2016. október 29., szombat

67.rész-Patthelyzet /2

EI: Sziasztok, sok késéssel bár, de meghoztam a következő részt! Nagyon köszönöm a segítséget Kledirnnek! Jó olvasást! :D



*Rikó szemszöge*


Láttam, hogy a lány egyre rosszabb állapotba kerül. A következő pillanatban hirtelen összecsuklott, én pedig gyorsan utána kaptam.
-Trixi? Trixi, hallasz engem?-ráztam meg egy kicsit, de nem kaptam feleletet. A lány nem volt magánál.
De mi történhetett vele?! 
-Trixi!-próbálkoztam még egyszer. A feje kicsit előrebukott, karjai teljesen elernyedtek. Megfogtam a csuklóját, hogy megvizsgálhassam a pulzusát. Gyengén, de éreztem. Valami nagyon nagynak kellett történnie, ha képes volt Őt kidönteni. És ötletem sem volt, mi lehetett az, azok után, hogy túlélte a robbanást.
Egyet viszont biztosan tudtam: valamit tennem kellett. Nem azt, amit Drákó csinált volna ebben a helyzetben. Nem akartam bántani, főleg nem most. Éreztem, hogy segítenem kell neki.
Gyorsan körbenéztem, jön-e valaki, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy mindenki az őrségváltáson van, óvatosan megmozdítottam a lány kimerült testét, majd jobb ötlet híján ölbe vettem. Akkor viszont imádkoztam, hogy ne ébredjen fel, mert gazdagabb lettem volna néhány sebhellyel, az halál biztos.
-Az istenek legyenek velem...-sóhajtottam, ahogy lassan megindultam. Trixi egyre gyorsabban fújtatott. Volt egy olyan érzésem, hogy megmérgezhette valaki. Erre a gondolatra kicsit begyorsítottam, majd kiszemeltem a hajót, ahol a gyógyfüveket tartjuk. Halkan lépkedtem a fapallókon, mikor megpillantottam Ethant. Gyorsan elhúztam mellette, mielőtt észrevehetett volna, végre beérve a hajóba. Trixit az asztalra ültettem, nekidöntve a falnak. Felsóhajtottam, hogy legalább idáig eljutottunk ép bőrrel, de a dolog nehezebb része csak ez után jött.
Fél szememet a lányon tartva az egyik iratkupachoz léptem, és turkálni kezdtem a lapok között. Valahol ott kellett lennie annak az oldalnak, amit kerestem. Meg is találtam. Az általunk ismert összes méreg benne volt, ellenanyaggal együtt. Már csak azt kellett volna tudni, hogy melyik a megfelelő.
Lassan megfordultam, és Trixihez léptem, kezemben a papírral. A bőre ijesztően sápadt volt, a szívverése nem változott, viszont kezdett kihűlni. Körbenéztem, de semmi nem volt a közelben, amit ráteríthettem volna. Ez új volt. Méregtől még nem láttam senkit sem kihűlni.
Azért összehúzott szemöldökökkel kutatni kezdtem valami használható után. Gondoltam, hogy egy sima főzet is megteszi, de a lány hirtelen hörögni kezdett.
-Trixi!-siettem mellé ijedten. Még mindig ájult volt. Mintha levegőért kapkodott volna.
-Bírd ki még egy kicsit...-csitítottam, de sokat nem használt. Amikor újra lecsendesült idegesen tértem vissza előző munkamenetemhez. Gyorsan lenyugtattam magam, hogy tudjak koncentrálni. Hála Odinnak, mindent találtam, amire szükségem volt. Néhány perc után remegő kezekkel lépem újra hozzá, fogva a tálat. A gyógyfüves víz enyhén gőzölgött benne.
-Na lássuk... - suttogtam, és lassan megemeltem a lány fejét az állánál, majd az ajkaihoz érintettem a tál szélét, és óvatosan a szájába öntöttem a folyadékot, amíg egy csepp se maradt.
-Működnie kéne...-húztam el a számat. Kezdtem azt sejteni, hogy keményebb méreggel lehet dolgom, mint elsőre gondoltam. Meglepetésemre azonban a pulzusa ismét erősödni kezdett, a bőre lassan visszanyerte eredeti színét. Halkan felnyögött, feje oldalra csúszott. És végre kinyitotta a szemeit.


