2016. november 26., szombat

68. rész-Viszlát, barátom!

EI: Sziasztok! Végre valahára elő tudok rukkolni ezzel a résszel! Kárpótlásképp a sok késésért, vár rátok egy Hiccstrid jelenet :P
Még egy közlendő: Régóta gondolkodok abban, hogy dalidézetekkel kezdjem a részeket. Ezt valójában csak a következő évadban szerettem volna elkezdeni, de ahogy az idők, úgy a terveim is változnak :D Nagyon sok dalt találok, ami illik a történetbe, de sajnos nem minden része, vagy csupán néhány mondat belőle. Nem ígérem, hogy minden rész elejére találok majd megfelelőt, de igyekezni fogok. Ez nem jelenti azt, hogy dalokat nem fogok használni (mert dehogynem XD)!
Még mindig egy közlendő: Biztos vagyok benne, hogy nem csak én tartom számon, mikor teszek ki részeket... az utolsó nevetségesen régen volt. Higgyétek el, nagyon szeretnék gyakrabban írni, de az idei évem nagyon kemény felkészülést igényel. Mint mindig, most sem panaszkodni szeretnék, mert mindenki átesik ezen, lesz ez még így se. Lehetséges, hogy csak az téli szünetben, vagy azután lesz folytatás, amikor lesz időm rendesen blogolni. (Draggg, ettől függetlenül nem marad el a korcsolyázás :P)
Na, e jó hosszúra nyúlt előirat után jó olvasást kívánok mindenkinek! :)


"This is not the first time,
But this one's really hurts, 
Oh-oh
And this one's gonna... it hurts!"
/Avril Lavigne-Hello Heartache/

