2016. szeptember 24., szombat

VISSZATÉRTEM!!!!

Megjöttem, emberek! Igen, az éjszaka közepén, így ti ezt már nagy valószínűséggel később látjátok, de harcra készen itt vagyok!

Igazán rövid élménybeszámoló:
- Az érzés, amikor Dan fáraszt egész úton felbecsülhetetlen XD (Ne vedd ám magadra, de az a BIZONYOS ship kiakasztott egy csöppet XD).
- Soha, ismétlem SOHA ne írjatok füzetbe/ akárhova a buszon, mert abból sok jó nem jön ki... tényleg...
- Nagyon érdekes shipneveket lehet ám kitalálni... mondjuk a Penta... majd megértitek :D
- Epic fangörcsöt jó kapni zenehallgatás közben, főleg ha az egész társaság téged néz.
- Amikor a wifi-lelőhelyen van egy kis jel, ám abban a pillanatban, amikor valami igazán fontosat várnál, a busz kigördül...
- Lehet, hogy az a személy is ÍNAS rajongó, akivel egy szobába kerülsz... és nyolc éve ismered...
- Bársony Enikő több országot is át tud szelni, ha Trixit valaki A beceneven hívja...
- A vajas croissant-ban nincsen töltelék...
- A buszon alvás halálos, főleg ha van a közeledben egy fényképezőgép XD
- Amikor kiderül, hogy Zolinak legalább olyan csapnivaló hangja van, mint neked (de jó volt duettezni XD)
- És azt hiszem többet nem fárasztalak titeket XD

De nem csak ennyivel jöttem!
Úgy döntöttem, ha már ennyit kellett várakoznotok, akkor rittyentek még itt össze valamit. Örömmel jelentem, hogy megtaláltam a 3. évad főcímdalát!



"Voltam már a földön, sokáig elveszve,
Lenyomva és eltiporva.
Már semmit sem veszíthetek, minden remény elszállt,
Mélyen a föld alá temettek"

"Oh-oh-oh, hallasz engem?
Oh-oh-oh, látsz engem?
Hallod, ahogy érted kiáltok?
Attól félek, meghalok idekinn.
Nem menthetem, menthetem magam,
Vigyél ki, vigyél ki a pokolból!

Elfojtva várok rád,
Mert az angyalok ide nem repülnek le.
Szükségem van rád, mert senki más nem
Vihet ki, vihet ki a pokolból!"

"Nem bízhatok senkiben, amim csak van
Az egy újabb sebes, összetört szív.
Hátba szúrtak, a vérzés nem áll el,
Csak egy újabb vágás a sötétben"


A színek külön személyeket jelentenek. Hogy pontos legyek, két karakter szólal meg, a rendes írású pedig a közös hang lenne. Lehet, hogy most meglepődtetek, de nyugodjatok meg, tömeggyilkosságokat tervezek :P *ördögi vigyor, de a glóriát képzeljétek oda*
Őszintén nem tudom, mikor jön a következő rész. Csóró Trixinek most két hetet kell pótolnia, ami ebben az évfolyamban nem könnyű... de amíg csak tudok, írok, ne aggódjatok!
Viszont írásra! 

2016. szeptember 5., hétfő

65.rész-Kezdődik a sötét játszma...

EI: Sziasztok!
Csak azt szeretném mondani, hogy az elkövetkezendő egy-két hétben majdnem biztos, hogy nem lesz rész. Ennek az az oka, hogy a hétvégén egy hétre távozok külföldre, és még mindig nem kötöttünk szövetséget a mobilbloggerrel. Igyekszem még előtte összehozni a folytatást, mivel sajnos betegszabadságra kényszerültem, de nem ígérek semmit...
Köszönöm a megértést, és jó olvasást :D 



Leszálltam Avokádó hátáról, és rohantam. Futottam, mintha egy sereg farkas kergetne, és az életemért küzdenék...küzdök is, de nem a sajátomért. Már mélyen a hegyben jártam. Lihegtem, ahogy kezdtem kifulladni attól, hogy folyamatosan Nadia nevét kiáltoztam.
-Trixi!-hallottam ekkor a sajátomat.
-Nadia, na végre! Már azt hittem rossz helyre jöttem!-támaszkodtam a térdemre. A lány mellém jött, és szelíden a vállamra tette a kezét.
-Szerencsére nem-mosolygott, majd beinvitált. Megköszöntem neki, és első dolgom volt, hogy kerítsek egy korsó friss vizet.
-Te aztán kimerülhettél...-jelentette ki, amikor már a másodikat húztam le.
-Igen-töröltem meg a számat.-Nadia, kérlek, mindent mondj el!
Bólintott.
-Rendben. A Király Hólidércet keresett, csak egy kicsit eltévedtek.
-Kicsit...-húztam el a számat.
-Ryker siklószagot érzett, és Astrid Viharbogárral pont ekkor volt az erdőben. Nem tudod, miért lehettek egyedül?-nézett rám kíváncsian.
-Öhm... csak egy kis szerelem bánattal megspékelve, semmi komoly!-legyintettem.
-Oh... az... nem lehet kellemes-szegte le a tekintetét. Nem igazán értettem, miért csinálta.
-Nadia...minden rendben?-kérdeztem, mikor mellé értem.
-I-igen, persze! Hol is tartottam? Ó, igen! Hajóra pakolták, és elvitték őket. Nem tehettem semmit, sajnálom...-sóhajtott bűnbánóan.
-Nem a te hibád, Nadia. Nem szabad, hogy a vadászok rájöjjenek, hogy velünk vagy-mondtam őszintén, és rámosolyogtam.