*Trixi szemszöge*


Csak annyira emlékeztem, hogy zuhanok, ez után minden sötét volt. Lassan kinyitottam a szemeimet. 
-M-mi történt...?-kérdeztem, majd sziszegve a fejemhez kaptam.
-Azt én is szeretném tudni...-sóhajtott fel mellettem valaki, akinek egyből felismertem a hangját.
-Rikó?!-nyúltam a kardomhoz, és le akartam huppanni az... asztalról (?), de valami éles fájdalom hasított a vállamba. Pontosan oda, ahová a sebet kaptam...
-Nyugi! Nem vagy abban az állapotban.
-M-milyen állapotban nem vagyok?-kérdeztem furcsán.
-Eléggé legyengültél az előbb...-fürkészett.-De azt hiszem már jobban vagy. Hogy érzed magad?
Felvont szemöldökkel meredtem rá. Magát a kérdést sem értettem. Aztán eszembe jutott a helyzet, amiben elvesztettem az eszméletemet. Vagyis látott elájulni.
-Hogy érezném?
-Jó kérdés. Ezt én sem tudom. Sosem láttam még senkit olyan állapotban, mint téged az előbb...
Pislogtam néhányat, és megrezzentem egy kicsit. Őszintén, zavart, hogy semmit sem észleltem magam körül az utóbbi percekben.
-E-ezt hogy értsem? Mit csináltam?!-kérdeztem idegesen.
-Elég ijesztően viselkedtél. Egy ponton majdnem megfulladtál.
-Hát ez... remek... és... elmondanád, hogy mit keresek itt?-néztem körbe. Nagy valószínűséggel egy hajón voltunk. Ökölbe szorítottam a kezeimet, de el is engedtem, mikor rájöttem, hogy ez nem egy börtönhajó. Minden tele volt illatos gyógyfüvekkel.
-Te semmit. Én az ellenanyagot kerestem. De nem volt meg a megfelelő... csoda, hogy ez visszahozott...
-Milyen ellenanyagot?!-csusszantam le az asztalról fintorogva.
-Valaki megmérgezett... fogalmam sincs, mivel. Ilyet még nem olvastam sehol.
-Aha... mi van?!
-Én se értem... -fordult egy papírkupachoz. Valamit keresett.
-Engem nem mérgezett meg senki!-förmedtem rá.
-A jelek nem ezt mutatják...
-Milyen jelek? Miket hordasz itt össze?!
-Tudatzavar... ezt is fel kell írnom...-vett elő egy darab pergament, meg egy szénceruzát.
-És te még szórakozol is rajtam?
-Nem szórakozok!-nézett rám komolyan.-Ha tudni akarod, mi történt veled, akkor kérlek, hagyd, hogy tegyem a dolgom!
-M-miért akarsz te segíteni? Majd én megoldom, az én dolgom!
-Ó, igen, láttam hogy oldod meg...-suttogta.
-Talán azt hiszed, nem lennék képes rá?!-emeltem fel a hangomat.
-Ha nem szeretnél lebuktatni mindkettőnket, akkor légy szíves halkabban akadj ki!
Gyilkos pillantást vetettem rá. Olyat, ami sejteti, hogy ha nem fejezi be az okoskodást, én orrba vágom...
-Én nem azt mondtam, hogy nem lennél képes rá. Valami nagyon erős mérget kaphattál. 
-De nem érted, hogy senki nem mérgezhetett meg?!
-Akkor nem segített volna a kamillafőzet.
-Kamilla?-kíváncsiskodtam.
-Igen, azt hiszem ez a neve. Egy árus hozta délről.
-Mindegy... 
-Biztos vagy benne? Senki nem tett valamit az italodba, vagy szúrt meg egy furcsa pengével?
-Ne-kezdtem bele, de egyből le is fehéredtem. Magam előtt láttam a csuklyás dühös szempárát, majd a mozdulatot, ahogy a vállamba döfi a fegyverét. Zavartan leszegtem a tekintetem.
-M-mi az?
-A ti emberetek volt...
-Ki?-vonta föl a szemöldökét.
-Ne is tagadd! Ti akartatok rajtam ütni! Így van?!-morogtam, és már a kardom markolatán volt a szemem.
-Trixi, miről beszélsz?
-Ó, tudod te azt! A csuklyás harcosról, akit rám küldtetek, ti senkiháziak...-mondtam olyan sötét hangnemben, mint még soha. Éreztem, ahogyan a szememből süt a gyűlölet, és a harag.
-Csuklyás harcos? Mi van?!
-Tudtam... tudtam, hogy nem kellett volna ott lennem azon a szigeten!
-De ott voltál! Hogy átverj, nem igaz?-tette karba a kezeit.
-Mivel is?
-A hamis Sárkányszemmel, mi mással? Előadtad a meggyalázott lányt, akit mindenki elhagyott a "halála" után!-mutogatott az ujjaival.
-Nem így van? Nem gyaláztatok meg elégszer? Nem kellett csalódnom ezerszer? Nem kellett bujkálnom előletek, és végignézni, ahogy miattam hurcolják el a legjobb barátaimat?!-rivalltam rá. Nem szólt semmit.
-Miért nekem mondod ezt? Nem én akartam ártani neked! Drákón kívül SENKI nem tudott a hajóról!
-De ha TE nem szítod a tüzet, akkor ez nem történt volna meg!
-Ez igaz...-adta meg magát elhalkulva.
-Akkor miről is beszélünk? Ki a csaló?
-Nem csaltam, Trixi... azt tettem, amit helyesnek láttam... és már tudom, hogy hiba volt...-sütötte le a szemét.
Értetlen, de leginkább kíváncsi szemekkel fürkésztem az arcát, és a szemeit, amikkel most nem akart, vagy nem mert rám nézni. A hangja is más volt. Nem tudom, miért, de más. Halkabb, és fájdalmasabb. De leginkább őszintébb.
De én, a harcos szellemű, és bosszúvággyal megtelt haragos vikinglány természetesen nem álltam meg ennyinél.
-Ha hiba lett volna, nem követted volna el még egyszer...-sziszegtem.
-Mi?-nézett fel.
-Csak te tudtad, hogy élek... szépen elmondtad Drákónak... aki rám küldte az emberét...-vizsgáltam meg valami füvet-...igazam van, vagy igazam van?
-Nincs igazad-közölte egyszerűen.
-Ugyan már... 
-Honnan veszed, hogy beszéltem?
-Ismerlek...
-Ezek szerint nem.
-Rikó, nem vagy te egy bonyolult srác... Mindig ahhoz mész, aki jobbat ígér, nagyobb rangot, több elismerést... Pontosan olyan kétszínű tahó vagy, mint bármelyik sárkányvadász...
Láttam, hogy ezen megrökönyödik egy kicsit. Tudtam, hogy ez betalált. És hogy igazam van.
-Nem az voltam, aki vagyok!-mondta.
-Igen... mert régen tényleg más voltál. Akkor egyszer még segítettél rajtam, nem emlékszel?-jutott eszembe, amikor először találkoztunk, engem pedig egy ketrecbe zártak Avóval. Ételt csempészett be nekem. (Emlékeztető: 13. rész)
-Akkor még hittem abban, hogy nem vagy olyan, mint a többiek... de természetesen hátba szúrtál...
-Emlékszem...-fixírozta a talajt fájdalmasan.-Igazad van... de többször segítettem neked, mint gondolnád...
-Igen, segítettél cellába kerülni!-korholtam.
-Nem! Én már rég nem ártottam neked! Sem véletlenül, sem szándékosan!
-Persze, hogy nem! Azt hitted, meghaltam!
-Ha nem robbantál volna fel sem tettem volna...
-Hazudsz! Ezerszer megtetted volna! Drákó elismeréséért, vagy akárkiéért!
-Veled ellentétben én tudok változni! Te ugyanaz maradtál, vagy, ha lehet még mélyebbre süllyedtél!
Elpattant a cérna. Ez fájt. Nagyon fájt. Azt mondta, nem akar többet ártani nekem, mégis ő döfi a legnagyobb tőröket a szívembe. Ugyanannak látott. Egy elkényeztetett fruskának, aki nem látott a saját szemétől, és vakon rohant csapdából csapdába. Leginkább az övéibe. Nem voltam más a szemében, mint egy gyerekes kislány...
Nem gondolkodtam. Nem én irányítottam. A jobb kezem magától elindult. Fel akartam pofozni. Hogy fájjon neki, és rájöjjön, kivel packázik. Ki akartam tölteni a dühömet. De mielőtt elcsattanhatott volna, egy erős kezet éreztem a csuklómon. Elkapott, és nem engedett. Ki akartam húzni magam a szorításából, de nem ment.
-Ha ennyire utálsz, akkor mégis miért segítesz? Miért szórakozol itt mindenféle főzettel, meg ki tudja mi a halállal, ha egy utolsó senki vagyok a szemedben?!
-Mert én tartoztam ennyivel! Akármilyen kegyetlen és arrogáns is vagy, megmentetted az életem kétszer is!
-Mit számít? Semmi értelme nem volt...
Ekkor kintről kiáltások hallatszottak. Vadászok voltak, és a katapultokhoz rohantak. 
-Akkor majd megmutatom, hogy nagyon is volt értelme... Akárki is mérgezett meg, nem a mi emberünk volt. Nem ismerek ilyen hatású mérget-engedett el végül. Komolyan, és mélyen nézett a szemeimbe. És ez megrendített. Nem tudtam, mit higgyek. Hátráltam, majd a kijárathoz siettem. Megvártam, míg mindenki eltűnik a színről, majd a fejemre húztam a sötét csuklyámat. Vetettem rá egy utolsó pillantást, mielőtt kirohantam volna. Hamar elvegyültem az éjszakában.

