2017. október 12., csütörtök

Blogszületésnap!

Sziasztok!
Eljött hát a blog történetének második nagy napja: a mai napon lettünk két évesek! *füttyszó*
Amikor elkezdtem írni, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen hosszú ideig foglalkoztat majd. 2015. október 12-én publikáltam ezt a blogot, azóta pedig rengeteg új és régi ötletet sikerült megvalósítanom a hála Nektek. Nagyon köszönöm a támogatást és a rengeteg segítséget! (Gondolok itt az apró véleménykifejtésre, a dalötletekre és a jelenetjavaslatokra)

(Ne kérdezzétek, hogy ez mi... Ez csak egy szemüveges
Rettenetes Rém!)
Két évvel ezelőtt, friss hetedikes diákként egész máshogy éreztem a blogolás iránt. Emlékszem, mennyi ÍNAS fanblogot olvastam, mennyire szerettem volna én is olyan kedves kommenteket kapni, mint pár ismertebb blogger. Lassan kitaláltam egy, a maitól teljesen különböző alaptörténetet, aztán úgy döntöttem, belevágok. Nem volt különösebb célom, kíváncsi voltam arra, mennyit tudok. (Valljuk be, az első részek az "irodalmi szemét" kategóriába tartoznak, már dolgozok az átírásukon, de erről később)
Ma pihenésként, hobbiként tekintek a blogra. Lehet, hogy az írás idő- és helyigényes (ha nincs legalább három jegyzetfüzetem és 30 Word dokumentumom, megeszem a kalapomat), de szerintem mindenképpen jó dolog. Örülök, hogy eljutottam idáig, nagyon köszönöm Nektek!

Nézzük meg a statisztikákat:
  • 110 cikk
  • 22 rendszeres olvasó
  • 17 628 oldalmegtekintés
  • 81 rész
Igaz, a tavalyi adatokhoz képest nincsenek mindenben túl nagy eltérések (igen, igen, nyolcadik, kevés szabadidő és még hasonlók), de mégis nagyon örülök ezeknek a számoknak! Az oldalmegtekintések száma jelentősen nőtt, valamint a rendszeres olvasóké is (nagyon köszönöm mindenkinek!). Igen, a részek száma is növekedhetett volna a többi adat mellett, sajnálom a késéseket, igyekszem pótolni a lemaradásokat!

Az egyik korábbi cikkben említettem, hogy küldhettek kérdéseket, ha szeretnétek. Kledirn összegyűjtött nekem "párat" (ezúton is nagyon köszönöm!), így összetrombitáltam a szereplőgárda egy részét a válaszadogatásra. Jó szórakozást!


1. Trixi (Rikó jelenlétében), milyen számodra a tökéletes pasi?

Trixi: Öhm... nem gondolkodtam még ilyesmin. Azt hiszem, a legtöbb lány ilyenkor azt mondja, hogy nézzen ki jól, meg legyen romantikus, de szerintem a legfontosabb a megbízhatóság. De mi is ez a kérdés...?
Rikó: És ami fontosabb, miért kell nekem itt lennem...?
Kled&Író: Á, semmi, semmi...


2. Ethan, ha mindent tudsz, tudsz olyat mondani, amit nem tudsz?

Ethan: Valaki itt ki akar fogni rajtam! Gondolom, hogy arra gondolsz, amire gondolok, hogy gondolom, hogy gondolsz, de ha te arra gondolsz, amire te gondolod, hogy gondolsz, honnan tudjam, hogy mire gondolsz?
Rikó: Valaki csapja már le!


3. Rikó, hogy lettetek barátok Ethannel?

Rikó: Nos, ez egy nagyon jó kérdés.
Ethan: *a háttérben épp fárasztó vicceket mesél*
Rikó: Sokszor én sem értem, hogy történt. Miután Ethan elszökött a szigetéről és sárkányvadásznak állt, többször hajóztunk ki együtt, de ekkor még nem ismertük jól egymást. Aztán... valamivel azután, hogy... az a hajó felrobbant, volt egy hosszú beszélgetésünk, majd együtt is jelentkeztünk az északi táborba, ott pedig sok minden történt, ami barátokká kovácsolt minket.
Ethan: Úgy hallom, rólam van szó. Rólam van szó?
Író: Neeeem, menj csak vissza!
Ethan: Ó, dehogynem! Rólam beszéltek! Én ezt is tudtam!
Rikó: *fogja a fejét*


4. Dorci, preferálod az ujjatlan felsőket?

Dorci: Hmm. Úgy érzem, ennek van valami mögöttes jelentése, de alapjáraton sokat hordok trikót. Kényelmes, nyáron pedig különösen kellemes viselet. De most már áruld el, mi is van a velük!
Író: Semmi, semmi... THE SHIP HAS SAILED!


5. Trixi, mit gondolsz a becenevedről?

Trixi: Milyen becenevemről?
Író: Ezt még nem érted, úgyhogy mondom másképp: mit szólnál ahhoz, ha Ördögöcskének szólítanának?
Trixi: Ördögöcske...? Nem értem. Miért lenne ez a becenevem?
Író: Lehet, hogy illik hozzád.
Trixi: Annyira gonosz lennék?
Író: Nem, de ha belegondolsz, ez egész aranyos!
Trixi: NEM! Semmi sem aranyos, aminek hozzám köze van! Nem. Vagyok. Aranyos.


6. Van az élelemraktárban krumpli? ^^

Író: Na, ezt a kérdést sem fogja érteni senki :'D Egy jópár résszel később már igen, de Kled jellemzően sok mindent előre tud. Nos, kledves Kledirn, a válaszom nem, ugyanis valaki mind megette :P


7. Avokádó, szerinted Rikó hogy mutatna egy fán?

Avó: ~ Szegény fa...


8. Avó. Egy szirten állsz, veled van Ethan, Trixi és Rikó. Valakit le kell löknöd a srácok közül. Ha Ethant, tönkremegy a haja. Ha Rikót, Trixi ugrik utána, de Ethan hozott popcornt. Kit választasz?

Avó: ~ Ez nagyon nehéz! Az az Ethan gyerek... Szerintem a haja nem ér annyit.
Trixi: Nem ugranék Rikó után.
Író: De most azt feltételezzük, hogy ugranál.
Trixi: De nem ugranék.
Író: Jó, de most kérlek, tegyél úgy, mint aki ugrana!
Trixi: De nem-
Avó: ~ Ha lelököm Rikót, akkor ehetek pattogatott kukoricát. Szóval lelököm Rikót.
Író: *tolmácsol a fiúknak*
Rikó: Hát ez... aranyos...
Trixi: Képes lennél a halálba küldeni a kajáért?!
Avó: ~ Kajában nincs haver.
Trixi: Tudjátok mit? Inkább én ugrok.


9. Rikó, mennyire emlékszel a gyerekkorodból?

Rikó: Sajnos túlságosan is sokra, nincsenek túl jó emlékeim kiskoromból. Mint minden ottani kölyöknek, nekem is hamar szembesülnöm kellett a halállal és a fájdalommal. Mások nyolcévesen kardozni tanulnak és fajátékokkal játszanak, mi sérülteket láttunk el. Persze egy sárkányvadászokkal teli táborban nem könnyű felnőni, főleg, ha jóval idősebbek nálad. Ha te tettél rossz fát a tűzre, ha nem, mindig te viszed el a balhét, legalábbis ez velem így volt. Nem sokan szerettek abban a táborban, mert esetlen voltam, szóval... A kék foltokat nem csak úgy szereztem. De mindegy is, nem hiszem, hogy itt bárki is az én életemre kíváncsi.


10. Ethan, mi volt a legeslegelső véleményed Rikóról? És Rikó, neked Ethanről?

Ethan: Rikót egy félénk és visszahúzódó srácnak ismertem meg. Mindig egyedül ült le az asztalhoz, nem kereste mások társaságát és sokszor láttam rosszkedvűnek. Mára sokat változott a helyzet.
Rikó: Először nem voltam túl jó véleménnyel iránta. Idősebb tőlem, jóval merészebb és szórakozottabb, két éve nagyon messze állt tőlem a személyisége. Később rájöttem, hogy sokban hasonlítunk, pedig ez nehezen hihető.


11. Ethan, kredenc vagy?

Ethan: Miért lennék én szekrény?
Író: Tudja, mi az a kredenc! *az arcához kap*
Ethan: Hogyne tudnám, én mindent tudok!
Író: De a kredenc nem csak egy sima kredenc... Az a különös képessége, hogy van szeme és lát is vele.
Ethan: ...
Ethan: Mágikus szekrény vagyok...?


12. Willow, ki az okosabb, a bátyád vagy te?

Willow: Szerintem ez teljes mértékben egyértelmű.
Ethan: Még jó, hogy az. A csaj szőke.
Willow: Igen, a hajszínem is mutatja, mennyivel világosabb az elmém a tiédnél!
Ethan: Tudod húgi, ahonnan én jöttem, ott a szőke lányokat buta lányoknak szokás nevezni. És mivel egy helyről jöttünk...
Willow: Nem igaz! Mindenki szerint én vagyok az okosabb!
Ethan: Kiscica, nem csak te vagy a világon!
Willow: Grr... Ez háború!