*Avokádó szemszöge*


Hallottam, ahogy a lányok beszélgetnek, de őszintén, nem tudtam rájuk  figyelni. Még mindig éreztem... Valami nagyon nem stimmelt. Meg kellett tudnom, hogy mi. Trixi furcsaságai az elmúlt napokban... már itt lenne az idő?
Nem... túl korai lenne. Tudtam, hogy a sorsa jó kezekben van, de féltettem. Hogy miért? Egyenlőre... legyen elég annyi, hogy többet tudok, mint ti...

Éreztem, ahogyan valami átsöpör az elmémen. Összehúztam magamat. Ismertem már, egészen fiókakoromtól jelen volt, mégis, mióta Trixivel élek, mintha megszűnt volna. És hetekkel ezelőtt újra megjelent...
Ha itt van, akkor válaszolnom kell. Nem vagyok elég erős, hogy kitartsak. Nincs olyan sárkány a földön, ami kitartana... vagyis igen... az alfák. De én nem vagyok alfa. Egy egyszerű alárendelt csupán, aki nem tehet semmit...
-Kislány, minden rendben?-sétált mellém a lovasom. Végigsimította a pikkelyeimet. Szerettem volna elmondani neki, hogy mi történik... de nem tehettem. Egyszerűen arrébb mentem.
-Avokádó, mi baj? Mi történik?-kezdett egyre jobban aggodalmaskodni. Megráztam a kobakom, de megnyugtatni nem tudtam.
~El... mennem... sziget... - nyüszítettem. Egyre erősödtek a hangok. A falba dörgöltem a fejemet. Megpróbáltam mindent... hasztalan volt. Hallottam, ahogy a nevemet kiáltozzák. Azt is, hogy rajtam kívül több száz sárkány szenved.
~Avó, mi az?-jött mellém Sugár.
~N-nem... tudok... nem...
~Avokádó!-érkezett mellém a másik.
~Aru...S-sugár...n-nem...
A tudtukra akartam adni, hogy bajban vagyok. Ennyire erős hívószót nem éreztem eddig. A pupilláim kezdtek összehúzódni.
~Eressz el!-sivítottam.
~Térj vissza, Szörnyennagy!-szólalt meg a hang... évek után... azt hittem, sosem fog már kísérteni. Hogy elveszett.
~Nem! Soha nem megyek vissza oda!
~AKKOR SZENVEDJ!!!!-ordított, majd még inkább letepert. Kezdett szétfeszíteni. Összekuporodtam a fal tövében, és úgy nyüszögtem. Nem akartam hagyni. Nem akartam úgy élni, mint eddig... az a hely volt az otthonom, ahol a családommal éltem, de már máshol találtam önmagamra. Ha pedig engedelmeskedek, sosem látok már senkit, akit szeretnék. Örök fájdalom, és szenvedés lenne az életem... és nem akartam anyám sorsára jutni...
Percek teltek el. Remegett mindenem. Ekkor egy ismerős sárkány morajára lettem figyelmes. Nem tudtam felnézni. Éreztem, ahogy betakar a szárnyaival.
Kampó...
Tudtam, hogy ő átérzi a fájdalmamat. Mert ő is jócskán benne volt a lekvárban.
Csendesedett... végre... felengedtem.
~Avó, egyben vagy?-kérdezte.
~I-igen, azt hiszem-álltam a mancsaimra.~Hogy kerülsz ide?
~Túl sok volt... idáig repített...
~Nem tehetik ezt velünk!
~És nem is fogják, arra mérget vehetsz! Nem hagyom, hogy bántsanak minket-mondta végszóként. Meg akartam nyalni az arcát, de egy emberke csimpaszkodott a nyakamba. Elmosolyodtam.
-Jól vagy, pajti? Megijesztettél! Mi volt ez?-nézett rám még mindig halálra váltan.
~Bár tudhatnád, Trix...-fújtam a hajába, így összeborzolva azt.
-Hé, rossz sárkány!-nevetett fel. Hiába takarta, félt. Meg akartam oldani ezt a problémát úgy, hogy őt ne keverjem bele.
~Rosszat sejtek...-lépett mellém Sugár.
~Én is-tette hozzá Aru.
~Hát még én, lányok...-sóhajtottam.
~Kampó, nem lenne jobb, ha...?-kérdezte a Világréme halkan.
~Ezen már én is agyaltam. De ha visszamegyünk, akkor csak rosszabb lesz. Nem akarok bajt hozni ránk... itt nincs helyes döntés-hajtotta le a fejét.
~Nem, én nem teszem le a szárnyam arra a helyre többet, ha ő is ott van!-tiltakoztam hevesen.
~Nyugodj meg, kérlek!-könyörgött a Szörnyennagy.~Ne izgasd fel magad...
~Jól vagyok, Kampó...-fújtam ki a levegőt. Biccentett.
~Takonypóc nem fog aggódni, hogy eltűntél?-kérdeztem egy kis idő után. Mindeközben Trixi igyekezett kideríteni, mi volt az előző kitörésem. Végig közel maradtam hozzá, hogy érezze: már semmi bajom.
~Hadd aggódjon! És egyébként nem hinném... majd pár óra, vagy nap, esetleg év múlva.
~Azért szeret ő téged!-mosolyogtam.
~Tudom, én is őt...főleg szívatni...-vigyorgott.
~Nem is te lennél-forgattam meg a szemem.~Menj vissza... és add át a sárkányoknak, hogy keressük Astridot, rendben?
~Igen, persze. Sok sikert-dörgölőzött hozzám.~Vigyázz magatokra-nézett rám, meg a kelekótya lovasomra.
~Úgy lesz.
A Szörnyennagy rémség elrepült, otthagyva minket.
~Kedves, ahogy aggódik érted-mosolygott Sugár.
~Az, csak néha kicsit túlzásba viszi-horkantottam fel.
~Szerintem nem. Na jó, egy kicsit... de szerintem ez jó dolog-vont szárnyat a kékség.
~Én sem mondtam, hogy rossz. Na, szerintetek tanácskoznak még, vagy kezdünk is valamihez?
~Majd este. ismered őket, tudod, hogy kitalálnak valamit.
~Ja, igen...már kezd hiányozni a járőrözés, meg a csapdászok égetése...-éltem bele magam a gondolatba.
~Le sem tagadhatnátok egymást Trixivel...
~Aha, szerintem sem. Van valakinél egy hal?-szimatoltam körbe étel reményében.
~Én megmondtam!-kuncogott a fúria, majd kerített nekem egy kis harapnivalót.
-Valka... nem tudnád megvizsgálni Avót?-kérdezte a lovasom. Ekkor pillantottam meg az éppen belépő nőt.
-Mi történt?
-Fogalmam sincs... egyszer cs-csak valami történt, és...!
Valka vetett rám egy pillantást. Nem kellett megszólalnia, engedelmesen odamentem hozzá.
~Mondd csak, mi történt?-kérdezte sárkánnyelven. Nem lepődtem meg, már megszoktam tőle. Követtem minden mozdulatát.
~...