Az első ismerős arc, akiét megpillantottam, Nadiaé volt. A lány hamar kiszúrt. Hiába, régóta ismert. Előrántotta szegecses korbácsát, és pont mellettem csapott le vele.
-Szép... de a végén el ne találj vele...-suttogtam.
-Nem akarlak... Astrid Hablattyal, már el is indultak vissza Hibbantra. Viszont kiszúrták Valkát, amikor utánuk ment. Hárman maradtunk. Midnenhol kerestünk! Hol voltál eddig?
-Öhm... részletkérdés!-löktem rajta egyet.
-Egyébként nincs sok értelme harcolni, mivel nincs itt senki rajtunk kívül...
-Ez igaz-engedtem le a fegyveremet.-Mondd, Nadi, nem láttad Avokádót?
-Nem ment veled?
-Túl feltűnőek lettünk volna. Régóta nem láttam. Vagyis... fogalmam sincs mennyi ideje....
-Jobb, ha megkeressük!-indult el, én pedig követtem.-Aruna kívül vár. Jobb, ha nem találnak rá.
-Lőnének az álcának!-tetőztem.
-Neked nem kéne rejtve maradnod?-kérdezte.
-Ha igaz, amit sejtek, akkor már úgyis nyitott könyv vagyok. 
-Akarom tudni?
-Nem igazán...
Ketrecek mellett siettünk el. Mögöttünk felhangzottak az ismerős kiáltások. Bár nem tudhatták, hogy mi ott vagyunk, felénk üldöztek néhány sárkányt. Bár... ha Rikó tudott rólam.
-A kénköves ménkű!-morogtam.
-Mi az, Trix?
Nem válaszoltam, csak begyorsítottam. Én akkor már biztosan tudtam, hogy átrendezem az arcát ennek a srácnak. Fúúú...
Egy fekete árny suhant el mellettünk.
-Trixi! Kedves tőled, hogy beszállsz a buliba! Azt hittük, már elragadtak!-röhögött fel a szőke.
-De vicces kedvében van valaki!
-Te mindjárt nem leszel!-meredt egyenesen előre. Láttam, amit ő. 
Avokádó... ketrecben.
-Én úgy megrúgok valamit...-fortyogtam. Összeszorult a szívem, ahogy megláttam a társamat. Ki akarta harapni a rácsot. Ma már másodjára éreztem azt, hogy elborul az agyam. Olyan gyorsan rohantam, mint még soha.
-Trixi megőrült? 
-Trixi megőrült...
Talán igazuk volt. De nem bírtam tétlenül nézni, ahogyan a sárkányom szenved. Nem érdekelt, hogy most fedem csak fel magam igazán. Senki, és semmi a világon. Egy vadász épp ostort vett elő.
-EDDIG, ÉS NE TOVÁBB!!!-ordítottam, és fegyvert rántottam. Kiütöttem a nagydarab férfi kezéből a bőrostort.
-Mit művelsz?!
Avó idegesen fújtatott. Mutattam neki egy kézjelet, hogy megnyugodjon. 
-Kapjátok el!
Szerencsém volt, hogy még a fedett arcomtól nem jöttek rá, ki vagyok, mert akkor lett volna rossz világ. Hiába, nem voltam még elég erős. Egy embernek tudtam komolyabb sérülést okozni, a többit könnyebben sebesítettem. Kettő lefogta a karjaimat, egy lefegyverzett. nem ismertem őket, de nem is voltak szimpatikusak. Ekkor értettem meg, mekkora őrültséget csináltam. Most rájönnek mindenre. 
-Tömlöcbe!
-Állj!-hallottam meg egy furcsa hangot, és egyből a jövevény felé kaptam a fejem. Amennyire csak lehetett, hátrahőköltem. Egy számomra ismeretlen férfi sétált Drákó mellett egyenesen felém. Láttam, hogy körülöttem mindenki megmerevedik. Nadia és Willow ijedten lapultak a sötétben.
-Előbb lássuk, kivel van dolgunk...-lépdelt felém a fiatal férfi, akinek a tekintete a lelkembe égett. 
-Oberon, épp jókor érkeztél!