Nem tudtam, mit akar tenni, de azt igen, hogy ha csak egy fikarcnyi esély is van arra, hogy ne fedezzenek fel, akkor harcolnom kell érte. Minden izmom megfeszült, ahogy a férfi közelebb lépett. Jobban megnéztem magamnak: ruhája díszesebb volt, mint egy egyszerű sárkányvadászé, tekintete tiszteletet kívánt, az ember nem tudott volna elmenni mellette anélkül, hogy rendesen végigmérje. Sötétbarna, rövid haja volt ugyanolyan szemekkel, és arcát enyhe, férfias szakáll fedte. És első pillantásra hasonlított Drákóra. Szememmel ingáztam közöttük, amit az ismeretlen is észrevett. A tekintete szinte égetett. Minél tovább voltam ebben a kellemetlen helyzetben, annál jobban éreztem, hogy valahonnan tudja, hogy engem rejt a maszk. A "listámon" az ellenségesek közé tituláltam volna, de eddig nem tett semmi rosszat... eddig...
- Mégis miért? - dühöngött az egyik öreg vadász. - Ne foglalkozz vele, lesz helye a többi fogolynál!
A férfi érdeklően vonta fel a szemöldökét, ahogy ránézett, majd ismét rám emelte sötét tekintetét.
- Azzal nem sokat érünk, ha ilyen könnyen elengedjük, barátaim! Mire kihallgathatnánk, már rég megszökne. Vagy talán nem így van ez a lovasokkal? - hajolt kicsit közelebb, szemrehányó vigyorral az arcán. Egyrészt felmordultam, másrészt megrökönyödtem. Ha egyből tudta, hogy lovas vagyok, akkor már ismernie kellett volna két évvel ezelőttről. De idegenebb volt, mint bárki, akit eddig láttam életemben...
- Honnan tudja, hogy... - suttogtam.
- Nem volt nagy rejtély, sárkánylovas! - válaszolt hetykén, de büszkén.
- Oberon, talán ismered valahonnan? - jött a kérdés Vérdungtól.
- Ahogy te is, apám. Bár nem hiszem, hogy szeretnéd.
Ez a ficsúr Drákó fia?!
És ezzel a húzásával nem az "ellenségek" közé került, hanem egyből a halállistára...
Nem szóltam. A menekülést kerestem a helyzetből, nem foglalkozva a sráccal. Arra vártam, hogy talán az őrök lazítanak egy kicsit a szorításukon, de hiszen arra várhattam...
Avó felnyüszített, nyugtatni próbáltam.
- Nem ismerős nektek ez a sárkány valahonnan? - érkezett meg a várva várt Eret. Ekkor már tudtam, hogy veszett az ügy. A gyilkosiak könnyen rájöhettek... Odin nevére...
Trixi, te őrült!
- Most, hogy mondod... - vakarta meg a fejét a fiú egyik embere. - Nem ez volt AZ a Szörnyennagy rémség?
- Melyik?
- Hát AZ... - gesztikulált hevesen a másik. A csapdászok egy része egyként nézett először a sárkányra, majd élesen rám. Összesúgtak. Csak néhány szót hallottam ki a sutyorgásból: "nem lehet ő" ,"meghalt", "ki a csaj?".
Csak csapott volna belém a villám abban a pillanatban, hogy ne kellett volna hallanom ezeket. Kellemetlen érzés volt elviselni minden hűvös, vagy égető tekintetet. Eret, és a ficsúr közeledett. Ismét csak kapálóztam, de nem tudtam szabadulni.
- Most már tudni akarom, ki ez a liba... - sziszegte Eret.
- Akkor csak rajta... - morgott a másik a türelmetlenségén.
Erre a szóra a tetovált arcú még közelebb merészkedett. Kinyújtotta a kezét. Le akarta húzni a csuklyámat. Szívem hevesen vert, egyre szaporában vettem a levegőt. Már épp a sötét anyaghoz érhetett volna, mikor Avó ketrece felől egy puffanás hallatszott. Értetlenül néztünk rá. Megállt bennem az ütő. Avó összeesett a fémek között...
- NE!!! - kiáltottam fel remegve. Nem hagytam, hogy hozzámérjenek.
- Nézzétek már meg azt a mihaszna hüllőt! - dörrent meg Drákó mély, rekedtes hangja. Rikó szem forgatva előlépett, majd lassan letérdelt a ketrec elé. Meredten néztem rá. Nagyon reméltem, hogy rosszul láttam valamit...
- Drákó... a sárkány nem mozog...
Lábaim meginogtak. Ismét csak rángatóztam, és ismét nem eresztettek el. Könyörögve néztem Rikóra, nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam. Csak mondja, csak mondja, hogy nem igaz... Egyáltalán mi történhetett vele? Hiszen... de a furcsaságai múltkor... istenek... kérlek, csak mondd, hogy nem igaz...
- Lélegzik? - kérdezte a Vérdung férfi.
Rikó lassan megérintette a hideg rácsokat. Óvatosan mozgott. Nem láttam sokat, hisz messze volt, de Avó kidomborodó oldalát figyeltem, meg se rezzent. Visszafojtottam a lélegzetemet.
- Nekem úgy tűnik nem, uram...
Elpattant az a bizonyos cérna... a tűréshatáromé. Nem tartottam magamat egy nyafogós, nyávogós lánynak, de ha olyanokról volt szó, akiket szeretek, akkor kíméletlenül átérzem a fájdalmukat. Remegtem.
- Nekünk értékes az a sárkány! - dörrent ismét Drákó. - Nekem is ismerős... a lányé volt! Nézd már meg még egyszer!
Rikón látszott, hogy kissé idegesíti Drákó, de inkább összehúzta magát, és engedelmeskedett. Láttam valami furát rajta, de abban a percben csak Avóra tudtam koncentrálni. Magamat hibáztattam. Én voltam az, aki csúnyán túlhajszolta, nem, nem szabadott volna... az istenekre...
- Így nem lehet megvizsgálni! - szólt neki vissza kissé flegmán a közben társuló másik csapdász, akiben felismertem Willow bátyját, Ethant.
- Akkor húzzátok ki!
Úgy is tettek. Lassan kinyitották a vasketrec ajtaját, és óvatosan megfogva a sárkányt a szarvánál, kihúzták-tolták a fogságból. A fiúk letérdeltek hozzá. Összenéztek. Rikó Ethan felé bökött, mire az engedelmesen meghátrált.
- Mit szőröztök már?!
- Nem lélegzik!
- Nem megmondtam, hogy vigyázzatok arra a sárkányra?! - üvöltötte a rasztás vezér.
- Apa, csillapodj, semmi értelme felhúznod magad egy nyavalyás sárkányon! - csitította.
Na, vigyázz csak, Oberon-vagy-kicsoda... 
Nyavalyás neked a sötét halál...