*Trixi szemszöge*


Nem értettem, mi történt a sárkányommal. Komolyan aggasztott a dolog, főleg, hogy az elmúlt hetekben tényleg nyugtalan volt.
-Látsz rajta bármi furcsát?-kérdeztem az asszonytól, aki most távolodott el a rémségtől.
-Igen, valami nem stimmel-ráncolta a homlokát.
-D-de mi az?-türelmetlenkedtem. Valka összehúzta ajkait, majd vállat vont.
-Nem tudhatom, min megy keresztül. Lehet, hogy sok izgalom érte mostanában-sajdított a gyíkomra, aki játékosan oldalra biggyesztette a fejét.
"Jobb, ha nem leszel beteg, te bolond gekkó!"
"Gekkó aki mondja!"
Ezek után igyekeztem félretenni ezt a furcsa eseményt, hogy Astridra koncentrálhassak. De őszintén, minek kellhet ő a csapdászoknak? Hisz a sárkány az értékes, őt egyszerűen kidobhatták volna a tengerbe, vagy... jujj...
-Hát, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha ez a... fazon megjön, Astridnak befellegzett...-húzta el a száját Willow.
-De optimista vagy!-forgattam meg a szemem.
-Sajnálom, Trixi, de igaza van... volt alkalmam beszélni néhánnyal a legénység emberei közül, és... úgy félnek tőle, mint a tűztől! De nem hinném, hogy azért, mert olyan nagy harcos. Ethan szerint egész fiatal, nagyjából egy-két évvel lehet idősebb nála.
Mindkettőnk szeme kikerekedett. Nem értettünk semmit sem.
-N-nadia... te beszéltél a bátyámmal?!-fakadt ki a szőkeség. A másik elsápadt.
-Eh... i-igen... hisz ő is ott van, és...
-De ismer téged! Nem jöhet rá, hogy kémkedsz!-mondtam halál komolyan. Megint kezdődnek a gutaütések... már megvolt ma három, mehetek meghalni...
-N-nem jött rá, ki vagyok!
-Honnan veszed?
-W-willow...t-tudom! 
Összenéztünk. Láttam a lány szemében lobbanó hirtelen dühöt. Tudtam, mit gondol, de még idejében leállítottam.
-Nincs ennek így semmi értelme, menjünk, és keressük Astridot! Ki tudja, mikor jön Drákó vendége? Gyorsan, nyeregbe!-jelentettem ki. Willow vetett rám egy sötét pillantást, amit én álltam. Végül felsóhajtott, igazat adva nekem. Egy apró mosoly jelent meg szája szegletében, majd az Éjfúriája mellé lépett. Én viszont maradtam Nadiánál.
-Tudod milyen, ha a bátyja szóba kerül...-súgtam neki. Bólintott.
-Ne vedd a szívedre. Tudjuk, hogy nem árulnál el minket. Te sosem. Meg hát... úgyis tudod, hogy annak nagyon rossz vége lenne-nevettem fel. Egy kis idő után ő is csatlakozott, igaz, sokkal félénkebb hangnemben...
-I-igen tudom...
-Akkor jó...de komolyan...nem lenne jó rád nézve, ha kiderülne...légy óvatos!-léptem el tőle már teljesen, és Avokádóhoz sétáltam.
-Azt hiszem, mi ezt most kihagyjuk-suttogtam, és a nyereghez nyúltam, hogy levegyem a gyíkról. Ám Avó kitért előlem, és komolyan nézett a szemeimbe.
-Nehogy azt mondd, hogy ezek után te még el akarsz indulni! Nem! Pihenj csak...-nyúltam a csathoz, de ismételten nem jött össze.
-Avokádó! Kérlek...
"Á-á!"
"Hogy lehetsz te ilyen..."
"Kutya bajom!"
-Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
Fejbe csapott a farkával.
-Héj! Biztos...?
-Rawr!
-Hát jó... de ha bármi baj van, akkor hazamegyünk, rendben?-kérdeztem tőle. Egy elégedett morgással nyugtázta. Óvatosan felmásztam rá.
"Nem vagyok cukorból, és te sem betonból!"
"Na ne mondd! -.-" "
Megpaskoltam az oldalát, ezzel jelezve, hogy mehetünk. A Szörnyennagy lassan felreppent, a többiekkel együtt egyenesen ki a jéghegyből.
Takonypóc nem lényeg, bocsi, Kled XD