És ő lett volna az a bizonyos karakter, akit annyira tartogatok nektek! Már most megmondom, hogy ti utálni fogjátok, de ő a kedvenc kitalált gonoszom :P 
Remélem tetszett nektek a rész. Igyekszem haladni a következővel. A Halloweeni különkiadásról annyit, hogy... haladgat, de szerintem jövő Halloweenig sem végzek vele XD Nagyon kevés időm volt írni mostanában, Klednek, meg a délutáni másfél órás alvásomnak köszönjétek, hogy rá tudjam venni magam erre XD
Sziasztok! :D

2016. október 12., szerda

BLOGSZÜLINAP!!!!!

VIKINGEK!
El sem hiszem, hogy ez eljött! A Trixi és Hibbant-sziget kerek egy éve, október 12-én nyitotta meg kapuit! 1 évesek lettünk!!! *dudaszó*
A cikk legelején szeretném leszögezni, hogy szörnyen izgatott vagyok, így nem biztos, hogy értelmes dolog fog kijönni ebből... heh...

1 év alatt:
  • 13 feliratkozás
  • Ezzel együtt 97 cikk
  • 9611 oldalmegtekintés
  • 66 rész
  • És Trixi körülbelül tizenötször kapott olyan fangörcsöt ezektől, hogy sikítva rohangált, és ugrált a házban... nem akarjátok tudni...
Semmit nem érhettem volna el nélkületek! Ha nem ti támogattok, tényleg nem lehetnék ott, ahol vagyok... Amikor elkezdtem a történetet, igazából nem ezt akartam megvalósítani... nem azt, amit most is írok, minden apró csatajelenetet végigizgulva. Mégis, ahogy körvonalazódott, szerintem ezerszer jobb sült ki belőle. (Az eredeti tervek átgondolása... heh /2. Ezt cikket "heh"-ekben mérjük! Én megmondtam...)

És ha már itt vagyunk, azt hiszem beszélhetek nektek néhány ilyen "kulisszatitokról" :P

-A történet addig volt meg a fejemben biztosan, hogy találkozok Avokádóval.
-Rikónak nem szántam más szerepet, mint azt az orrtörést, de... szerintem nem is akarjátok tudni, mi vár még a sajtocskára (Frico)... heh/ 3.
-A hajón összehaverkodtam volna Erettel (még mindig az elején), és együtt szöktünk volna meg. Aztán Hibbanton élt volna. De kellett egy rosszfiú :P (És még ŐT nem is ismeritek... ki fogtok akadni... heh /4.)
-Nézzetek bolondnak, de fogalmam sincs, hogy az Avokádó honnan jött. Talán valami vegyesboltban láthattam kiírva, vagy tudja Odin, de ráragadt. A Trixi, mint név, a SoD-os nevemből ered, ami nem más, mint Trikszi :D
-Dorci nem egy kitalált személy, ám akiről mintáztam, az se nem Dorci, se nem Takács, se nem távoli barát, se nem fekete hajú, vagy zöld szemű. Amikor felvetettem neki az ötletet, azt mondta, nem szeretne szerepelni, max. ha ő lesz Astrid... és így lett Takács Dóra.
-Azért választottam a Szörnyennagy rémséget, mert szintén SoD-ban Beles kitöltős tesztjénél ez jött ki... siklóm lett, az mellékes... de kezdtem igazán megszeretni őket...
-Trixi karaktere is mindenben teljesen eltér. Az ő tanulsága az lett volna, hogy bármennyire is 21. századi, akinek csak a rockzene, meg a barátai a mindene, képes vikingként élni. Eléggé nehezen tudott volna elszakadni a modern világtól... A jelenlegi pedig egy harcos, aki azt a kardot nem csak díszként hordja... és utálja, ha legyőzik. Elfedi az érzelmeit, mert fél megnyílni azok után, hogy annyian átverték, és megalázták... neki csak egy igazi társra lesz szüksége... és amikor majd megkapja, akkor fog kiteljesedni. Ám ez a valaki nem egy sárkány lesz... heh/ 5.