13. Rikó, miért kellett visszavenni a pólót? Trixi, nagyon megölsz? *elugrik a kard elől*

Rikó: Milyen pólót?
Író: Emlékszel, amikor a sárkányfészeknél lázas voltál és felvetted azt a felsőt Trixi érkezése előtt?
Rikó: Jaaa, hogy az... Fáztam, hisz tél közepe volt. De mi a baj azzal, hogy felvettem?
Író: Gondolom azt szerette volna, ha Trixi anélkül lát...
Trixi: *eldobja a kardot*


14. Ethan, ki az aranyosabb, te, vagy Rikó kutyája?

Ethan: Természetesen én.
Nadia: *elhalad mellettük, a fehér kutya elé fut* Jajj, de aranyos vagy! Hát szia, te szépség! Hogy lehet valaki olyan aranyos, mint te?
Ethan: Nadia, tudod...
Nadia: Nézz csak rá! Vajon tud pacsit adni?
Ethan: Pacsit adni én is tudok.
Nadia: De olyan édes ez a kutya!
Ethan: És én nem vagyok az?
Nadia: De ő egy kutya!
Ethan: Te most kinek az oldalán állsz?!


15. Rikó, van sejtésed, ki próbált megölni?

Rikó: Biztos vagyok benne, hogy az a Csuklyás figura volt, de nem ismertem fel. A harcmodora mindenki másétól eltér, akivel eddig találkoztam. Fogalmam sincs, hol képezték, de nagyon erős harcos lehet.


16. Fanta, Avokádó, kijöttök egymással?

Fanta: ~ Az elején meggyűlt egymással a bajunk, de már régen kibékültünk.
Avó: ~ Így van. Megtanultunk alkalmazkodni egymáshoz. Bár egymás halait még sokszor ellopkodjuk...


17. Ruhadarab, van bármi ötletetek, ki lehet a Csuklyás?

Író: Ó, a csudába a jelrendszerrel! Trixi, Rikó, toljátok ide magatokat!
*fél percnyi nyavalygás után*
Trixi: Nem ismerem őt. Biztosan nem.
Rikó: Ahogy ez előbb mondtam, idegen a harcmodora. A méreg, amit használ, számunkra ismeretlen. Fogalmam sincs, ki lehet ez az alak.
Trixi: Tudnunk kéne?
Író: Nem, csak a véleményetekre volt kíváncsi.
Trixi: Lenne egy kérdésem. Elvileg szeretsz minket, nem?
Író: De, persze. Rikót főleg.
Rikó: *kényelmetlenül feszeng a széken, Trixi fintorog*
Trixi: Akkor miért teremtesz nekünk ellenségeket?
Író: A válasz igen egyszerű. Szeretem, ha a kedvencem szenved.
Trixi: Ez hízelgő...
Író: Rikóra céloztam.


18. Ethan, van baj elég a részeg tengerésszel?

Ethan: *felcsillannak a szemei* Baj van a részeg tengerésszel, baj van a részeg tengerésszel, baj van a részeg tengerésszel minden áldott reggel!
Rikó: Ne, csak ne énekelj...
Ethan: Hej-jó, de húzz rá egyet, hej-jó, de húzz rá egyet, hej-jó, de húzz rá egyet minden áldott reggel!
Rikó: Ugye tudod, hogy nem fogja abbahagyni...?


19. Dorci, a múltkor, amikor vihar volt, történt bármi különös? ^-^

Dorci: Mááármint?
Író: Dorclout. De jól vigyázz, mit mondasz...
Dorci: Öööööööhm... Neeeeeem... Semmiiii.... Mégis mióta van shipnevünk?
Trixi: *röhög* Valakiknek shipneve van!
Dorci: Igen, cikizz még, trikós kérdést is kaptam!
Trixi: Várjunk...
Dorci: Igen...?
Trixi: Ha már shipneveknél tartunk... Ez a trikó dolog csak nekem gyanús...?


20. Oberon, mit tudnál mondani Ethanről, Rikóról és Trixiről? *a távolból hallgatja a választ egy bárd társaságában*

Oberon: Rövid leszek. Ethannek csak a szája nagy, Rikó csak a helyet fogja, a lányt pedig nem ismerem, de eddig egy agresszív csitrinek tűnik.
Író: Ez... egyenes volt.
Oberon: Más kérdés?
Író: Néha eszembe jut, miért is szeretlek ennyire...
Rikó: Bocsánat, hogy közbeszólok, de nem úgy volt, hogy én vagyok a kedvenced?!


21. Rikó, hogy szerezted a szekercédet?

Rikó: Az északi táborban kaptam küzdőfegyverként, úgy döntöttem, hogy megtartom. Egy kis élezés csodákra képes!
Kledirn: Látnod kellene a bárdomat!
Rikó: Ó, szereted a rövidebb pengéjű küzdőfegyvereket?
Író: Úgy érzem, bírni fogják egymást...


22. Trixi, mi a véleményed Rikó szőrméjéről?

Trixi: Öhm... Eddig nem vizsgáltam meg tüzetesen. Szép és puhának tűnik... Nagyon puhának...


23. Rikó, szereted a karácsonyt? ^^ (Ha nem tudod, mi az, Ethan elmagyarázza :P)

Rikó: Hallottam már ezt a szót, de nem tudom, mit jelent.
Ethan: Öhm... Nem mintha nem tudnám, csak hagyom neked, hogy elmondd helyettem!
Író: *röhög* A Snoggletog a keresztényeknél.
Rikó: De akkor nekem ehhez mi közöm?
Író: Szerintem Kledirn itt pontosan december 25-ére gondolt, az pedig néhány év múlva jeles nap lesz az életedben.
Rikó: Miért?
Író: Kardot kapnék az arcomba, ha beszélnék...


Remélem, elégedett vagy a válaszokkal, még egyszer nagyon köszönöm a kérdéseidet! :D

Tudom, hogy a cikk elején már elkezdtem, de szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki hozzátett ahhoz, hogy a blog ide juthasson. Külön köszönöm a Bársony Enikőnek és Kledirnnek, akik a legtöbbet segítenek és mindig meghallgatnak, legyen az az ötlet bármilyen elvetemült is. Hálás vagyok a követők bizalmáért, a kommentekért és a javaslatokért. Köszönöm a támogatást!


Bevallom, mára terveztem a következő rész kitételét, de sajnos nem volt időm befejezni. Előre ajánlom az érzelmesebb olvasóknak :)
Sziasztok!

2017. szeptember 30., szombat

81. rész - Mélység

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. Ha nem láttátok, kérlek, nézzétek meg a "Térkép" elnevezésű cikket, több fontos dolgot is említettem benne.
Köszönöm, mindenkinek jó olvasást kívánok! :)

-----------------


A lány futott. Egyedül volt az erdőben, fenn a sziklán, messze a tengertől. A szembeszél az arcába fújta a haját, de nem szánt időt arra, hogy félresöpörje a tincseket. A fák közül tűzfény csalogatta közelebb a kis tisztáshoz, amit hamar elért. Egy magas fenyő mögül nézett szét. Lenn minden csendes volt, ha volt is a szigeten valaki (márpedig volt), az hangtalanul mozoghatott a katapultok között. A csuklyás lánynak csak ekkor jutott eszébe, hogy a tisztáson is körbenézzen. A közepén tábortűz égett, nem messze pedig egy farönkön ült valaki. A lány hátrálni akart, de észrevette, hogy a férfi régóta őt nézi. Egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét, még akkor sem, ha nem láthatta. A lány biztos volt benne, hogy a Csuklyás látja őt.
- Eléggé hozzászoktam a sötétséghez, észreveszem a benne rejlő alakokat. Fejlesztened kell a rejtőzködési képességeidet.
A csuklyás lány már tudta, hogy lelepleződött. Fagyottan állt ott, képtelen volt megmozdulni.
- És ha ez nem is igaz, még mindig hallak. Semmi sem sikolt hangosabban, mint egy rémült csöndje.
A lány kilépett a fenyő takarásából. Fekete anyaggal takart arcán játszottak a lángok fényei, zöld szemei villództak a félelemtől. A hang ismerősen csengett számára, biztosan érezte, hogy csuklya nélkül is látta már a férfit. De hol?
- Ki vagy te? - kérdezte a lány elfojtott hangon.
- Ugyan. Jól tudod, ki vagyok.
A férfi felemelkedett a farönkről, tett néhány lépést az újonnan érkező felé. A lány fejében egy arc jelent meg, egy fiatal, jóképű férfi arca, amit csak futólag látott addig.
- Úgy látom, már dereng - a Csuklyás összefonta karjait a háta mögött, amíg a vele szemben álló végigfuttatta tekintetét a páncélon. A két szempár találkozott, de egyikük sem szólalt meg. A férfi a lepléhez nyúlt, majd egy lassú mozdulattal láthatóvá tette az arcát. A lány hátrált párat. Csakugyan ő volt. Annyi minden kavargott a fejében, mint még soha. Vajon ő tudja, kivel áll szemben? Neki is meg kellene mutatnia az arcát? Mire a maskara?
- Feleslegesen ingerled magad. Veled ellentétben én nemcsak arcról jegyzem meg az embereket - fordult oldalra, majd lehajolt a korsójáért és belekortyolt a benne lévő vízbe.
Tehát tudja. Emlékszik rám... - tátogta a a lány, miközben kesztyűs ujjaival a bőrszoknyája szélét tépkedte. Zavart volt és feszült.
- Miért... vagy itt? - kérdezte végül.
- Várok. A sárkányvadászok hajói nemsokára megérkeznek északról.
A másik nem tudta eldönteni, mi is akar ez lenni. Talán kétszer látta már a férfit, de amennyire ő tudta, nem kellett volna így viselkednie. Két oldal, két eszme, a Csuklyás mégsem ért hozzá erőszakkal. Igaz, sehogyan sem, éppen ezért volt semleges. Ez a semlegesség pedig meglepte a lányt.
Lenn, valahol a parton egy kiáltás hallatszott, amire mindketten felfigyeltek. A következő hangot már fegyverdördülés is kísérte, a lányban egy pillanatra megállt az ütő. Egymásra néztek. A férfi ijesztő nyugodtsággal lépett a tűz mellé, majd borította rá a korsójában maradt vizet. A fény elaludt, a füst csípte a lány szemét. Kereste a másik alakot.
- Szerintem jobb, ha most mész - hallotta a sejtelmes suttogást valahonnan. Bólogatott a sötétségnek, ismét hátrált, majd visszafutott azon az úton, ahonnan jött.
A férfi vigyorra húzta ajkait, ahogy tekintetével végigkísérte a lány távolodó alakját. Nem tétovázott tovább. Felhúzta csuklyáját, a hátára csatolta a fegyverét, a köpőcsövét a balján süllyesztette a bőrtokba. Minden apró jelet eltüntetett, ami arra utalt, hogy bárki is járt azon a szirten, majd a lányéval ellentétes ösvényen sétált le a partig.
Itt volt az ideje az újabb találkozásnak.