*    *    *


Alkonyodott. Feloldott, ahogy a szél a hajamba kapott. Őszintén, ez hiányzott. A rosszak megleckéztetése... a hiánya már komolyan kezdett fájni. A tervem beteljesüléséhez (azaz a tényleges bosszúálláshoz), viszont még egy ideig nem szabadna a táborba mennem... hadd tudják csak, hogy töröm a fejem valamiben... ami nem történetesen az asztal sarka.
-Nadia, merre?-kérdeztem a mogyoróbarna hajú lányt.
-Nyugatnak!-mutatott a megfelelő irányba.
-Eh... melyik nyugatnak?-kérdeztem értetlenül. Épp ekkor érkeztünk egy sziklaszoroshoz, ami sokfelé ágazott el. Willow megvakarta a fejét.
-Hááát...nekem az a nyugat elég szimpatikus!-mutatott az egyik útra.
-Nekem nem tetszik.
-Na, látod, ez a te véleményed.
-Akkor menj arra. Én erre tartok-böktem a másik felé.
-Jobb, ha különválunk. Úgy nehezebb rajtunk ütni-helyeselt Valka. Ez ilyenkor mindig mosolygásra késztetett. Felnéztem a nőre, aki csak biztatóan biccentett.
-Itt sem vagyok!-jelentette ki a szöszi, majd Sugárral el is tűntek.
-Akkor én sem!-indult el a Világrémés.
-Ezek szerint megint mi vagyunk az utolsók -.-" Gyerünk, kislány!-iramodtunk neki. Avokádó már tényleg nagyon jó formában volt, nem is értem, mi volt a délutáni. Nem volt elég jó móka a sima repülés, vad szlalomba kezdtünk. A Szörnyennagyom olyan sebességgel manőverezett, hogy egyszer én is majdnem leestem a hátáról...majdnem...

Fél óra repkedést -és vagy hét eltévedést- követően egy halászhajót pillantottam meg. Egy sziklába volt akadva, elég romosnak látszott, de elég erősnek tűnt ahhoz, hogy elbírjon minket. Összehúztam a szemöldökömet.
-Nézzünk szét!
Leszálltunk.
-Maradj közel!-súgtam a sárkányomnak. Az egész elhagyatottnak tűnt, így nem aggódtam. 
-Mégis kié lehet ez a hajó?-kerestem bármiféle címert. Találtam is. Egy anyagdarab lógott a törött fapallóból: egy hosszú pengéjű kard. A kék rongyra ezen kívül élénkvörös lángokat hímeztek. Ahogyan figyeltem, éreztem, hogy az a jelkép örökké a lelkembe véste magát... valamiért tudtam...
Avokádó fenyegetően morgott.
Felálltam, még mindig az anyaggal a kezemben. Óvatosan belecsúsztattam a nyeregtáskába, és az oldalánál lapulva figyeltem. Akkor már én is tudtam, hogy nagy valószínűséggel nem vagyunk egyedül. Füleltem, ki nem hagyva egyetlen apró neszt sem. Fél percig semmi sem történt. Fellélegeztem. Abban a pillanatban valami a vízbe rántott. Avokádó nem nézte tétlenül, hanem finoman elkapva a csuklómat visszatartott. Egy kötél volt a lábamon. Értetlenül néztem, amikor lépések zaja ütötte meg a füleimet. Gyorsan, mint a villám, felkaptam a fejem.