Hát igen, körülbelül ennyit kell tudni XD Úgy összességében elég sokszor fogtok megölni... főleg a negyedik évadban... de akkor totális vész lesz... előre félek a kommentektől... De inkább nem mondok semmit, had izguljatok XD
És még valami:

























Ezt a gyönyörű Kampi (♥) rajzot az osztálytársnőm, Nóri készítette :D Ezúton is nagyon köszönöm, egyszerűen gyönyörű lett, első látásra beleszerettem XD Gondoltam, kiírom a reakciót, ha már akkorát sikítottam... lányok, bocsi a fülkárosodásért XD

Még egyszer szeretnék köszönetet mondani. Blogolás nélkül, meg nélkületek már nem tudnám elképzelni az életemet... ameddig nem görcsöl be az ujjam, írok ♥
Remélem kitart a blog terjedelmileg még egy évig, hogy a következő évfordulót megünnepelhessük :D
Sietek a kövivel, ahogy csak tudok. Sziasztok!

2016. október 10., hétfő

66.rész-Patthelyzet /1

EI: Sziasztok! Sajnálom ezt a RENGETEG késést... Igyekszem tartani a két hetes rendszerességet... nem is húznám az időt ezzel :D
A héten lesz még egy szülinapi cikk. Bezony ám! Évforduló közeleg :D
Jó olvasást!



 A meglepetés ereje miatt nem védekezhettem. Fogalmam sem volt, mi, és miért történik. Éreztem, hogy a vállamba hideg penge hatol. Nagyot nyeltem, és felnéztem a támadómra. Avokádó felbőszülten a lába felé kapott. Ezek után még jó, hogy ellenségnek tartottam...
A sárkányom végig mellettem volt, és még mindig védelmezett. Elővettem a kardomat a hüvelyéből, és támadásra készen álltam. A fiú kihárította a sárkány következő támadását, de nekem hirtelen már nem volt kedvem azon a hajón maradni. Nem értettem semmit, hiszen mégis csak egy ismeretlen támadott meg...
De nem hátráltam...
Ahogy Avó lefoglalta, én is ismét fegyvert rántottam, és a megismerkedésünk jeléül a pokolba küldtem volna, de kivédte...
Mégis miből van ez a fickó, acélból?! 
Egy pillanattal később viszont eltette a kardját. Ez végképp meglepett.
-Lehet, hogy rosszul indítottunk...
Hogy mi van?!
-BIZTOS, hogy rosszul indítottunk!-emeltem föl a hangomat.-Ki vagy te, és mit akarsz tőlem?!
-Ne legyél kíváncsi, Holgerson...-távolodott.-Hamar megöregszel...
-KI VAGY TE???-kiáltottam immár forrongó vérrel.
-Nem fontos, ki vagyok... az viszont már annál inkább, hogy te miért nem ismersz.
Már biztos voltam benne, hogy ez a figura direkt próbál bekavarni. Eszem ágában sem volt hagyni neki.
-Tűnj el innen!-morogtam.
-Ez az én hajóm...-válaszolt hasonló hangnemben. Ebben az egyben igaza volt. Avó elé tettem a kezem, és fölmásztam a nyeregbe, végig tartva a szemkontaktust. Intettem a gyíknak, hogy fogja vissza magát. Ebben a helyzetben mi voltunk a bitorlók, a betolakodók. De nem hiszem, hogy így kéne ezt a tudtunkra adni...
Avó nagyon nehezen nyugodott. Láttam, hogy képes lenne széttépni az ismeretlent. Én is megtettem volna, de valami furcsa, eddig sosem tapasztalt érzés került belém. Nem tudtam megmagyarázni...
A Szörnyennagy lecsapásra készült. Felrántottam a nyerget. A tudatalattim azt súgta, hogy jobb, ha kereket oldunk... én pedig engedtem neki.
-Gyáva... pont, mint a fajtája... - hallottam még a dörgő férfihangot, ami után már csak a szél susogása vett körül minket.

Tíz-húsz perc telt el. Ziláltan, pattanásig feszülten fészkelődtem a nyeregben. Meredten bámultam előre. A karom lüktetett, mindenem mintha zsibbadt volna. Avóra bíztam magam, nem tudtam, hova megy. Végül a nyakára hajoltam. Az összes fogaskerekem ezen a fickón kattogott. Nem tudtam megérteni a mai eseményeket.