Percek teltek el eseménytelenül. Egyre több csapdász gyűlt a sárkányom köré, ami nagyon zavart.
- Hagyjátok, így fog megfulladni! Inkább a lánnyal foglalkozzatok... - sóhajtott végül Viggo, majd a Vérdung egy pillanat alatt elkapta, és hátrafeszítette a karjaimat. Felszisszentem a hirtelen fájdalomtól.
- Lássuk csak, kit rejt a csuklya... - sétált felém egy férfi. A térdem remegett. Egy pillanat alatt dőlt le minden, amit felépítettem... minden, ami annyit jelentett nekem...
Viggo indulatosan felém nyúlt, mikor egy vérfagyasztó sárkánysikoly megállította. Az istenek velem voltak. És ezek szerint...
- AVÓ! - kiáltottam, ahogy a sárkány felröppent a helyéről. Egy helyben repdesett a szárnyaival. Vetett egy gyors pillantást Rikóra, majd lángba borította magát. És ekkor három dolog világosodott meg számomra:
1. Avó csak el akarta terelni a vadászok figyelmét.
2. Rikó ezt végig tudta.
3. És én még mindig bajban vagyok...

Sejthettem volna ezt a sárkányomról. De tényleg. Kicsit rosszul is éreztem magam, amiért bedőltem ennek. De legalább hatásos volt!
De még Avó feléledése sem volt elég ahhoz, hogy megállítsa Viggot. Mire észbe kaptam volna, keze sötét csuklyámon termett, és egyetlen rántással lehúzta az arcomról. Dermedt arcok fogadtak. Minden egy pillanat alatt történt. Felpörgött bennem az adrenalin.
- KISLÁNY, MOST!!!! - kiáltottam, a sárkány pedig értve kérésemet, tüzelni kezdett mindenfelé. Jel volt ez a megbúvó két lovas egyikének, Willownak, hogy beszállhatnak. Vége volt. Lelepleződtem, de még menthettem a menthetőt. Sárkányom minden testrészén lángok táncoltak, ahogy Sugárral bevágtak a meglepődött csapdászok közé. Volt, amelyik engem rohamozott. Tudtam, hogy felismertek, látszott az egész helyzeten. Na, meg azért...
- HOGY ÉL TE TÚL EZ A NYAVALYÁS LIBA?!
- ODIN SZAKÁLLÁRA, MI A HALÁLÉRT NEM ZÁRTUK BE?!
- FOGJÁTOK BE A SZÁTOKAT ÉS CSINÁLJATOK MÁR VALAMIT!!!!
...ez is elég árulkodó volt.
A sárga szemű Éjfúria fölkapott a földről, és fölvitt magasra a levegőbe.
- Nadi?
- Elment.
- Helyes... Willow, sajnálom ezt az egészet... - sóhajtottam.
- Most az EGYSZER azt kell mondjam, igazad volt. Mi is ezt tettük volna. Csak hogy a nehézségbe szökjünk el?!
- Erm... ahogy eddig is? Egyáltalán miért akarsz menekülni? - kérdeztem. Avó ekkor szállt be alánk, én pedig lehuppantam rá. - Hisz buli van, baby! - kiáltottam, és teljes gyorsaságra ösztökéltem Avokádót.
- TRIXI BÜDÖS DRAGONS TOLOD VISSZA A...
Ezek után a lány hangját elfedte a kiáltások zaja. Be kell vallanom, ez hiányzott. Az előző félelemből hirtelen hatalmas magabiztosság lett. Ha lőttek ránk, ügyesen kikerültük a lövedékeket. Egy percig éreztem, ahogy elönt a szabadság...
Igen, egy percig...
- Kislány vigyááááázz! - sikítottam, ahogy egy letört fagerenda az utunkat állta. Az elől már nem volt menekvés...