*Trixi*

Egy hónap telt el a fiókák születése óta. Szépen fejlődtek, nőttek, még a legkisebb is. A bátrabbak már a szárnyaikat is próbálgatták a Hollószirtnél, de rövid sikláson és orra bukáson kívül nem sok sikerült nekik. A csontjaik még nem voltak elég erősek ahhoz, hogy tovább tartsák meg a súlyukat néhány másodpercnél. A kékesfekete fióka elrugaszkodni sem tudott, pedig a sárkányszülők végig mellettük repültek, hogy biztassák őket. Míg a többi négy fióka az udvaron játszott, a legfiatalabbal saját magam foglalkoztam. Avokádóval közösen tanítgattuk a csöppséget.
Nem gondoltam volna, hogy Avóban ennyire megvan az anyai ösztön. Mindig szerette a fiókákat, de sosem hittem, hogy sajátokat is nevelne. Túlságosan szabadnak tartottam ehhez, kellemesen csalódtam. A sárkányom rengeteg időt töltött a kölykeivel, sokszor jött át Kampó is. A fiókák természetesen nálam maradtak, az anyjuk mellett volt a helyük.
Egyiküknek sem adtunk nevet. Tudtuk, hogy nem maradhatnak sokáig, hiszen hét sárkányt nem tudtam volna eltartani. Igen, hetet. Egy ideje a Rettenetes Rémem is hazajött. Nem tudtam, hol járhatott, de úgy tűnt, vissza is megy. Napokra tűnt el, kevés ideig láttuk. Bíztam benne, hogy az ösztönei megvédik, bármerre is jár.
Mit mondhatnék még? A dolgok kezdtek rendbe jönni körülöttem, legalábbis úgy tűnt. A srácokkal tartottunk egy utósnoggletogi bulit, ahol megbeszéltük, mi is történt az utóbbi időben. Fátylat borítottunk a múltra, még Hablattyal is sikerült kibékülnöm. Talán úgy tűnt, hogy nyugalmas időszak elé nézünk, tudtam, hogy nem fog örökké tartani.

*     *    *

Hamar eljött a délután a hosszú munka után. Küblinek és Pozdorjának segítettem a halászbárkájukon, cserébe kaptam egy hordónyi friss halat. Minden segítség jól jött, ha ha hét üres szájat kell etetnie az embernek, nem igaz?
- Segítsek? - kérdezte az egyik, nálam idősebbnek tűnő halászfiú. Megítélésem szerint nem tűnt hibbantinak, talán északon csatlakozhatott Kübliékhez.
- Hálás lennék - mosolyogtam rá. A fiú a vállára kapta a hordót. Látszott rajta, hogy ő is erőlködik a súllyal, ezt meg is jegyezte.
- Talán köveket pakoltattál bele? - nyögte néhány lépés után. Meg kellett állnom a kuncogást.
- Nem, csak halat. Tudod, nemrég születtek fiókáim.
- Neked vagy a sárkányodnak? - kérdezte szórakozottan. Megálltam, csípőre tettem a kezem.
- Hány évesnek nézel te engem? 
A fiú szintén megállt, letette a hordót, majd gyorsan végigmért szürke szemeivel.
- Talán tizenhét? - kérdezte, de csak megráztam a fejem.
- Idén töltöm a tizenhatot - indultam el újra. A fiú ismét felvette a hordót és követett. A fejünk felett elrepült az A csapat, integettem nekik, a halászfiú hasonlóan tett.
- És minden rendben a tengeren? - kérdeztem rá burkoltam a sárkányvadászokra.
- Ahhoz képest, hogy közeleg az Olvadás-feszt, nem háborog a víz - vont vállat. Elhúztam a számat, megkockáztattam még egy kérdést.
- Úgy értem... Mások is járják a vizeket.
- Oh - biccentett. - Én nem találkoztam senkivel sem. Más hajósok mondtak valamit északi útonállókról, de szerintem ez csak egy mese.
Északi útonállók? - gondolkodtam. Akár sárkányvadászok is lehetnének. Willow miért nem szólt nekem erről?
- Itt forduljunk jobbra - mondtam. Néhány percen belül elértük a házamat, a fiú letette a hordót.
- Köszönöm szépen a segítséget... Öhm... Ne haragudj, nem kérdeztem meg a neved. Hogy hívnak?
- A nevem Gunnar - mondta mosolyogva a szőke. - És benned kit tisztelhetek?
- Errefelé Trixinek szoktak hívni. Örvendek a szerencsének, Gunnar - viszonoztam a mosolyt. Kezet ráztunk.
- Ha nem veszed tolakodásnak, feltűnt, hogy nem beszéled a norvégot. Máshonnan származol? - állt mellém az ajtóban. Igen, határozottan tapintatlannak kellett volna éreznem, de valamiért mégsem tettem.
- Igen. Messze innen születtem, de most itt élek - füllentettem. Gyakorlatilag csak félig éltem itt.
- Értem. Ha itt laksz, akkor biztosan gyakrabban jövök errefelé - kacsintott rám. - Remélem, még találkozunk.
A fiú másodpercekkel később eltűnt a szemem elől, én pedig csak pislogtam. Megráztam a fejem, kinyitottam az ajtót. A fiókák egyből felfigyeltek, amikor pedig a hordó is a házon belülre került, szájnyalogatva rohamoztak meg. Igyekeztem nyugodtan kezelni a helyzetet.
- Fiókák, lemászni Trixiről! - szóltam rájuk. Tudták, hogy mennek nálunk a dolgok. Jobb volt szót fogadni, vagy lezavartam őket az ágyamról.
- Kérem szépen a sárkányokat libasorban felsorakozni az uzsonnáért! - nyitottam fel a hordót. Friss tőkehaltól kezdve pisztrángig mindenféle finomság volt benne. A fiókák szemei egyszerre csillantak fel, de így is beletellett néhány percbe, amíg sorba álltak. Öt-öt halat szántam nekik, de nem számítottam rá, hogy túljárnak az eszemen. A vöröske a hátam mögé osont, kiragadott a karmaival még két halat, majd a szoba legtávolabbi pontjára repült velük.
- Mit képzel magáról, fiatalúr? - kérdeztem csípőre tette kezekkel. - És a többiek mit fognak enni, hm? El fogsz hízni! Kérem szépen vissza azokat! - nyújtottam ki a kezemet. A vöröske bűnbánóan átadta a halakat, én eldobtam, Fanta pedig röptében elkapta őket. Megsimogattam a Rettenetes Rém oldalát, kiosztottam a többi adagot is, majd a hordó maradékát kiöntöttem Avokádó elé. A fiókáknak egyre több ételre volt szüksége, ez pedig azt jelentette, hogy kevesebb jut a két másik sárkányomnak. Avokádó sokszor átadta az adagját Fantának, magának pedig halászott volna, ha a fiókáknak nem lett volna szüksége folytonos felügyeletre. Kampó annyiszor volt nálunk, amennyiszer csak tudott, de ez az egy hónap nem volt könnyű időszak. Nem is voltunk a sárkányvadász táborok közelében, mióta a csöppségek megszülettek, bár már egy hete terveztük a látogatást. De Takonypóc elbírna ennyi sárkánnyal, ha a sajátját sem tudja megzabolázni?
- Ne aggódj, nem maradsz éhen. Mi lenne, ha lemennénk a medencébe? Te ehetnél, amennyi beléd fér, a kicsik pedig gyakorolhatnák a siklást.
Avokádó hozzám dörgölőzött, én pedig nevetve öleltem át a nyakát.
- Ugye tudod, hogy te vagy a kedvencem? - suttogtam neki. Jókedvű dorombolást kaptam válaszul. Elengedtem, felkaptam az oldaltáskámat, majd közösen kitereltük a fiatalokat az ajtón. Avóval két oldalról fogtuk közre őket, bár kíváncsi fiókákat lehetetlen egy helyben tartani. A kékesfekete Rémség Avó hátára telepedett, a sárgászöld az én fejemre szeretett volna mászni, de ahogy megéreztem a súlyát, áttettem a testvére mellé. Már legalább térdig értek nekem, nem voltak épp könnyűek...
- Kislány, nem tudnál rászólni a gyerekeidre? Szó szerint az agyamra mennek - szedtem ki a Rémség mancsát a hajamból ismét. Avó persze nem tett semmit, sőt, még élvezte is a helyzetet.
- Remélem, hogy nem a te makacsságodat öröklik. Bár, belegondolva, Kampó ugyanolyan... Jól beleválasztottál - forgattam a szemem.
Csend telepedett ránk. Nem találkoztunk senkivel sem a faluban, pár perc után már az erdő fái alatt sétáltunk. Az ismert úton mentünk a medencébe, azon, ahol egykor Hablaty igyekezett Fogatlanhoz a kiképzés idején.