Egy férfi állt velem szemben. Az arcát nem láttam, csuklya fedte, mégis, totál tuti biztosan nem ismertem. Szemeimmel a kötél, és a jövevény között ingadoztam.
-Ki vagy?-kérdeztem ingerülten. Mégis hogy beszéljek valakivel, aki nagy valószínűséggel meg akart ölni?!
Nem válaszolt, csak lassan közelített felém. Tekintetéből valami sötét, gonosz dolog áradt.
-Válaszolj! Ki vagy?!-emeltem a hangerőm.
Bámult egy darabig, de még nem tett semmit. Előrántottam a kardom, és elvágtam az engem tartó kötelet. Ám ahogy vissza akartam helyezni, kesztyűs kezével elkapta a pengét. Felvontam a szemöldököm. Egy szót mondott. Hangjával az összes vért kikergette belőlem:
-Holgerson...
Megremegtem. Ezt a szót, vagy nevet már oly sokszor hallottam, mégsem kaptam meg a választ arra, mit jelent. Avokádó jelezte, hogy nem sokáig élvezheti ki a bal keze előnyét, mert vérre szomjazik...
-Ismeretlen...-mondtam szúrósan, mire erősen méregetni kezdett.
Egyáltalán mit keres valaki egy ilyen romos hajón?
-Talán a vesztedet ünnepled itt?-tette fel a kérdést. Nem értettem, ami biztosan látszott rajtam. Karjait széttárva körbemutatott a halászhajón.
-T-tudnom kéne, hogy ki vagy?-kérdeztem rá, ha már ő itt le Horgersonozott.
-Talán igen... 
Most rajtam volt a sor, hogy végigmérjem. Ránézésre tizenkilenc körülire saccoltam volna az életkorát. És őszintén, még lövésem sem volt, ki lehet ő.
-Barát vagy, netalántán ellenség?
Lenéző pillantásaival bombázott.
-Arról bizonyosodj meg magad...-sziszegte, és elém állt.
-Nem tűnsz a jótevőmnek... ez a hajó a tiéd?
-Már legalább három évtizede-mondta egyszerűen.
-Nem tűnsz harmincnak-mondtam.
-Nem tűnsz beavatottnak...
Ismét egy szemöldökfelrántás volt a reakcióm.
-Miben is? M-mit tudsz rólam, ismeretlen?-hátráltam, ahogyan ő közeledett.
-Többet, mint amennyi neked kedvező...
-Mit akar ez jelenteni?-lettem egyre türelmetlenebb.
-Azt hogy... -húzta elő a kardját a hüvelyéből.-jobb, ha nem tartózkodsz a közelben...
Egy pillanatra megrázkódtam. Nem is ismerem, mit ártottam én neki? Mit akar tőlem?!
Avokádó felé kapott. Láttam, hogy védelmezett. mintha... talán neki lenne fogalma kivel, vagy mivel állna szemben... de ez csak egy kósza gondolat volt.
-És a hüllőd sem...
A sárkány elé tartottam a kezem, hogy visszatartsam. Amíg nem tudtam, kivel állok szemben, nem akartam ráengedni.
-Mutasd magad!
-Nem lesz rá szükség...-lódította meg a jobb karját, amiben a fegyvere volt, majd pengéjével egy éles csapást mért rám...

2016. szeptember 3., szombat

64.rész-Bosszú vagy rosszabb?