Amikor felocsúdtam, a jéghegynél voltunk. Meglepetten pislogtam.
-Kislány, miért hoztál vissza?
Megnyugtatóan fújtatott. Nem firtattam. Ha ő így látja jónak, akkor inkább engedtem neki. Berepült a szokásos bejáraton, majd letett a jégből vájt "szobánknál". Lassan leszálltam a hátáról, ügyelve minden egyes mozdulatomra. Avó mellkasba bökött.
-Minden rendben, pajtás-simogattam meg, ám ő a sérült vállam felé szuszogott.
-Semmi bajom. Higgy nekem-mondtam odakapva, zavartan.
"Trixi... meg kéne vizsgálni!"
-Ugyan, senki nem halt még bele egy kis karcolásba! Jobb lenne visszamenni-léptem a kintről bepislákoló halvány fények felé. Az utamat állta.
-Mi van ma veled? Olyan akaratos vagy!-löktem meg játékosan.
"Nicsak, ki beszél!"-forgatta meg a szemeit.
-Hé, ezt egyenesen sértésnek veszem!-mordultam fel, de hirtelen felszisszentem. Mindketten egyszerre néztünk a karomra.
"Kérlek... legalább nézd meg!"
-Furcsa vagy te nekem! Túlságosan aggódsz értem-mosolyodtam el halványan. Már ekkor tudtam, hogy parodizálni akar. Azonban arcáról lehervadt a pajkos vigyor, és tekintete komolyba fordult.
-Ne csináld ezt, könyörgöm. Sose voltam jobban. Ahj... ha te ettől megnyugszol... -húztam el a számat a nyeregtáskához lépve, hogy elővegyem a... gyógynyálat... Ám mielőtt megtalálhattam volna, valami máson akadt meg a szemem. Azon a kis rongydarabon, amit a hajón találtam. A kezembe fogtam kicsit poros, a végén szakadozott anyagot, és kivettem a táskából. Érdeklődve ráfújtam. A színek élénkebbé váltak. Most is látszódott a kard, és a lángok. Késztetést éreztem, hogy végigsimítsak a mintákon, miközben leheveredtem a hideg jégfal tövében. Összehúzott szemöldökkel fürkésztem végig rajta, bármilyen apró jelet keresve. Megfordítottam, hogy jobban megnézzem a másik oldalát. A hímzés (vagy tudom is én mi, nem igazán értek hozzá) ott is látható volt, a kardpenge ezüstfehér ábrázolása szinte megcsillant a lemenő Nap utolsó fényében. Nem ismertem a címert, sem a jeleket. Mégis, valamiért teljesen elmerültem benne. Amikor lassan felnéztem, a sárkányom érdeklődő pillantásaival találtam szembe magam. Közelebb jött hozzám, és megszaglászta a rongyot. Ismét rám emelte tekintetét, ami túlságosan sokatmondó volt.
-Te talán ismered ezt a... címert?-kérdeztem kíváncsian.
Oldalra biggyesztette szarvas fejét, majd egyszerre fordultunk a kijárat felé. Szárnysusogás hallatszódott. Megérkeztek a többiek.
-Trixi, te itt?-kérdezte az első hang, a Willow-é.
-Ja... igen-csúsztattam vissza az eredeti helyére a szövetet.
-De hiszen együtt mentünk el-nézett rám érdeklődve Nadia, ahogy lehuppant Aruna hátáról.
-Ez így igaz, de...
-Akkor hogy-hogy visszajöttetek?-nézett most rám Valka.
-Az az igazság... hogy fogalmam sincs-vontam vállat. És ez teljesen őszinte volt a részemről.
A másik három összenézett, és felnevetett.
-Trixi... ha te nem lennél, ki kéne találni-lépett mellém a szöszi fejcsóválva.
-Micsoda bók... de ti miért nem maradtatok?
-Téged kerestünk.
-Az már más...
-Viszont rájöttünk valamire! Astridot egy hajóban tartják fogva valahol...-vette elő a térképét-...itt!-tette az ujját az egyik ismert kikötőállomás jobb oldalához.
-Remek!-derültem fel hirtelen.-Ez... nincs is messze!
-Egy-két óra repülés-mondta a mogyoróbarna hajú lány.
-Éjszaka minden könnyebb...-suttogtam, lassan felnézve a társaimra.
-Így igaz-helyeselt az asszony.
-Legalább tesztelhetjük a találmányodat!
Talán Johann is útba esne...-futott át az agyamon a gondolat. Ismét eszembe jutott a nyeregtáskában pihenő címer. Hátha ismeri...
-Nem mehetünk el a nélkül, hogy ne szóljunk Hibbanton-mondtam gyorsan.
-Miért nem?-vonta föl Willow a szemöldökét.
-Mert Hablaty ki fog akadni... és megöl...
-Aha, pont Hablaty akar bárkit is megölni-nevetett fel a szőke.
-Ez csak egy kifejezés lett volna.
-Mindegy. Menjünk már!-pattant Sugárra, aki játékosan megrázta magát.
-Igen, Hibbantra megyünk. És te velem jössz!-mutattam a lányra komoly arccal.
-Most komolyan, Trix?
-Igen. Sietünk utánatok!-szóltam a másik kettőnek.-Ja, és Willow... neked csak Trixi...-vigyorogtam rá utoljára, ő megforgatta a szemeit, felhúztuk a csuklyáinkat, majd eltűntünk az egyre sötétebb szürkületben.