Ez a hely rengeteget megélt. Az első sárkány-ember barátságot, Fogatlan tesztrepülését, a lovasok itt töltött idejét, majd a múltkori kirohanásomat is, amire azóta sincs magyarázat. Annyi volt a furcsaság az elmúlt időben, sehogy sem tudtam őket kiverni a fejemből. A legutóbbi találkozásom óta a Csuklyással a rögeszmémmé vált, hogy figyelnek. A nap minden percében éreztem magamon az igéző tekintetet. Egyszerűen a lelkembe égett. Paranoia? Fogalmam sem volt. Vajon mennyit tudhat rólam az az ember? Miért nézett ki magának pont engem? Főleg, ha nem sárkányvadász?
A gondolatmenetemet az szakította félbe, hogy lesmároltam a földet. Az egyik fióka a hátamra ugrott, a másik négy a ruhámnál és a karomnál fogva ráncigált közelebb a vízhez. Szinte már meg sem lepődtem. A víz pont előttem csobogott, amikor a kicsik elengedtek.
- Szebintem bepört az orromn... Nem, mégsem - emeltem fel a fejem. Pár másodpercnyi pislogás után felálltam és leporoltam magam.
- Én szeretem a gyerekeket. Tényleg. De megtanítottál rá, hogy hatszor gondoljam meg, akarok-e sajátot - fordultam Avokádóhoz. - Főleg nem ötösikreket.
Avokádó ásítva biccentett. A tó mellé lépett, a fejét a víz alá dugta, halászni kezdett. A fiókák kergetőztek, úgy tűnt, mindenki meglesz nélkülem egy kis ideig. Nekidőltem egy kőnek, elővettem a térképemet. Valami tényleg nem volt rendben velem. A szabadidőmben is a támadásokkal foglalkoztam, ez még tőlem sem volt épp megszokott. Mivel nem volt más dolgom, elővettem egy kihegyezett szénceruzát és folytattam a jelölgetéseimet. Leginkább nyilak voltak a papíron, meg szigetek nevei. Ezeken a térképeken egész estéket dolgoztunk Willow-val, minden új sziget felfedezésénél frissítenünk és másolnunk kellett. A jéghegyben mindenki részlegében volt kifüggesztve egy, valamint magunkkal is hordtunk egyet-egyet, én viszont még az elején zsebre vágtam legalább ötöt, amiket firkálgatásra és jelölgetésre használtam. A szöszi veszekedett is egy kicsit, amikor nem találta a papírjait, de egy szép új tőr persze egyből jókedvre derítette.
Doboltam egy ideig a ceruzával, amíg végiggondoltam, mit is akarok csinálni. Nadia legújabb jelentése szerint a vadászok valahol északon lehetnek, de a napokban dél felé indulnak. Húztam egy vonalat a Gleccser-szigettől lefelé. A térképem nem jelölt szigetet Drákó régi kikötőjéig, de az nem lehetett úti cél. Évek óta csak roncsok voltak azon a helyen.
- Valami innen hiányzik. Biztosan van egy szigetcsoport arra - motyogtam. Sóhajtva hátradöntöttem a fejemet. Ez az egész harc dolog egy mókuskerék. Egyszer beszálltam, kikerülni belőle már veszélyes. Főleg most, hogy ez a fickó megjelent. Nem mintha fel akartam volna hagyni a sárkánymentéssel, hisz élveztem. Szerettem az akciót, de ahogy Rikó is mondta, túl mélyre süllyedtem. A mélység pedig elnyel.
- Ahj, a fenébe is! Térj már észhez, te bolond! Nincs szükséged sem Rikóra, sem másra ahhoz, hogy döntéseket hozz! A bánatba a Csuklyással, ezzel az egész élettel is! - dobtam el a szénceruzát, miközben kiabálva felugrottam. Minden szem rám szegeződött a medencében, én csak lihegve néztem a rajzeszközöm irányába. Űrt éreztem magamban a mondatok után. Tudtam én egyáltalán felelősségteljes döntéseket hozni? És mi az, hogy nincs szükségem senkire? Semmi másra sem vágytam, csak megértésre. Olyanra, amit a srácoktól nem kaptam meg, mert tudtam, hogy elítélnének. Kitől kaptam volna meg? A szüleimtől? Már jóformán semmit sem tudtak arról, hová járok, mit csinálok, de nem is igazán kérdezték.
- Túl sokat kombinálok - ráztam meg a fejemet. A kicsik visszalendültek a játékba, de Avokádó látszólag inkább velem foglalkozott, mint a gyomrával. Ez kifejezetten meglepő volt egy sárkánytól, akinek én voltam a lovasa. Meglökött, a földre estem, ő pedig finoman rám ült, de épp csak annyira lágyan, hogy ne kezdjek fulladozni. A jó, öreg Avokádó-féle "Maradj csendben, két lábon járó kajaadagoló!"
- Nehéz vagy, gondoltam, szólok... - puffogtam. A földre támaszkodva próbáltam magam felnyomni, de nem tudtam versenyezni a súlyával.
Avó egy morgással nyugtázta, hogy bunkóbb már nem is lehetnék.
- Jó, rendben, befejeztem. Most leszállsz rólam? - kérdeztem szemforgatva. Ő ugyanígy engedett el, majd elrohant leszedni a fiókáit a fáról.

Felsóhajtottam. Elindultam, hogy összeszedjem az eldobált dolgaimat. Félbehajtottam a térképet, visszatettem a helyére a szénceruzával együtt. Amikor végeztem, a sárkányok sorban kapták a fejeiket az ég felé. Követtem a tekintetüket. Egy sötét árny suhant el az égbolton, nem kellett hozzá messzelátó, hogy tudjam a sárkány fajtáját.
- Nem úgy volt, hogy Hablaty délre repült? - gondolkodtam hangosan. De, úgy volt. Akkor viszont csak egyetlen sárkány lehetett az.
- Épp ideje volt - figyeltem a távolodó alakot. Kisvártatva felpattantam Avó hátára és a hetes fogat visszaindult a faluba.

A Főtéren álltunk meg. Willow Sugár oldalának dőlve várt ránk egy almát pattogtatva a kezében.
- Egy hölgyet nem illik megvárakoztatni - nyomta fel magát.
- Ugyan, én csak téged várakoztattalak meg - vontam vállat.
- Látom, megint pimaszkodó hangulatodban vagy - harapott az almába. Turkálni kezdett az Éjfúria nyeregtáskájában, miközben a fiókák odasomfordáltak a sárkányhoz, hogy megszaglásszák.
- Megkérdezhetem, honnan loptad azt az almát? - léptem mögé. Willow felháborodva fordult felém.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? Most még fizettem is! Egyébként nem azért jöttem, hogy boldogítsalak, levelet kaptunk - hajtotta ki a papirost, amit az imént a nyeregtáskából halászott elő.
- Úgy látom, nem szerelmeslevelet - olvastam bele a szövegbe. Norvég rúnák szerepeltek a papíron, de határozottan Nadia írása volt.
- Gyakorlatilag de. Ma éjjel randevúnk van a sárkányvadászokkal. Nadia azt írja, hogy észak felől jönnek, és egy szigeten táboroznak majd le innen pár órányira. Rengeteg sárkány van náluk... és rabok is...
A falusiak látszólag elkerültek minket. Nem tudtam, ennyire feltűnő-e az arckifejezésünk, vagy eleve nem mennek Éjfúria közelébe. Rabok? Sárkányvadászoknál? Mégis mi ez?
- Gyerekek... - folytatta Willow halkan. - Egész kicsik, 7-8 évesek...
- De hiszen ez barbárság! Hogy csinálhatják ezt? Gyerekeket rabolnak? Egy csepp emberség sincs már bennük?!
- Maradj csendben, te bolond! - hurrogott le. - Ha elfelejtetted, erről Hibbantnak semmit sem kell tudnia. Szóval... jössz, vagy maradsz?
Hátranéztem Avóékra. A fiókák nagy szemekkel figyeltek minket. A legkisebb a lábamhoz dörgölőzött, Avó helyeslően megdöntötte a fejét.
- Mondd a részleteket!