Hablattyal este felé végeztünk.
-Huh, el sem hiszem, hogy megvagyunk!-terültem el az ágyamon fáradtan.
-Nekem mondod? Ez egy örökkévalóság volt!-dörzsölte meg a szemét Hablaty.-Te, meg a briliáns elméd!
-Parancsolsz?-kuncogtunk össze.-Nos, még most sem akarsz beszélni róla?
-M-miről is?-sütötte le a szemét, hisz valójában pontosan tudta, hogy mire gondolok.
-Hablaty,-vánszorogtam mellé.-Tudod, hogy bízhatsz bennem. Nőügyekben is-böktem vállon.
-M-mi van? Eh...nincsenek nőügyeim!-vágta ki magát.
-Majd lesznek, a nyakamat teszem rá!-kacsintottam.
-Aha, persze...-sóhajtott lemondóan.
-Na mi az, mi tört le ennyire?-vigyorogtam.
-Semmi, Trix...
-Nézd...csak hallgass meg! Ha nem értesz egyet, akkor befejezem az Astridozást...talán...így áll az alku?-kérdeztem.
-Igen, áll. Hallgatlak, Trixi, hallgatlak-húzta el a száját, mivel rájött, hogy nem velem versenyezhet hosszú távon.
-Oké, kezdem. Tehát, először is, szereted őt, mióta csak megláttad...
-Honnan...?
-Csend, én beszélek!-intettem le szúrósan, mire védekezésképpen felemelte a kezeit.
-Köszönöm! Ez az egyik indok. A másik az, hogy egyszerűen túl tökéletesek vagytok. Kiegészítitek egymás szavait, gondolatait...mindig számíthattok egymásra, mindegy, milyen rizikós dologról van is szó. Hablaty...ahogy ránézel, attól én olvadok el!-vigyorogtam önmagamon kívüli állapotban.
-Öhm...tényleg?-kérdezte fölvont szemöldökkel.
-Nem igaz, hogy ilyen vak vagy!-forgattam meg a szemeimet.-Hablaty, azzal a tekintettel...fel lehetne perzselni egy egész mezőt!
-É-én nem vettem észre...-vakarta meg a tarkóját zavartan.
-Ő viszont igen...-mondtam, mire felkapta a fejét.-Épp ezért viselkedik furcsán. Tudja, hogy szereted...ő is szeret, de nem merné kimondani...
-Miből gondolod?
-Hogy is mondjam...értek Astridhoz. Nem szeretnék elmondani bármit, amiről úgy gondolom, hogy csak magunk között beszélt szívesen. De...egyszerűen más, ha a közeledben van, boldogabb, fölszabadultabb...olyankor mindig szabad...mert bízik benned. Mint ahogy a szerelmesek szoktak, gondolom-vontam vállat.-Szerintem azt várja, hogy te lépj.
Nagy szemekkel nézett rám, láttam bennük csillogni a reményt.
-Én...én nem gondoltam volna, hogy valaha is...hogy valaha is érezne i-irántam valamit.
-Miért?-lettem kíváncsibb.
-Mert...én voltam a fekete bárány, a gyenge, aki...mindig kilógott a csapatból...
-K-kilógni? Nem, Hablaty. Te vagy az, aki egyben tartja a csapatot. Nélküled mind csak szétszórt tinédzserek lennénk...ne becsüld alá magad! És igen, más vagy, mint a többiek, de ez sosem baj. Különleges vagy, legyél büszke rá! Aki pedig nem fogad el, az...az rosszul teszi. És akkor is ezt mondanám, ha nem lennél a legjobb barátom.
Néhány percig csend telepedett ránk. Emésztgette, amiket mondtam neki.
-Köszönöm, Trixi...ha te nem jöttél volna akkor, most...hát, most elég nehéz lenne.
-Nem rajtam múlt. Csakis rajtad-mutattam rá.
Elmosolyodott.
-Igazad van.
-Miben is?-kérdeztem.
-Mindenben...de főleg az Astridos dologban. Áhj, ha ilyen maradok, akkor...komolyan mondtad, hogy Astrid...?
-Nem szokásom a hazugság...csak ha azzal védek valamit, vagy valakit. De most nincs mit védenem, Hablaty!
-Értem...jó, rendben, megyek!-állt föl a székemből, és az ajtó felé indult, Fogatlan pedig egyből a nyomába eredt.
-Hová?
-Astridhoz! Beszélek vele, most rögtön!
Ökölbe szorítottam a kezeimet, az arcom fölvette a lehető legidiótább vigyort, beharaptam az ajkamat, és a lábaim önkéntelenül ugrálásba, a hangszálaim visítozásba kezdtek.
-Trixi, mi bajod van, beteg vagy? Hallod, nyugi, állj le, hívjam Gothit? Trixi, Trixi! Hé, elég, szétmegy a padló... Avokádó, ez nála normális? Nem tudsz kezdeni vele valamit?
-FANGÖRCS!!!!-sivítottam, majd egy drámai mozdulattal az ágyamra dőltem.
Hablaty mosolyogva megcsóválta fejét.
-Most mi van?! Legalább három éve várok erre!-vigyorogtam, mint a tejbetök.
-Semmi, semmi...hát...kívánj sok szerencsét!-sóhajtott, majd kiment az ajtón. Odaszaladtam, és utána néztem. Látszott, hogy izgatott, ahogy végigtrappolt a fadeszkákon. Az egész testem remegett.
-Avokádó, el sem hiszem! A kisfiúból végre férfi lesz!-mondtam nagyon vékony hangon. Az arca érdekes volt, nem tudtam kiolvasni, hogy ő is boldog, vagy épp "nem vagy normális, aludj egyet"...na, de a körömrágástól úgyse fogok pihenni.
-És hallgatott rám! Érted te ezt? Hallgatott rám!-rázogattam a szarvánál fogva. Egy idő után megunta, és lökött rajtam egy picit.
-Hé-hé! Most nem játszunk, szurkolunk Hablatynak!
"Ja, hogyne, mindegy, kit izgat a nyavalyátok?"
 -Hé! Most meg hová mész? A vacsorádat itt hagyod?-kérdeztem sunyin, amire egyből visszafordult, és megcsillant a szeme. Hozzám dörgölőzött, én pedig végigsimítottam pikkelyes bőrét.
-Jó sárkány!
Felhorkantott, én pedig előkészítettem az adagját. Füttyentettem.
-Fanta, gyere csak!-szóltam neki, mire rekordsebességgel repült a mellkasomnak. Már kezdtem megszokni, hogy őszinte legyek.
Végül ledőltem aludni. Ahhoz képest, hogy minden porcikámmal a gerléknek drukkoltam, egész hamar elnyomott az álom.


*Time Skip*



Reggel álmosan a Főházba siettem szemdörzsölgetés közben. Egyből feltűnt, hogy valami nincs rendjén.
-Trixi, nem tudsz valamit Astridtól?-támadott le egyből a Haddock fiú, ami meglepett.
-Ömm...este nem láttad?-vetettem rá egy titkos pillantást. Nem akartam, hogy kiderüljön a banda számára, hogy mi zajlik...még ne...
Megrázta a fejét.
-Viharbogár sincs a helyén. Azt gondoltuk, hogy csak egy repülésre ment, de azóta nem láttuk még színét se, hogy megérkeztünk.
-Ez furcsa. Astrid nem menne el ilyen sok időre a nélkül, hogy legalább egyikőnk ne tudna róla-mondtam. És ez igaz volt. Elmentek néha egy repülésre a siklóval, de mindig tájékoztatva voltunk a kis túráikról.
-Igen, épp ez az!-helyeselt Halvér.-Fogalmunk sincs, mi történhetett.
-Hmm...a cuccai itt vannak?-érdeklődtem.
-Minden, az utolsó szálig!-mondta Kőfej.-Nekem ez gyanús...
-Csirke, te láttál valamit?-rázogatta a szerencsétlen tyúkot Fafej.
-Nem hinném, hogy tudna épkézláb magyarázattal szolgálni-húztam el a számat unottan. Még ilyenkor is képes szórakozni?!
-Ahj, Fa, komolyan! Astrid odakinn van, és lehet, hogy segítség kellene neki, te meg itt...csinálod ezt a...
-Hülyeségedet?-fejeztem be Takonypóc mondatát. Még én is meglepődtem ezen.
-Igen, pontosan! Csak menjünk már!
-I-igen...gyerünk, keressük meg Astridot!-adta ki Hablaty aggódva.-Csak nehogy késő legyen-suttogta a végére.
-Ne félj, meglesz!-tettem a vállára a kezem.-Remélem...
Akkor már én is kezdtem érezni, hogy valami nem kóser. Én, és a megérzéseim...alapjáraton legtöbbször bejönnek. Trixi Dragons különös képessége...egy a sok közül...