*Eközben*


Míg társaik a kikötőt rombolták, Hablaty és Astrid el is érte Hibbantot. Valka már korábban levált tőlük, nem mert közelíteni régi lakhelyéhez. 
Astrid hiába erősködött egész úton, hogy semmi baja, Hablaty mégis idegesen fordult felé minden megrezzenésekor, és aggodalmasan kérdezgette, mit tettek vele. A sziget közelében azonban csönd borult rájuk. Astrid Hablaty mögött ült a nyeregben, Viharbogár kicsit távolabb repdesett tőlük. A lánynak tényleg nem volt komolyabb sérülése, a csapdászok nem igen foglalkoztak vele, de a fáradtság letörte egy kicsit. Hogy őszinte legyek, képes lett volna elaludni a saját sárkányán, abból pedig bajok lettek volna...
Így kötött ki Hablattyal.
Feltűntek a szobrok. A szőke lány megemelte fejét, és mereven bámulta, ahogy a tenger hullámzott. Lesütötte szemeit.
- Megjöttünk - suttogta Hablaty.
- Remek... - sóhajtott a másik.
- Valami baj van?
- Nincs...
- Akkor? - kérdezte a Haddock kíváncsian.
- Nem tudom. Nem akarok... hazamenni... mindenki csak faggatna, hol voltam eddig... és nem akarom, hogy... mindegy... - húzta el végül a száját kelletlenül. nem akarta kimondani: félt, hogy sajnálni fogják.
Hablaty egy ideig nem mozdult, Fogatlan egyenletes sebességgel szárnyalt. Ám ahogy elhaladtak az első szobor mellett, a fiú fordított egyet a műfarkon.
- Hablaty...?
Viharbogár fejével ingadozott Astrid és a sziget között. A szöszi nem értette, miért. Fogatlan sárkánynyelven mondhatott neki valamit, mert az egy halk siklóüvöltéssel végül megcélozta a szigetet, hármasban hagyva a többit.
Astridnak nem volt ideje kérdezni. Az Éjfúria meredeken indult a felhők felé.
- D-de leszállhatunk, nem kell...!
- Én sem igazán akarok hazamenni - vont vállat. - Ezek után nem tudnék aludni.
Astrid nem forszírozta a dolgot. Legbelül tudta ő is, hogy Hablaty miatta aggódott ennyire.
- Akkor?
- Talán lenne mit megbeszélnünk - válaszolta a Haddock. Astrid akaratlanul is összehúzta magát.
- Mit?
- Mindent... - halkított a hangján. - Sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak valamikor, vagy...
- Nem! Nem hoztál!
- Úgy éreztem, hogy kicsit kerülsz engem.
- Te is engem - mondta Astrid.
- É-én?!
- Te bizony! Ha beszélünk, hirtelen dadogni kezdesz... és furán viselkedsz...
- D-dadogni? É-én nem dadogok! - tiltakozott.
- Ó, dehogynem! - ellenezte Astrid, és napok óta először mosoly húzódott a szájára. Hablaty ezt hátrapillantva látta, és szintén elmosolyodott.
- Jó, TALÁN dadogok. Az még nem jelenti, hogy kerüllek!
- De az már igen, hogy Trixivel egyfolytában összesúgtok-búgtok, és valamiért mindig az az érzésem, hogy rólam beszéltek!
- Ez... e-ez nem igaz!
- Megint dadogsz!
- Részletkérdés! - vágta rá.
Astrid nem felelt. Hablaty elszégyellte magát, hogy ilyen hamar sikerült elrontani az estét. Kicsit behúzta a nyakát, ahogy valami normális válasszal készült előállni.
- Nem beszélünk ki, ha erre gondolsz... csak... nincs jobb b-beszédtémánk nálad...
-  Ne haragudj, de ezt kötve hiszem! - válaszolta.
- Akkor nekem nincs jobb beszédtémám nálad... - halkult Hablaty. Astrid hallgatott. A fiú hátának döntötte fejét, hogy még véletlenül se láthassa vörös arcát, ha megfordul.
- Trixinek még nem kellett volna visszaérnie? - terelt Astrid.
- Ahj, még ő is... hol van már?! - mordult fel, ahogy körülnézett. - Esküszöm, 16. születésnapjára kap tőlem egy bébicsőszt!
Astrid felnevetett.
- Ne aggódj miatta. Mégiscsak egy Szörnyennagy rémség van vele!
- Egy egész sziget kell, ha vigyázni akarunk Trixire - morgolódott tovább.
- Ti ketten, Odinra! - nevetett tovább.
- Tudod, hogy olyan nekem, mint a kishúgom. Egyszerűen csak nem akarom, hogy bántsák.
- Világos. Senki sem akarná - helyeselt Astrid.
- Eléggé hasonlítotok, téged mégse kell minden pillanatban őrizni, mint egy sárkányfiókát!
Astrid már szakadt.
- Azért nem vagyunk annyira hasonlóak. Elég fura lenne, ha rám is a testvéredként néznél... - mondta Astrid. A hideg széltől megborzongva átölelte a fiú derekát. Hablaty tartotta magát a lány érdekében, és inkább úgy tett, mintha észre sem vette volna.
- Öhm... az ijesztő lenne.
- Nagyon...
- De ugye nem nézel úgy rám, mint a húgodra...? Nem akarok bébicsőszt!
- Nem. Rád nem tudnék úgy nézni, mint egy testvérre - válaszolta. - Szóval... - köszörülte meg a torkát. - Ha jól gondolom, még mindig nem akar hazamenni a kisasszony.
- Jól gondolod - felelte Astrid mosolyogva. Hablaty óvatosan rásimította kezét a derekán összekulcsolódó Astridéra.
- Mehetünk, pajti! - veregette meg a sárkány oldalát, aki értve a gazdája kérését, szépen lassan átrepült a felhőkön.