*    *    *

Esteledett. A fiókákra Takonypóc vigyázott, mi pedig egy órája hagytuk el a szigetet. A Hónaljnyalin várakoztunk a szürkületre, mind páncélban és felfegyverezve.
Willow a térképe bal oldalára rajzolt kis szigetre mutatott, némán bólintottam. Halkan buktunk alá a sziget szirtjéről, a sárkányaink szárnyai végighasították a tengervizet. A szívem hevesen vert. Izgultam. Rég voltam éjszakai bevetésen. Ha nem számítjuk a fészeknél történteket, már két hónapja. Ez nálam hatalmas kihagyásnak számított.
Egy újabb fél óra után elhaladtunk Eret erődje mellett. Kihalt és sivár volt, egyetlen lélek sem volt a roncsok közelében.
Willow gyorsított, követnünk kellett. Nem tudtam pontosan, hová megyünk, de nem kérdeztem semmit. A lányra bíztam magam. 
Kisvártatva el is értük a szigetet. Nagyon sötét volt, a partot is csak nehezen vettem ki. Leszálltunk, Willow csendességre intett. Szorosan egymás mellett indultunk el a partvonalon, hogy felderítsük a környéket.
- Nincs itt senki - suttogtam.
- Talán még nem érkeztek meg - válaszolta. - Körbenézel ezen a részen?
- És te?
- Kicsivel leszek csak messzebb. Ismered a vészjelet.
- Úgy legyen - biccentettem a lánynak. - Vigyázz!
- Te is! - futott el valamerre balra. Belekapaszkodtam Avó nyergébe, a másik kezemmel a mellettünk húzódó sziklafalat tapogattam. Talán tíz percig haladhattunk így, amikor kezdtem megelégelni, hogy az orromig sem látok.
- Egy kis tűz nagyon felhívná ránk a figyelmet, igaz pajti? - hajoltam a sárkány fejéhez. Válaszként csak egy halk morajt hallottam. Elváltunk a sziklától. Rájöttem, hogy eddig valami takarta előlünk a Holdat, ez a valami pedig épp előttünk volt.
- Ez egy katapult? - érintettem meg a fát.
Nem. Ez sok katapult.
- Menjünk tovább. Érzel valamit?
Nem kellett Avó válaszára várnom. Valami megmozdult mögöttünk.
- Willow, te vagy az? - fordultam meg. Akárki is volt az, most ismét a hátamhoz került. Kivontam a kardomat, közel tartottam a testemhez, hogy bármikor támadhassak. Nem álltam ott, egészen addig futottam, míg a csizmám orra már a tengervizet érte. Vagy jó, vagy rossz döntést hoztam - a hátam mögül nem támadhattak, de elvágtam magam elől a menekülési útvonalat.
Ekkor viszont rájöttem, hogy a mozgás pont most van mögöttem.
- Te jó ég... FEL, FEL, GYORSAN!
Kiáltások, ordítások hangzottak fel az északi hajók felől, amik ekkor horgonyoztak le a sziget mellett. Az egyik kisebb hajóról észrevett valaki. A pisztoly megcsillant a Hold fényében, a férfi elsütötte a fegyvert. Levetődtem a homokba, sikeresen elkerültem a támadást. Tudtam, hogy Avokádó következő mozdulata a vadász halálát jelentette volna, de erőteljesen rántottam egyet a nyergen. Nem hívhattuk fel magunkra még jobban a figyelmet. Néhány pillanatnyi csend ereszkedett a szigetre, ami épp elég volt arra, hogy a levegőbe emelkedjünk. Az egyik katapultban felgyulladt a golyó, egyenesen a sziklának repült. Az egyik sárkányvadász a megláncolt Siklósárkány oldalára vágott, ezzel elérve, hogy a következő lövedéket is meggyújtsa. Jobbra dőltem, a hátasom értette a mozdulatot. Felkapta a férfit, a tenger felé repült, majd belehajította a tengerbe. Nem néztem, mennyire sérült meg,
visszafordultam a siklóhoz. Egy plazmabomba az egyik hajó oldalát találta el, amitől percek alatt elsüllyedt. Willow és Sugár dugóhúzó-forgásba kezdtek, néhány másodperc alatt két hajót küldtek át a Valhallába. Kiszabadítottuk a sárkányt, lángtengert zúdítottunk a legnagyobb hajóra. Ahelyett, hogy süllyedni kezdett volna, a legénység felvette a harcot velünk szemben. Ismét ordítás, csatakiáltás hallatszott. Fiatalok és idősebbek vetették le magukat a fedélzetről. Egy fémcsapda szétnyílt, benne egy láncon tartott Homoklidérc tüzelt felénk. Egyszerre indultunk az Éjfúrialovassal, amíg a plazmagolyó áttörte a védelmet, én egy tőrrel szétnyitottam a zárat. Hálás morgás, majd szársuhogás hallatszott. Követtem a sárkányt, messze kerültünk az armadától. A Homoklidérc sebesen visszapörgött támadni, de mi maradtunk.
Egyáltalán mire lőnek? Mit nem tudunk?
- Avokádó, jobbra!
A háló Avó szárnyára tekeredett, de nem gátolta meg a mozgását. A sárkányvadászok egyre közelebb értek a sziget közepéhez. Meggyújtottuk az előttük lévő katapultot és a korhadt fákat. Elvágtuk az útjukat. Csak ekkor vettem észre, hogy a szirtet is lángok borítják. Két emberalakot láttam odafenn, kíváncsian kértem Avót, hogy repüljünk feljebb. Az egyik figura közelített a másikhoz, míg a hozzám közelebb álló hátrált a szirt vége felé. A távolabb lévő férfi keltette fel az érdeklődésemet először. Sötét páncélt viselt, és... Csuklyát...
Te jó ég... Ő itt van... mit keres itt? Honnan tudta, hogy itt talál?
Ekkor a figyelmem az előző alakra terelődött, akiben egy másik ismerőst fedeztem fel. A szívem dübörgött a félelemtől. Miért ő kell neki? Mit akar tőle?
A Csuklyás kardot, az ellenfele szekercét rántott. Rikó kivédte az első támadást, de a mozdulataiban ott volt valami idegenség. Ő sem értette, mit akar tőle a Csuklyás. Percekig figyeltem őket. Rikó végig csak védekezett, míg a Csuklyás támadott, de volt egy olyan érzésem, hogy még így is visszafogta magát. Lökött egyet a fiún, aki egy pillanatra a földre került. Megveregettem Avó nyakát, a Csuklyás irányába repültünk. Pár méternyire tőle visszarántottam Avót, a szárnycsapás lökete kiterítette a férfit. Rikóra néztem, aki ekkor már talpon volt. Tettünk egy kört a sziget körül, és Avokádó bármennyire is vissza akart repülni az armadához, eldöntöttem, hogy a közelben maradunk. Próbáltam másra fókuszálni, de az egyik szememet végig a szirten tartottam. Most Rikó volt az, ki támadott. Furcsa volt látni, mennyit fejlődött másfél év óta. Sikerült kiütnie a kardot a Csuklyás kezéből, mielőtt az ellenfele visszavehette volna a fegyverét, Rikó felkapta. Egy másodperc volt csupán, amíg nem tudott figyelni, de ez elég volt ahhoz, hogy a Csuklyás ismét felfegyverezze magát. A baljáról egy hosszú csövet emelt le, majd beleillesztett egy lövedéket.
Megfeszülve figyeltem a jelenetet, de Willow sikolya elvonta a figyelmemet. Még egy pillantást vetettem a harcosokra, de éreztem, hogy mennem kell. Rikó meglesz.
- Jövök! - kiáltottam el magam. Sugárt megbénította egy háló, amit az egyik hajóról lőttek ki. Repülés közben elővettem a tőrömet, majd a kötél irányába dobtam. A penge kettéhasította.
Willow a saját tőrét használva lyukat vágott a hálón, és mire  elérhették volna a tengert, már vissza is fordultak a hajók irányába. Ismét felnéztem a szirtre. Fordult a kocka. Rikó ingatag léptekkel hátrált, egy lépés választotta el a biztos haláltól. Láttam, hogy végtagjai egyre gyengébben mozogtak. Rikó lenézett a mélybe - a Csuklyás kihasználta a lehetőséget és lökött egyet rajta. Minden gyorsan történt. Rikó már nem mozgott, csak zuhant, zuhant a tenger felé. Nem gondolkodtam azon, amit tenni készültem. A kelleténél erősebben rántottam meg a nyerget.
Már csak az volt a kérdés, melyikünk éri el hamarabb.
Én, vagy a mélység.