*    *    *


-Messze van még?
-Ne nyafogj már!-szóltam rá.
-Nem nyafogok!
-Nem veszekszem veled!
-Mert tudod, hogy veszítenél-vágott vissza.
-Mindenki magából indul ki...
-Hékás, Trixi! Miattad vagyok itt, minimum lógsz annyival, hogy válaszolsz...
-Ha annyira tudni szeretnéd, akkor nézz előre-feleltem unott arccal. Willow nagyon hamar ülésbe tornázta magát. A víz csillogott, és tűz fénye jelezte, hogy megérkeztünk az úti célunkhoz.
-Szerencséd... már majdnem visszafordultam...-morgott.
-Tisztában vagy vele, hogy az sokkal hosszabb lett volna?-kérdeztem.
-Tehát most kioktatsz?-vonta föl a szemöldökét.
-Szokj hozzá. Úgy látom Hablaty nincs túl messze-mosolyodtam el, ahogy megpillantottam Fogatlannal a Főtéren.-Megvársz itt?
-Ácsi. Először ERŐSZAKKAL elrángatsz magaddal, aztán közlöd, hogy várjalak meg itt?!
-Hogyne, hogyne, erőszakkal... és csak egy kérdés volt -_-
-Hagyjuk. Tehát igen, megvárlak itt.
Erre nem mondtam semmit, csak ismét gyorsabb repülésre ösztökéltem a sárkányomat.
-Szörnyennagy rémség érkezik...-jelentettem neki már messziről, hogy ne ijedjen meg.
-Trixi?-nézett nagyot a fiú.-Tudsz már valamit Astridról?-futott elénk.
-Épp ezért jöttem!-érkeztem le mellé a földre.-Tudjuk, hol van!
-Micsoda?! Trixi, beszélj már, Odinra!
-Rájöttünk, melyik táborban van. Minél hamarabb indulunk, annál jobb. Úgyhogy csipkedd magad!-mondtam idegesen. Kezdtem egyre jobban tartani az egésztől.
Hablaty figyelt egy ideig. Láttam, hogy kicsit meglepődött attól, hogy ilyen könnyen engedek. Lassan elmosolyodott, majd a vállamra tette a kezét.
-Köszönöm, Trixi...-suttogta.
-Nincs mit köszönnöd. Ott kell lenned vele. Szüksége van rád-néztem komolyan zöld szemeibe.
-M-mit akar ez jelenteni?-húzódott el.
-Nyugi, nem úgy értettem. Biztosan megnyugtatná a közelséged... Viszont tényleg sietnünk kell.
-Pajti, mit mondasz?
Az Éjfúria helyeslően morgott. A következő pillanatban azonban tekintete elkomorult. Közelebb lépett hozzám, és megszaglászott.
-Fogatlan...?-nézett rá furcsán a gazdája. A fúria nyüszögni kezdett, és nagy szemekkel nézett fel rám.
-Trix, falfehér vagy!-hangzott Hablaty ijedt hangja. Éreztem, ahogy a fejembe hasít a fájdalom.
-Áh...-kaptam az említett testrészemhez.
-Jól vagy? Trixi?!
-I-igen...-zökkentem ki.
-Beteg vagy?
-Nem-válaszoltam gyorsan.-Gyere, siessünk már...
-Trixi... tuti?
-Hablaty, könyörgöm! Ne ezzel menjen már el az egész éjszaka! Semmi bajom!-vágtam ki magam. Nem igazán értettem, mi volt ez az előbb, de tudtam, hogy ennél van fontosabb dolgunk is.
Mivel magyarázatot nem találtam a hirtelen rosszullétemre, nem is foglalkoztam vele. Még mindig zaklatott voltam a furcsa alak furcsa támadása miatt. Bárhogy is kutattam az emlékeimben, tényleg nem ismertem...
Föld hívja Trixit!
Megráztam a fejem, hogy kikergessem belőle a negatív gondolatokat. Hablaty már a házában szedelőzködött (gondolom), mert már eltűnt szem elől. Pár perc múlva egy kis szütyővel (Igen, szütyővel) érkezett vissza.
-Kész vagyok!-jelentette ki, majd felült a hátasára. Biccentettem, majd én is hasonlóan tettem, így repültünk fej-fej mellett haladva Willow-ig.
-Na végre!
-Willow! Te itt?-vidult fel a fiú.
-Igen! Még szép! :)
-Na... neked bezzeg örül...-néztem unottan Willow-ra, vagy Hablatyra.
Több szó nem igen esett köztünk. Mindenki az útra koncentrált. Ott pörgött bennünk az adrenalin... aggódtunk Astridért... Nem tudtuk, bántották-e... Vagy hogy jól van-e... És azt hiszem, ez tényleg Hablatyot viselte meg igazán. Bennem ekkor tudatosult valami:
Nekem vissza kell mennem oda...
Minden emlék feltört. A hajó, a robbanás... Hablaty balesete... az árulás... minden, minden ami oda kötött... én ezt nem akartam... nem voltam kész rá...
Gyenge vagy!-szidtam saját magamat.
És nem akartam az lenni... A régi fényemet akartam... vagy még többet. Az igazságot... a bosszút... és tudtam, hogy meg is fogom kapni... Elégtételt! Hogy lakoljanak meg! Mindenért, amit velem tettek! Sose felejtsék el a nevemet... Az enyém legyen az utolsó arc, amit látnak... és égjen a lelkükbe... és a Pokolban pusztuljon mind!!


-Ez lesz az...-zökkentett ki Willow az összeesküvéselméletemből.
-Máris?
És valóban. Észre sem vettem, de megérkeztünk az úti célunkhoz. Nagyot nyeltem, és ökölbe szorítottam a kezeimet.

"God, I want to dream again!
Take me where I've never been!
I wanna go there...
This time I'm NOT scared!"

Nincs visszaút... Astridért teszem...-tökéltem el magam. Nem volt mitől félnem. Nekik annál inkább. Tőlem.
-Melyik az a hajó?-kérdeztem a lehető leghalkabban.
-Ömm... Nadia tud biztosat mondani. Valahol erre lehet... várjunk! Itt nem ezek a hajók voltak...-hűlt el a lány.
-Számítanak ránk?
-Rád nem hiszem.
-Miért?-kérdeztem vissza.
-Nadia szerint...
Felmordultam.
-Azért, mert ő nem hallott semmit, még igen is eljárhatott a szája annak a fattyúnak...
-Ennyire nem bízol benne?!-rivallt rám a szőkeség. Az ő rigolyái... mindig ilyen paprikás.
-Nem Nadia-ban nem bízom... hanem a csapdászokban... ha nem tudnád...-húztam el a számat. Willow felsóhajtott.
-A miénk Astrid. Keresd Viharbogarat-nézett rám komolyan, mielőtt elsuhantak volna. Nem vitatkoztam. Jobb, ha Hablaty megy Astridért... kezdem túlságosan is shippelni őket...
Na mindegy... ezek szerint be kell lopóznunk. Egyenlőre még őrt sem láttam...