*Avó szemszöge*


Hirtelen előttünk termett az a hatalmas fagerenda. Láttam, hogy már nem tudunk kitérni előle. Trixi megveregette az oldalamat, jelezve, hogy készül valamire. És már tudtam is, hogy mire.
Még ha féltem is, hogy nem sikerül, hagytam magam zuhanni. Trixi levetette magát a hátamról, kibontva mókusruhája szárnyait. Első megítélésem ellenére sikerült elkerülni, de ez túlságosan  elvonta a figyelmemet arról, hogy másfelé figyeljek. A következő pillanatban a fejem valami keménynek ütközött.

- AVÓ, VIGYÁZZ!!!! - sikoltott Trix valahonnan távolról, de nem tudtam figyelni rá. Éles fájdalom hasított a fejembe. és kirázott a hideg, mikor rájöttem, hogy nem az ütődéstől.
~ Nem kérlek még egyszer, Szörnyennagy... - szólalt meg a hang odabenn.
~ Hagyj békén! Mondtam már, sosem megyek vissza! - morogtam. Nem hagyhattam neki, hogy átvegye felettem az irányítást.
~ Ez elég nagy baj... ha nem jössz magadtól, akkor majd én hozlak... - suttogta a hang.
~ Nem! Nem teszed! Nem teszed meg...
~ Ó, dehogynem! Én vagyok a parancsolód! Ha tetszik, ha nem, a Keleti Sárkányfészek visszavár! - dörmögte.
~ Aljas hazugság! Te csak befurakodtál oda, miután legtöbbünk már rég elhagyta a szigetet! Te parazita! - harcoltam ellene.
~ PARAZITA?! MAJD MEGLÁTJUK, MIT TESZEL, HA MÉG VALAKIT AZ ANYÁD UTÁN KÜLDÖK!!!
Tudta, hol döfhet tőrt a szívembe. 

"Hello, Heartache!"

De tudtam, hogy csak ki akarja használni a gyengeségemet. Már nem voltam egy "szabad" sárkány, aki oda, és akkor ment, amikor akart. 