2017. szeptember 29., péntek

Térkép

Sziasztok!
Talán láttátok már, hogy kitettem valamit a menüsorba. Nem vagyok benne biztos, hogy kattintható lesz, ezért úgy gondoltam, ide is beteszem:

(Kérlek, nézzétek el nekem, de egyáltalán nem vagyok híres a rajztehetségemről, főleg nem digitálisan.)

A térképen nem szerepel minden megemlített sziget, csak a legfontosabb helyek. Egyrészt, nem is fért volna ki minden, másrészt Trixi sem jegyzett fel minden szigetet, amit megtalált. Fontos, hogy ez nem egyezik meg azzal a térképpel, amit Trixi használ, szerintem így könnyebb a megértés :) 
Kérlek, írjátok meg, ha valami nem látszódik, igyekszem kijavítani. A térkép folyamatosan változik, a legfrissebbet mindig beillesztem a menüsorba.

Ha minden jól megy, a következő rész holnapra várható. Nem tudom, számon tartja-e ezt valaki rajtam kívül, de októberben ismét blogszületésnapot ünneplünk. Azt szeretném kérni, hogyha bármire kíváncsiak vagytok, vagy eszetekbe jut egy ötlet, amit meg tudnék valósítani, írjátok le nekem kommentbe, vagy a rekadragons@gmail.com e-mail címre. Nagyon köszönöm! :D

Mindenkinek kitartást az iskolához! Sziasztok!

2017. augusztus 30., szerda

80. rész - A tizenhat éves nagymama

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet, mindenkinek jó olvasást kívánok!

------------------

*Drákó főhajója, éjszaka*


Az armada beleolvadt az éjszakába. A háborúskodásnak végre vége volt, az emberek ismét nyugodtan tengették napjaikat. A kisebb vadászhajók elhagyták a kikötőket, egyre beljebb haladtak a tengeren, egészen Izlandig. A befolyásosabb, ranggal rendelkező tagok vagy saját hajót vezettek, vagy az armada leghatalmasabbikán, Drákó közvetlen szolgálatában maradtak. Ők saját - általában kétszemélyes - kabinokban laktak, átvették az érkező sárkányokat és őrségben álltak. Amikor arra volt szükség, szárazföldre rendelték őket, harcoltak. A tengeri flottán belül sok rangot és tisztséget töltöttek be a sárkányvadászok.
Az eget nem takarta semmi, a hajó széléről gyönyörű kilátás nyílt. A levegő tiszta volt, de az étkezőt betöltötte a bor és az ápolatlan férfiak jellegzetes szaga. Rikó már szédült a hangoktól és a bűztől, érezte, hogy a tüdeje egyre nehezebben jut oxigénhez. Felállt, magához vette a tálját és a korsóját, majd feltűnés nélkül kilépett az éjszakába. A szeme hamar hozzászokott a sötéthez, könnyen eltalált a vaskorlátig. Karjával támaszkodott, nagy levegőket vett. Néhány perc után megnyugodott, mert érezte, hogy sikerült megelőznie a rohamot.
A betegség hónapok óta kínozta a tüdejét, úgy tűnt, már sikerült felépülnie, de a fészeknél töltött jeges éjszaka ismét a felszínre hozta azt. Nem mondta volna ő senkinek, még a kabintársának, Ethannek sem, de a rohamokra sosem lehetett eléggé felkészülni, lebukott. Azóta Ethan minden nap kérdezgette a hogylétéről. Kezdett örülni, amikor azt hitte, végre vége az anyáskodásnak.
Rikó felsóhajtott. Legszívesebben a korlátnak döntötte volna a fejét és menten elaludt volna, de még várt rá egy éjjeli őrség, szerencsétlenségére nem a megszokott társával - szintén Ethannel. Már nem volt lázas, de nehéz éjszakákon ment keresztül az elmúlt egy hétben. Sokat gondolkodott a történteken, főként az alfa legyőzése és a Trixivel töltött idő járt a fejében. A csapatából mindenki, még Drákó is azt hitte, hogy a sziget sárkányainak együttes ereje kényszerítette térdre a sárkánykirálynőt, de ő pontosan tudta, hogy ez csak részben igaz. Mindenesetre a titkot megtartotta magának.
- Láttam, hogy kijöttél - szólalt meg mögötte Ethan. Rikó nem lepődött meg, amikor a barátja megfogta a korlátot mellette.
- Meleg volt benn - válaszolta, szemezgetett a maradékával. Úgy érezte, egy falat sem megy le a torkán, de a korsóban lévő borral azért még megbirkózott. Amikor végzett, megtörölte a száját, majd a tálra tette az üres poharat. Ethant megcsapta az ital szaga, elfintorodott.
- Nem tudom, honnan veszi Drákó a bort, de valami csapnivaló! Ha egyszer kicsit rendbe jönnek dolgok, ígérem, hogy elviszlek a nyisszanti ivóba, és megmutatom, milyet isznak az igazi férfiak.
- Igen, én is ittam már jobbat ennél - helyeselt Rikó. - De úgy tűnik, nem elég rossz ahhoz, hogy ne kelljen minden este vagy három részegest a kabinjába cipelni. Ezt az egyet utálom az éjszakai műszakban.
Egy-két perc csend telepedett rájuk. Ethan érezte, hogy Rikó egészen máshol jár.
- Gondolkodsz - jegyezte meg.
- Ez így igaz.
- Még mindig a sárkányfészkes dolgon? - kérdezett rá. Rikó megrázta a fejét.
- Nemcsak azon. Stan tett egy ajánlatot, beszélnem kellene vele... de még nem döntöttem.
Ethan kérdőn nézett a társa irányába. Stan egy középkorú tagja volt a tábornak. Ő volt az összeköttetés Drákó és a déli kiképzőtábor között. Az aréna szigete nem messze feküdt egy Angyalfok nevű szigettől, ahol a tanoncok szállása volt kialakítva. Keringtek pletykák arról a helyről, főként a vikingek számára gusztustalan életmódról, na meg a nőkről. Mi másról?
Ha Stan ajánlatot tett valakinek, az azt jelentette, hogy nagyobb rangú harcost akar képeztetni az illetőből azon a helyen.
- Oh... És... El akarsz menni? - kérdezte Ethan komoran.
- Nem tudom. Már... Belekóstoltam ebbe. Te is ott voltál egy éve az északi táborban. A kinevezést megkaptam, de... Az, ami ott volt - Rikót kirázta a hideg az emlékektől. - Nem akarom ismét átélni, milyen elveszíteni valakit.
Ethan nagy levegőt vett, dühösen morrant egyet. Nagyon jól tudta, kire gondol a barátja. Abban viszont nem volt biztos, hogy ez az újabb kaland megérné Rikónak.
- Ha ebbe most belevágsz, akkor nincs visszaút. Tiszt leszel, aztán előléptetnek, aztán megint és lesz egy hajód.
- És ez miért rossz? - kérdezte Rikó. Ethan elhűlt.
- Te... Te itt akarod leélni az életedet? - hitetlenkedett. - Mert nekem nagyon úgy fest. Ideláncolod magad. Fiatal vagy még ahhoz, hogy ilyen döntéseket hozz. Nem akarsz kicsit... élni még? Szórakozni? Keresni pár nőt vagy ilyesmi?
Rikó ismét megrázta a fejét.
- Elfelejted, hogy én nem vagyok olyan, mint te. Nincs hová hazaszöknöm, ha kedvem tartja, mert családom sincsen. Ahhoz pedig nem kapok elég pénzt a főhajón, hogy saját életet kezdhessek. Egyáltalán hol? Hol fogadnának be? Vagy honnan szerezzek magamnak házat? Ki lenne olyan őrült, hogy a szigetére engedjen egy szökött katonát, aki Drákó címerét viseli?
- Jó, rendben, aláírom, nem könnyű neked. De megint nekimennél ennek? Főleg a te állapotodban...
Rikó sziszegett. Nem szerette, ha emlegették az állapotát. Élt, mozgott, nem volt hasznavehetetlen.
- Leghamarabb fél év múlva mehetnék. És akkor is csak abban az esetben, ha Stan megszerzi Drákótól az engedélyt, ami... Nos, egyenlő a nullával. A tavalyi kis akció óta örülhetek, ha Drákó nem koncol fel. Kaptam három napot, hogy átgondoljam, ebből még kettő hátravan - zárta le a témát. Ethan bólintott. Tudta, hogy nem szabhat meg semmit sem a társának, de emlékezett rá, mennyire megviselte őt az északi tábor. Tulajdonképpen mindenkit megviselt, aki embernek merte nevezni magát.
Ismét csend állt be. Rikó meg akart szólalni, de valami hamarabb tette meg nála. A fiúk nyüszögést hallottak, megfordultak, keresték a hang gazdáját. A zaj egészen közelről jött, a fiatalabb vadász lába elől. Egy kis termetű, szürkésfehér szőrgombóc telepedett le melléjük.
- Egek, ez a kutya csontsovány... - nézett végig rajta Ethan. Rikó a táljára pillantott.
- Vajon mióta nem ehetett?
- Egy hete biztosan.
- Szegény pára - suttogta Rikó a kezébe véve a húst. - Nem vagy éhes, pajtás?
A bundás szemei egy pillanat alatt felcsillantak, tekintete rátapadt az ételre. Rikó mosolyogva guggolt le, hogy egy magasságban legyen a kutyával. Felkínálta neki a húst, a szőrmók viszont mintha nem merte volna elvenni tőle.
- Neked adom, vedd csak el - mosolyogta a fiú. A kutya oldalra döntötte a fejét, óvatosan közelebb lépett, de látszott rajta, hogy fél. Megszaglászta az ételt, majd lassan a szájába vette és arrébb lépett. Az oldalán sebek voltak, a mancsán látszott egy vérnyom.
- Hogy kerül ide egy kutya? - kérdezte Rikó leginkább saját magától.
- Minden kikötőben felszökik néhány. Csak ezen a hajón van vagy tíz kölyökkutya, mindegyik odaszokott egy-egy vadászhoz. Ez viszont már nem tűnik olyan aprónak.
A bundás időközben végzett a falatozással, félénken megnyalta az ételt adó kezet.
- Na, nem is vagy te olyan ijedős, igaz? - kérdezte Rikó, bár tudta, hogy választ úgysem fog kapni. Simogatni kezdte a kutya fejét, amit úgy tűnt, az állat nagyon is élvez.
- Várj csak, kis haver. Szerzek vizet is - ezzel a csapdász felállt, elindult az étkező felé, de néhány lépés után a földbe gyökereztek a lábai. Látta Oberont kifordulni az ajtón, pechére nem úszta meg észrevétlenül.
- Üres az őrhelye, katona - vetette oda a Vérdung. Rikó utálta ezt a lekezelő hangnemet.
- És ezt a borod mellől így megállapítottad? - vágott vissza.
Na, még ez is! Kell nekem a főnökkel meg a fiával is meggyűlöltetnem magam! - gondolta magában Rikó. Oberon felhorkant. Ekkor vette észre a kutyát a fiú mögött.
- És ha mész, azt a dögöt takarítsd el innen.
Rikó szemeiben düh csillant. Mielőtt Oberon három évre elment, sosem mert volna így nézni rá. Ha bárkinek szüksége volt arra, hogy beletörölje a lábát valakibe, Rikó mindig áldozat volt. De egyszer megfogadta, hogy ennek vége. Örökre. 
- A kutya marad - jelentette ki a sárkányvadász. Ez nemcsak arról a szerencsétlen jószágról szólt, hanem a sok évig földbe tiport becsületről is. 
- És egye az ételt, amit a vadászoknak főztek?
Úgy tűnt, Oberon mindent kiszagol. A kutyát, a tálat, a húst... 
- A saját adagomból adtam neki - védekezett Rikó. 
- Ettől még nem akarok ilyen korcsokat a hajómon - vetette oda a másik, majd megfordult, látszott, hogy indulni készül.
- Ez még nem a te hajód, Oberon. 
Ez csak olaj volt a tűzre.
- Hidd el, egyszer az lesz. 
- Azt sem tudod, mi az a felelősség! Eltűnsz három évre, csak, mert kedved tartja és most hirtelen igényt tartasz az armadára? 
Oberon elvigyorodott. Rikó nem tudta, hogy az örököst Drákó küldte el egy magas fokozatú harci kiképzésre. 
- Egy közönséges élelempusztító ne adjon nekem tanácsokat - veregette vállon. - Azt hiszem, valamit elfelejtettem. Ja, igen... Azt az angyalfoki utat felejtsd csak el. Árulóknak nem indítanak osztályt.
Oberon ezzel sarkon fordult, majd eltűnt az étkező mögött. Rikó ismét veszített egy szócsatában, bár vele szemben ez nem volt nehéz. Mindig úgy kevergette a lapjait, hogy ő kerekedjen felül. 
A fiú fejében visszhangzottak a szavak. Honnan tudhat ő Angyalfokról? Stan máris beszélt volna Drákóval? Vagy pont vele?
Ethan köpött egyet.
- Valamiért megértem, miért nem bírod ezt az alakot.
- Sosem voltam a kedvence. Ő sem az enyém.
- Miért nem vágtál hozzá valami csípőset? - jött közelebb Ethan.
- Azért, mert ha el akarok menni Angyalfokra, muszáj meghúznom magam. Egyébként sem lenne értelme.
- Tehát döntöttél? - kérdezte a vörös, mire Rikó mosolyra húzta ajkait.
- Meglátjuk, Ethan.