"Where are the people that accused me?
The ones who beat me down
And bruised me?"

Jellemző... mindig a rossz oldalról indítanak. Már leszálltunk. Avónak intettem, hogy menjen egy másik úton. Ketten túlságosan feltűnőek lettünk volna. Hozzáértem egy kisebb csatahajó oldalához, és hozzásimulva lopakodtam, mint az árnyék... éjszaka, sötétség... nem vehettek észre, ha én nem akartam. Embereket pillantottam meg. Behúzódtam egy kis résbe. Használható információkat nem tudtam meg tőlük. Felsóhajtottam. A két alak elhaladt a hajó mellett. Körülnéztek, de hamar tovább is álltak. Nem voltak ismerősek. Elvileg az én drága játékszerem is itt fog kikötni... bárcsak megperzselhetnénk egy kicsit...
Inkább félretettem piromán gondolataimat, és egyre távolabb settenkedtem. Sehol egy ismerős arc... még a sötétben is ki tudtam volna venni őket. Se Viggo, se Eret... és sehol sincs az, aki miatt mindig egy lépéssel hátrébb kell lennem...

"They hide just out of sight,
Can't face me in the light!"

Pislákoló fény tört fel valahonnan. Fáklyát gyújtottak... vagy járőröznek, vagy ami még rosszabb: felfedeztek. Mivel a másodikra nem sok esélyt láttam, az elsőre tippeltem. Megint meglapultam, és figyeltem. Fapallók kopogása... léptek zaja... Megláttam. Háttal nekem kémlelt körül a kikötőben. Megremegtem, de nem a látványtól. Szédülni kezdtem... Erősödött. A bárka oldalának döntöttem a fejem. Felnézve láttam, hogy egyenesen felém fordul.
-Ki vagy?-hasított a csöndbe élesen.
Nem válaszoltam. Most az egyszer csak el akartam tűnni onnan. Mégis, mintha lábaim földbe gyökereztek volna. Nem ment. Nem tudtam mozdulni. A szédülés egyre erősödött. Nem tudtam, mi ütött belém. Nem ez volt az első ma. És azt éreztem, nem is az utolsó. Rikó alakja egyre csak közeledett hozzám, igaz, még nem láthatott. Lassan megemeltem a lábam. Azonban megállt, és csak nézett előre. Nem, még biztosan nem vehetett észre... Nem mozdult. Pedig ő is tudta, hogy ott van valaki. Méregetni kezdtem. Sokkal megfontoltabbnak, és érettebbnek tűnt, mint azelőtt. Nem volt már az a kis suhanc, mint régen... Kiizmosodott, amennyire ez tőle elvárható, és így megítélve már nem lehetett annyira kívülálló. De a szememben még mindig csak egy áruló volt... Igen, három éve volt... de a fájdalom azóta sem hagy nyugodni. Majdnem elveszítettem miatta a legszebb dolgot az életemben... Avokádót... de vele a becsületemet is... én lettem a rossz, a gonosz. Csak kiálltam a sárkányokért. Ők pedig a földbe tiportak érte.
Karját hosszan előre nyújtotta. Mindketten tudtuk, hogy tudja, hogy ott vagyok. Mégis, valamiért habozott. Látásom homályosult. Ismét hátrálni kezdtem. Ám pechemre az egyik palló megreccsent...
Lassan lecsuktam a szemeimet. Óh, anyám...
-Tudhattam volna...-vetette rám a fáklya fényét.
-Tudtad is...
-Csak sejtettem... Mit keresel itt?!-kérdezte. Látszott, hogy nincs meglepve.
-Ötleted sincs, mi?-sziszegtem, és igyekeztem távolodni. Ő viszont nem tágított.
-Az van... és épp elég lenne, hogy jelentselek...-méregetett.
-Akkor tedd meg!-fakadtam ki. Nem érdekelt, mennyire voltam hangos, ki hallhat. Idegesített. Az egész lénye. Hogy mindig keresztbe akar tenni MINDEN tervemnek, elvemnek. Egyre gyengültem. Dülöngélve kapaszkodtam az egyik hajó oldalába.
-Még meghall valaki!-intett le idegesen körülkémlelve.
-Mit érdekel az téged?! Menj már! Indíts! Nem h...-kaptam a fejemhez.
-M-mi van veled? Trixi?!
-N-ne állj... itt... tűnj el...-tagoltam.
-Mi a bajod?!-hűlt el teljesen. Minden sötétült. Éreztem, hogy el fogok ájulni.
-Ne érdekeljen... meg tudom... védeni magam...
-Ilyen állapotban?!-akasztotta fel a fáklyát valahova, ha jól vettem ki. Ismét közeledett.
-Semmi bajom! H-hord már... el magad...-hebegtem. A térdeim remegtek.
-Nem fogom! Mondd, mi történt?! Így nem tudok segíteni! Trixi!
-Nem kell... a segít-
És ekkor hagyott el az erőm. A feketeség kizárta a fényt, minden sötét maradt. Zuhantam. Éreztem, hogy nem esek a földre, nem fáj semmi. Elkapott...