"Young and foolish
It seemed to be the way"

Bevallom, nem is hiányolom. Másrészt pedig, ez nem csak Trixi miatt van. Tudtam, hogy Hibbantra tartozom. Ott visszakaptam a hitemet, hogy van jóság az emberekben. Hogy megtalálhatom Kampót. Hogy a rossz múltam után boldog lehetek. Ezek után nem akartam elengedni az otthonomat!
- Kislány, mi az? Mi baj? Mi történik?! - szólalt meg Trixi. Halkan hallottam, alig ért el hozzám a szava. De valamelyest sikerült visszarángatni a valóságba.
~ Én nem kellek? Akkor kit tisztelsz? Agenort? - zaklatott tovább.
~ Akarod tudni, Királynő? Igen, én még hiszek Agenorban! Nincs annyi alfa, amennyi meg tudná győzni a sárkányokat, hogy örökre elment! Vissza fog térni... a Sárkányharcos vissza fog térni!
~ Hitetlen... azt hiszed, Agenor túlélhette? Egy akkora csapást még egy Őssárkány sem bír ki!
~ Te már csak tudod, Királynő... de ha visszajön, neked meg kell hajolnod előtte...
~ AGENOR NEM FOG VISSZAJÖNNI!!! - hasított belém ismét. Egyre erősödött minden mozdulattal. 
Trixi, kérlek, menjünk... Trixi, csak menjünk...
Távolodnom kellett, menni akartam. Ha így maradok, akkor a Királynő bekebelez. Nem féltem. Visszamentem volna, hogy tudjam, mit tett ez a túlméretezett hüllő a szülőhazámmal, de már nem voltam egyedül. Vigyáznom kellett magamra...
Így hát muszáj voltam felkapni Trixit, és Hibbant felé indulni. Sokáig kiabálta a nevemet, de nem tehettem semmit. Ha nem megyek, összeroppanok. Harcolni akart, ahogyan én is. 

Bennem kavargott az erő, ami át akarta venni felettem az irányítást. Minden porcikámmal koncentráltam, hogy ne sikerüljön neki. Fél óra alatt értünk Hibbantra. Mikorra a parthoz értünk, már annyira nem bírtam magammal, hogy akaratom ellenére levetettem Trixit a hátamról. A lány nagy puffanással ért földet.
- K-kislány... mi van veled? Nem értem ezt az egészet! Mi van?! - kérdezte egyre ingerültebben, idegesebben. 
Ó, drága Trixim, bár érthetnél... Nem a te hibád ez. Én okoztam ezeket a bajokat. Egy nap majd megérted, milyen nehéz egy sárkány élete, ha valaha tartozott valahová. De az a nap ne ez legyen!

"You were perfect,
I was unpredictable.
It was more than worth it,
But not too sensible"

~ Most azonnal térj vissza!
~ SZÁLLJ KI A FEJEMBŐL!!!!! - sivítottam. A homokba temettem arcomat, de semmi sem csillapított a fájdalmon. Hogyan is gondolhattam, hogy ellenállhatok egy Királynőnek? Hogy képzelhettem, hogy minden rendben lesz? 

"I was stupid
To think that I could stay..."

- AVOKÁDÓ!!!!
~ Kérlek ne tedd... hagyj élni végre...
~ Azt mondtam, visszajössz! Ennyi időt kaptál! Több kifogás nem érdekel! Az enyém leszel!
Én ezt nem akartam. Tényleg nem akartam elhagyni minden szép emléket. Főleg nem Trixit. Ez a kis ember megváltoztatott örökre. Ő volt a legjobb barátom, bármennyire is furcsa, ha egy sárkány szeret egy embert. Nem érdekelt. Már hidegen hagytak az előítéletek. Annyi szép emlékünk volt... sosem akartam, hogy ennek vége legyen. Kitartott mellettem jóban-rosszban... és én is mellette.

"Every bad thing we did
Was so much fun!
I've seen your best sights
You got to see my worst"

Nem volt menekvés. Már ott volt. Éreztem, ahogy pupilláim összehúzódnak, és teljesen elvesztem az önkontrollt. Ezek után már semmi sem számított. Nem éreztem semmit az ürességen kívül. Az idegen erő szárnyra rántott.
- AVOKÁDÓ, HOVÁ MÉSZ?! Kislány, gyere vissza! Avó...? Avó... h-hová mész...? Hé, gyere vissza! AVÓ!!!! MIT CSINÁLSZ???!!!
Sajnálom, Trixi... nem voltam elég erős...  

"Goodbye my friend,
Hello, heartache!
It's not the end,
It's not the same...
Wish it didn't have to be this way, but
You will always mean the world to me, love!
Goodbye my friend,
Hello, Heartache!"