Amikor a csapattal bemasíroztunk az erdőbe, akkor már szó szerint féltem. Azt éreztem, hogy baj van...nem kicsi...
-A s-sárkányok nem érzik a szagát?-kérdeztem.
-Eddig semmi...
-Itt sem-tették hozzá az ikrek.
-Szélpenge?
-Kampó?
-Avokádó?
-Fogatlan, valami? Pajti...
-Bütyök?
És erre az összes sárkány "Majd szólunk, elég már, fáj a fülünk!!" morgásban tört ki.
-Sárkányok -_- -forgattam meg a szemeimet.
Ahogy mentünk, hirtelen megállásra késztetett a lábam. A csapattól leválva jobbra egy kis ösvényen folytattam utamat. Körbenéztem. Egy pillanatra minden olyan más volt. Élesebb lett minden beszűrődő fény, a hangok...De nem ijesztett meg. Lassan lopakodtam, nehogy fölverjek egy vad sárkányt, vagy valami mást. Minden kezdett árnyékos lenni, sötétebb. Még éppen láttam egy bemélyedést a földbe. Rátettem a tenyeremet, és végighúztam az ujjaimat a körvonalán.
-Siklósárkány-suttogtam.-Megvagy!-vigyorodtam el egy pillanatra.
Hátranéztem. Nem veszíthettem el a nyomot, és ki tudja, hol vannak már a többiek. A mancsnyom irányából ítélve egyenesen előre ment, elindultam hát arra. Ahogy ismét fényár világította meg utamat, már tisztán láttam, hogy egy ember is volt vele, aki nem lehet más, csakis Astrid. Ekkor már biztos voltam a dolgomban. Félretoltam egy ágat. Itt a nyomok eltűntek.
Fölszálltak...
Feltekintettem az égre. Innen merre mehettek? Mindeközben még mindig haladtam előre. Percekkel később elértem a homokos partot, ahol döbbenetemre rengeteg nyomot véltem felfedezni. Avokádó jelent meg mögöttem.
-Szervusz, kislány! Ne haragudj, hogy eltűntem, hirtelen megérzés volt. De sikerült találnom valamit...-mutattam szerte szét.
Avokádó furcsán viselkedett. Engem kezdett el szaglászni. Mintha aggódott volna valamiért. Mélyen belenézett a szemembe.
-Van valami baj, pajti?-hajoltam le kíváncsian. Így maradtunk egy darabig. Azt hittem, hogy Astrid miatt ilyen, de mégis kételkedtem benne. Egy horkantás nélkül elindult a tengerhez.
-Ezek ketrecek nyomai-tettem a kezem a szemcsés homokra.
-Roarr!-morgott helyeslően. Odasiettem hozzá. A lábnyomok egyenesen a nyílt víz felé vezettek.
-Itt egy hajó volt...-kerekedtek ki a szemeim. A legmerészebb dolgok is eszembe jutottak. Attól tartottam, hogy...
-Trixi?
Hátrafordultam. A csapat nézett rám vissza.
-Srácok...Astridot és Viharbogarat...
Mielőtt kimondhattam volna, mint mellém száguldottak, és vizsgálódni kezdtek.
-Hogy találtál ide?-jött Dorcitól.
-Egy kis ösvény vezetett ide-válaszoltam.
-Trixi...arra gondolsz, amire én?-jött felém Hablaty félelemmel a hangjában és a szemében.
-Igen...elrabolták őket...
-TESSÉK????-hangzott az egyhangú kérdés mindenki mástól...ja, nem, mégsem...
-Mit hadoválsz itt össze?!-mutogatott Dan.
-Nézzétek!-lépdeltem oda, ahol egy hajó nyomai látszódtak.-Itt kötöttek ki.
-Trixinek igaza van-mondta a bandafőnök.
-És úgy látszik, több sárkány is járt erre...-tette hozzá Halvér.
-Avó, mi az?-suttogtam a sárkánynak. Olyan volt, mint aki szagot fogott. A fák felé ment, én pedig futva követtem. Nem értettem őt...
Megállt, és a levegőbe szippantott. Bevárt. az egyik fát kémlelte, lassan megértettem miért. Egy bőrpánt volt az egyik ágra akasztva. Érdeklődve leemeltem, hogy megvizsgálhassam, de egyből felismertem. Összehúztam a szemöldökömet.
-Trix, beszélj hozzánk!-szóltak rám hátulról.
-Willow talán már tudja, mi történt...fogjátok be a fületeket!-utasítottam őket.
-Mégis miért?-értetlenkedtek fölváltva az ikrek.
-Csak csináljátok!
-De Hablaty a főnök!
-Én nem vagyok főnök!
-Akkor nem vagy az! Szabadok vagyunk!-ujjongott Fafej.
-De...srácok!
-Én szóltam...-sóhajtottam, majd nagy levegőt véve belefújtam a kürtömbe.
-ÁÁÁÁ!!! MIT MŰVEEEEELSZ???!!!
-TRIXI, HAGYD ABBA, CSIRKE FINOM TOLLAI NEM BÍRJÁK EZT A BÁNÁSMÓDOT!!!