*Trixi*


Elveszítettem az erőt... - tátogtam. Éreztem, hogy Dorci rázza a vállaimat, kérdezgeti, hogy miért némultam el annyira, de nem tudtam válaszolni. Nem kérdezhettem meg Avótól, mi történik vele, nem érteném, amit mondana.
- Hahó! Föld hívja Trixit! Trixi! Trixi, hallod?
Biccentettem a lánynak. Hallottam a kérdést, de lélekben nem voltam ott. Dorci felkelt mellőlem, az ajtóhoz állt, én pedig kihasználtam az alkalmat.
- N-nem hallak titeket... - suttogtam Avónak újra. - Elveszítettem az erőmet... Nem tudom, mi a baj, kislány...
- Jönnek Hablatyék - jelentette be a lány. Felkaptam a fejem. Hablaty, Takonypóc és Halvér pillanatokon belül mellettem teremtek.
- Semmi baj, kislány - mondta Hablaty, miközben leült mellém és vizsgálgatni kezdte a szenvedő hátasomat. Végigfuttatta a tenyerét a sárkány nyakán, egészen a hátáig. Nyugtató szavakat suttogott neki, azonban Avokádó nem tűnt idegesnek. A légzése gyorsabb volt a megszokottnál, szemei fájdalmat tükröztek, de inkább kimerült volt, mint feszült. A feje még mindig az ölemben pihent, lassan lehunyta a szemeit, de éreztem, hogy ébren van. Amikor Hablaty egyre lejjebb haladt a hasa felé, Avó morogni kezdett.
- Inkább ne nyúlj a hasához - javasoltam Hablatynak. Bólintott, de a kezét nem mozdította el.
- Pedig szerintem azzal lehet valami.
- Ez súlyosabbnak tűnik egy gyomorrontásnál - mondtam, Avó pedig helyeslően mordult egyet. Kampó szorosabban ölelte a szárnyaival.
- Halvér, van valami a Sárkányok Könyvében erről? - kérdezte a Haddock. A túlsúlyos fiú fellapozta az irathalmazt, a rajzok alapján, amiket láttam, a tüzes osztálynál. Hümmögött, fordított, majd becsukta a könyvet.
- Miért hagytad abba? - kérdeztem idegesen, talán kicsit élesebben, mint ahogy azt akartam. Nem akartam durva lenni a srácokkal, de nagyon aggódtam a barátomért.
- Hát... csak egy dolgot találtam. Emlékeztek, amikor Kampónak kifogyott a tüze?
- Amikor a Tűzféreg királynő meggyógyította? Persze... Kampó nemcsak egy másik kard... - suttogta Takonypóc.
- De Avokádó színeivel nem történt semmi sem - ráztam a fejem. - És... tüzelni is tud.
Avó bizonyításképp lőtt egy apró lángcsóvát maga elé.
- Más ötlet? - néztem Halvérre könyörgőn.
- Sajnálom, Trixi - sütötte le a szemeit. Én azonban nem elégedtem meg ennyivel.
- Hablaty?
- Öhm... Talán tényleg csak kimerült. Pihennie kell, biztosan rendbe jön - mosolygott biztatóan. Láttam, hogy gondolkodik valamin, majd felállt.
- Ne haragudj, de muszáj visszamennem a gyűlésre. Még benézek!
Elfogott a bűntudat. Egy találkozó kellős közepéről rángatták el...?
- Menj csak... és ne haragudj, hogy iderángattunk.
- Ez a legkevesebb. - mosolyogta Hablaty. A vállamra tette a kezét, összemosolyogtunk, majd a fiú elhagyta a házamat. Négyen maradtunk, az ikrek valószínűleg még mindig káposztát pakoltak.
- Öhm... Trixi, tudsz kölcsön adni valami száraz ruhát? - kérdezte Dorci egy kis idő után.
A két fiú összenézett, mindketten rájöttek, hogy nem akarnak itt lenni, ha bármelyikünk öltözni kezd.
- Szerintem mennünk kéne - javasolta Halvér. Takonypóc sietve beleegyezett.
- Nem jössz, igaz, Kampó? - nézett sárkányára a Jorgenson. A Rémség nemet intett a fejével, majd visszahajolt a párja mellé. A fiúk távoztak, de megígérték, hogy benéznek, ha a vihar elült. Nem tudtam, örüljek a távozásuknak, vagy szomorú legyek. Jól esett, hogy mellettem voltak, főleg az utóbbi hónap után, de megértettem, hogy egy sziget hever romokban és kettőnket (legalábbis remélem) nélkülözniük kell.
- Te velem maradsz? - suttogtam, le sem véve a tekintetemet a sárkánytól. Féltem a választól.
- Persze. Egyszer egyedül hagytalak és nézz csak magadra.
Elmosolyodtam, felhorkantam. Évekkel ezelőtt volt egy kemény időszakom, még nyolc évesen kezdődött. Nem hevertem ki a családi tragédiát egyhamar. Anyáék, vagyis inkább az apám bezárt egy kis kaput a felé járható úton. Akkor, kisgyermekként még nem tudtam, milyen elveszíteni valakit, aki fontos neked. Nem tudtam, mennyire megviseli az embereket. Aztán megtapasztaltam... és Dorciék ekkor költöztek el, hogy jobb munkát kereshessenek a szülők, én pedig egyedül maradtam a problémáimmal, amik egyre csak gyűltek az iskolás évek és a "stréber", vagy "sárkánymániás különc" megnevezések alatt. Amikor a barátnőm hazajött és végre ismét velem lehetett, nem arra számított, amit visszakapott belőlem. Egy részem eltűnt. Az önfeledt részem. Úgy éreztem, sosem fogom már visszakapni.
- Akkor tiszta ruha, igaz? - néztem a lányra sóhajtva. Mosolyra húzta ajkait, majd bólintott.
- Vigyázol rá, amíg felmegyek...? - kérdeztem bizalmasan. Bólintást kaptam válaszul, a sárkányom áthelyezte a fejét Dorci ölébe, én pedig nehéz szívvel felálltam. Felsétáltam a lépcsőn, beléptem a szobámba. Ugyanaz a látvány fogadott, mint amikor itt hagytam néhány napja. Mentálisan megdicsértem magam, amiért rendezett terepet hagytam magam mögött. Nem foglalkoztam semmi mással, csak a szekrénnyel. Az ég annyira borult volt, hogy nem láttam semmit, gyertyát gyújtottam a fényért és letettem a földre. Előtúrtam egy fehér bőrfelsőt és egy ugyanolyan anyagú sötétzöld nadrágot. Ahogy mozogtam, éreztem, hogy valami hiányzik rólam. A nyakamhoz kaptam, tapogatni kezdtem a szövetet.
