szabadna a táborba mennem... hadd tudják csak, hogy töröm a fejem valamiben... ami nem történetesen az asztal sarka.
-Nadia, merre?-kérdeztem a mogyoróbarna hajú lányt.
-Nyugatnak!-mutatott a megfelelő irányba.
-Eh... melyik nyugatnak?-kérdeztem értetlenül. Épp ekkor érkeztünk egy sziklaszoroshoz, ami sokfelé ágazott el. Willow megvakarta a fejét.
-Hááát...nekem az a nyugat elég szimpatikus!-mutatott az egyik útra.
-Nekem nem tetszik.
-Na, látod, ez a te véleményed.
-Akkor menj arra. Én erre tartok-böktem a másik felé.
-Jobb, ha különválunk. Úgy nehezebb rajtunk ütni-helyeselt Valka. Ez ilyenkor mindig mosolygásra késztetett. Felnéztem a nőre, aki csak biztatóan biccentett.
-Itt sem vagyok!-jelentette ki a szöszi, majd Sugárral el is tűntek.
-Akkor én sem!-indult el a Világrémés.
-Ezek szerint megint mi vagyunk az utolsók -.-" Gyerünk, kislány!-iramodtunk neki. Avokádó már tényleg nagyon jó formában volt, nem is értem, mi volt a délutáni. Nem volt elég jó móka a sima repülés, vad szlalomba kezdtünk. A Szörnyennagyom olyan sebességgel manőverezett, hogy egyszer én is majdnem leestem a hátáról...majdnem...

Fél óra repkedést -és vagy hét eltévedést- követően egy halászhajót pillantottam meg. Egy sziklába volt akadva, elég romosnak látszott, de elég erősnek tűnt ahhoz, hogy elbírjon minket. Összehúztam a szemöldökömet.
-Nézzünk szét!
Leszálltunk.
-Maradj közel!-súgtam a sárkányomnak. Az egész elhagyatottnak tűnt, így nem aggódtam. 
-Mégis kié lehet ez a hajó?-kerestem bármiféle címert. Találtam is. Egy anyagdarab lógott a törött fapallóból: egy hosszú pengéjű kard. A kék rongyra ezen kívül élénkvörös lángokat hímeztek. Ahogyan figyeltem, éreztem, hogy az a jelkép örökké a lelkembe véste magát... valamiért tudtam...
Avokádó fenyegetően morgott.
Felálltam, még mindig az anyaggal a kezemben. Óvatosan belecsúsztattam a nyeregtáskába, és az oldalánál lapulva figyeltem. Akkor már én is tudtam, hogy nagy valószínűséggel nem vagyunk egyedül. Füleltem, ki nem hagyva egyetlen apró neszt sem. Fél percig semmi sem történt. Fellélegeztem. Abban a pillanatban valami a vízbe rántott. Avokádó nem nézte tétlenül, hanem finoman elkapva a csuklómat visszatartott. Egy kötél volt a lábamon. Értetlenül néztem, amikor lépések zaja ütötte meg a füleimet. Gyorsan, mint a villám, felkaptam a fejem.

Egy férfi állt velem szemben. Az arcát nem láttam, csuklya fedte, mégis, totál tuti biztosan nem ismertem. Szemeimmel a kötél, és a jövevény között ingadoztam.
-Ki vagy?-kérdeztem ingerülten. Mégis hogy beszéljek valakivel, aki nagy valószínűséggel meg akart ölni?!
Nem válaszolt, csak lassan közelített felém. Tekintetéből valami sötét, gonosz dolog áradt.
-Válaszolj! Ki vagy?!-emeltem a hangerőm.
Bámult egy darabig, de még nem tett semmit. Előrántottam a kardom, és elvágtam az engem tartó kötelet. Ám ahogy vissza akartam helyezni, kesztyűs kezével elkapta a pengét. Felvontam a szemöldököm. Egy szót mondott. Hangjával az összes vért kikergette belőlem:
-Holgerson...
Megremegtem. Ezt a szót, vagy nevet már oly sokszor hallottam, mégsem kaptam meg a választ arra, mit jelent. Avokádó jelezte, hogy nem sokáig élvezheti ki a bal keze előnyét, mert vérre szomjazik...
-Ismeretlen...-mondtam szúrósan, mire erősen méregetni kezdett.
Egyáltalán mit keres valaki egy ilyen romos hajón?
-Talán a vesztedet ünnepled itt?-tette fel a kérdést. Nem értettem, ami biztosan látszott rajtam. Karjait széttárva körbemutatott a halászhajón.
-T-tudnom kéne, hogy ki vagy?-kérdeztem rá, ha már ő itt le Horgersonozott.
-Talán igen... 
Most rajtam volt a sor, hogy végigmérjem. Ránézésre tizenkilenc körülire saccoltam volna az életkorát. És őszintén, még lövésem sem volt, ki lehet ő.
-Barát vagy, netalántán ellenség?
Lenéző pillantásaival bombázott.
-Arról bizonyosodj meg magad...-sziszegte, és elém állt.
-Nem tűnsz a jótevőmnek... ez a hajó a tiéd?
-Már legalább három évtizede-mondta egyszerűen.
-Nem tűnsz harmincnak-mondtam.
-Nem tűnsz beavatottnak...
Ismét egy szemöldökfelrántás volt a reakcióm.
-Miben is? M-mit tudsz rólam, ismeretlen?-hátráltam, ahogyan ő közeledett.
-Többet, mint amennyi neked kedvező...
-Mit akar ez jelenteni?-lettem egyre türelmetlenebb.
-Azt hogy... -húzta elő a kardját a hüvelyéből.-jobb, ha nem tartózkodsz a közelben...
Egy pillanatra megrázkódtam. Nem is ismerem, mit ártottam én neki? Mit akar tőlem?!
Avokádó felé kapott. Láttam, hogy védelmezett. mintha... talán neki lenne fogalma kivel, vagy mivel állna szemben... de ez csak egy kósza gondolat volt.
-És a hüllőd sem...
A sárkány elé tartottam a kezem, hogy visszatartsam. Amíg nem tudtam, kivel állok szemben, nem akartam ráengedni.
-Mutasd magad!
-Nem lesz rá szükség...-lódította meg a jobb karját, amiben a fegyvere volt, majd pengéjével egy éles csapást mért rám...