Mintha érdekelne!-gondoltam magamban. Visszatettem a tárgyat a helyére, miközben hevesen kapkodtam a levegőt.
-Várjunk egy kicsit.
Egyedül Hablaty értette, mit csináltam most. Biccentett, és elfordulva meredt a tengerre. Tudtam, hogy menne...szárnyalna, hogy megkeresse, de azt is, hogy nem teszi...nem teszi, mert veszélyes...és ha bármit is rosszkor teszünk, az rosszat jelenthet Astridra nézve.
Nem tudom, hogy telhetett az idő. Mégis miért kelhetett nekik Astrid? Ó, Thor... Lehetséges, hogy Rikó beárult, és bosszút akarnak állni rajtam? Erre gondolhattam volna... Idióta! Hogy a föld nyelné el azt a féltroll fattyút!
Morogtam dühömben. Ha a kezem közé kerül, búcsút mondhat néhány végtagjának...vagy az összesnek... Sosem akartam, hogy bárkinek baja essen miattam... és ha kiderül, hogy igaz, akkor...Ó, csak érne már ide!
Egy kis idő után egy Éjfúria szárnysuhogása ébresztett föl a gondolatmenetemből. Felálltam ültemből, és az irányába néztem. Fájdalmas mosoly jelent meg arcomon, ahogy a szőkeség leugrott a nyeregből.
-Tixi!-mosolygott.
-Szia, Willow!-köszöntem neki.-Jó, hogy itt vagy, szükségünk van rád!-támadtam le egyből.
-Történt valami? Ne válaszolj, a homlokodra van írva. Mondjátok hamar!-nézett végig mindannyiunkon. Néhányan értetlenül kérdezgették, ki a lány. Willow járt már Hibbanton többször is, de nem ismert meg mindenkit. Vagy inkább azt mondom, hogy a többiek nem ismerték meg őt...
A lány lehúzta csuklyáját. Épp meg akartam szólalni, mikor egy eléggé félreérthetetlen füttyszó csapta meg a fülemet.
Ó, ne...csak ezt ne!
Willow értetlenül meredt Takonypócra, én pedig ingáztam közöttük. Fejbe csaptam magam.
-Astrid Hoffersont elrabolták. De nem akárki-kerestem elő a hajpántot, és a lány kezébe adtam. Alaposan megnézte.
-Hmm...Ryker itt járt?-nézett fel rám végül.
-Ezek szerint igen. Avokádó is elég nyugtalan-mutattam a hüllőre, aki elhallatott egy halk morajt.
-Igen, azt látom-mondta, majd félrehúzott.
-Szerinted is?-kérdeztem egyből.
-Ki más lehetett volna? Ahj... Csapdászok! Habár erre számíthattunk-húzta el a száját.
-De azt nem tudhatják, merre vagyok, hacsak nem követtek. És Astrid mire kell nekik? Zsarolni akarnak?
-Te is tudod, mi történt a múltkori kis játékukkor. Többet ilyen nem fordulhat elő-tette a vállamra a kezét.
-Igen. Ha valakin bosszút akar állni, az én legyek! Ehhez a bandának semmi köze!
-Ismered Drákót...Vérdung! Nem túl sportszerűek a húzásai-közölte.
-Igen, tudom...
Ebben a pillanatban egy másik sárkány is csatlakozott hozzánk, méghozzá egy lovassal a hátán. A másik csuklyás lány leugrott a Világréméről, és egyből kiszúrt minket.
-Nadia!-kiáltottunk egyszerre.
-Jöttem, ahogy tudtam. Trixi, Astridot elvitték a sárkányával együtt, és nagy veszélyben van!
-Veszélyben? Mi történt? Kiderítettél valamit?-fogtam meg a vállait idegesen. A banda már semmit sem értett.
-Igen, és igen!-lihegett.-A táborba nemsoká egy vendég jön...nem tudunk sokat csak hogy valami fontos, és befolyásos férfi lesz. Egyenesen Drákó hívta! Ha ő megtudja, hogy lovas...
Összehúztam a szemöldökömet.
-Hmm...akkor jobb, ha te is vigyázol...-mondtam komolyan.
-Úgy is teszek. Ötletem sincs, mikor várjunk rá, de Dárkó már készül a fogadására.
-Már nem szimpi a pasas...
-Beszélnünk kell Johannal, és...-pattant fel.
-Nadia, várj!-kaptam el a csuklóját.-Rikó súgott be, igaz?-suttogtam, hogy kettőnkön kívül más ne hallja.
-Nem. Rikó egy szót sem szólt rólad. Azt mondta, hogy egy lakatlan szigeten találta a Szemet elrejtve. A hegynél találkozunk! Aruna [Áruná], gyorsan!-kiáltott, majd lassan elvesztek a fellegekben.

Én pedig álltam ott...megfagyva, mintha legalábbis a Világréme lefújt volna a párájával.
Mert egy elvem ismét kezdett dugába dőlni...