- A csudába, hol hagytam? - mordultam fel. Az istenek nem szeretnek! - gondoltam magamban, miközben a védelmező Ostorcsatt-tüskeláncomat kerestem, amit még Dorcitól kaptam évekkel ezelőtt. Csak akkor nem hordtam, amikor bevetésen voltam, az pedig egy hete nem volt. Eszembe jutott, hogy abba a táskába tettem, amit itt hagytam és amit a fészekhez is magammal vittem. Belenyúltam, de a lánc helyett egy papírdarabot tapintottam ki. Nem emlékeztem semmi ilyesmire, ami a birtokomban volt, kíváncsian húztam elő. Kihajtogattam a finom pergament, majd beleolvastam a levélbe. Nem értettem a szöveget, norvég rúnákkal írták le. Eszembe jutott, hogy még Bátor adta át ezt a levelet, hogy nézzem meg. És én nem értettem...
- Jössz már, te sárkányharcos? - kiáltott fel Dorci. Visszarejtettem a levelet a táskába, felkaptam a ruhákat és a gyertyatartót, majd visszatértem a lányhoz. Mondanom sem kell, a láncot teljesen elfelejtettem.
- Jövök már, jövök - tettem meg az utolsó lépcsőfokot. A rég nem használt komódra tettem le a gyertyát, félhomályt varázsolva szobára. Kihajtogattam a felsőt és a nadrágot.
- Az én méretem, biztosan jó lesz rád is. A vizes göncödet pedig kérem, megszárítom a tűzhely felett.
A lány biccentett, majd elkezdte lehámozni magáról az ázott ruhadarabokat. Nem zavartatta magát előttem, nem is kellett.
- Furcsa ez a viking élet, nem igaz? Sehol egy mosógép vagy ruhaszárító - adta át a halványlila pulcsiját, egyből magára húzta a szárazat.
- Hát az biztos. De azért meg lehet szokni. Nincs iskola.
- Az élet nagy igazsága. Itt akarok megöregedni - nevetett. A nadrágot a magasságához mérten túlságosan is hosszúnak találta, de felhajtotta a szárát, majd visszahúzta a fekete csizmáját.
- Főleg, ha Takonypóc itt van, igaz? - vigyorodtam el. Ismét odabújtam Avokádóhoz, simogatni kezdtem a nyakát, ezt pedig dorombolva fogadta. A másik kezemmel Kampó szárnyára is rásimítottam, adtam a sárkányoknak egy-egy halat abból az adagból, amit Dorci előkeresett a kamrából, amíg az emeleten voltam.
- Takonypóc ott van, ahol akarom, hogy legyen. Elég bekapcsolnom a DVD-lejátszót.
Nevetnem kellett.
- De az úgy nem az igazi. Akkor nem tudja simogatni az arcodat, mint odakinn.
A lány tátogott, majd' megpukkadt zavarában.
- Rosszul láttad.
- A füled mögé tűrt egy hajtincset - mondtam, mire hallgatott egy ideig.
- Melyik fülem mögé...?
- A bal mögé.
- Pillanatnyi gyengeség! - hadarta.
- Ugyan, dehogy - vigyorogtam rá. - Tovább voltál gyenge, minthogy azt pillanatnyinak lehessen nevezni.
- Ez nem igaz. Egyáltalán nem vagyok gyenge a közelében. Csak... csak ritka alkalmanként, oké? - állt fel. - Tudod, sírhatsz ám egyedül is, hazamehetek!
- Pff. Itt meleg van, odakinn mínuszok. Még mindig tombol a vihar.
- Szeretem a viharokat - rántott vállat.
- Akkor mondom máshogy: ha össze mered vizezni azt a felsőt, amiért hetekig dolgoztam Johannak, akkor megtépem a fekete loboncodat és megetetem az egyfejű, rettenthetetlen Kerberoszommal!
- Azzal a fekete szőrgombóccal? Jajj ne, megint agyon fog nyalogatni - forgatta a szemeit.
- Attól még megtéplek. Úgyhogy helyezd csak le a feneked ide mellém, a pasis kérdések és a vigasztalgatás lágy ölébe, és hagyd, hogy tegyem, amit egy egy legjobb barátnőnek tennie kell!
Ismét szemet forgatott, majd úgy tett, ahogy mondtam.
- Zúdítsd rám!
- Oké. Szeretném, ha tudnád, hogy Takonypócot innentől a sógoromnak tekintem - veregettem vállon.
- Mikor fejezed már be ezt? Annyira bunkó dolog, Trixi!
- Micsoda? - háborodtam fel. - Ez egy elvi kérdés!
- Kifigurázni valamit, ami nem is létezik? - kérdezett vissza.
- De én shippellek titeket!
- A hajó süllyed! Süllyed! - csapkodott a karjaival.
- Küldöm az erősítést, kapitány!
- Nem kell, hadnagy, nekünk már nincs esélyünk! - legyintett. Mindketten felnevettünk, még Avó is felhorkant az egyértelmű hazugságra.
- Mondhatok valamit? - kérdeztem.
- Nem.
- De szeretnék...
- Nem.
- De cukik lennének a gyerekeitek...
- TRIXI, MOST AZONNAL FEJEZD BE, AMIT CSINÁLSZ, ÉS KAPARD EL MAGAD PENÉSZ KÁPOSZTAFÖLDJÉBE, LÉGY SZÍVES!
Térdcsapkodva nevettem fel. Természetesen csak szívattam Dorcit, de szerettem, ha ki akar nyírni. Akkor büszke lehettem magamra.
- Fú, Trixi... - morgott. - Az összes isten nevére esküszöm, ha egyszer egy fiú az öt méteres körzetedbe kerül, vagy valamilyen csoda folytán egyszer is megcsókol, megkeserítem az életedet!
Pislogtam egy ideig, majd görcsös nevetésben törtem ki. Leestem a padlóra, rángatóztam, nem tudtam normálisan levegőt venni.
- Most mi van?
- D-dorci, annak az esélye, hogy egy fiú bármikor is az ötméteres körzetembe jöjjön, egészen elenyésző. És te komolyan kinézel belőlem egy csókot? Hát tévedsz. Engem soha senki nem fog szájon csókolni. Nem ebben az életben!
A lány méregetett egy darabig, majd felsóhajtott és felsegített a földről.
- De abban igazad van, hogy túlzásba vittem a dolgot. Egyáltalán nem siettetek semmit, csak szeretlek idegesíteni - nevettem fel. - Legalább egyikőnknek legyen társasági élete.
- Tévedsz, kedvesem. Mi ketten együtt fogunk megöregedni.
Helyeselni akartam, de ekkor Avokádó hirtelen felnyüszített. Letérdeltem mellé, a fejére hajtottam az enyémet.
- Tudom, pajti... Itt vagyok, ne félj - kezdtem ismét simogatni. Átkoztam magam, amiért elmozdultam mellőle. Dorci kereshetett volna ruhát magától is, nem kellett volna kirobbantanom a beszélgetést. Megint elfogott az az érzés, hogy én tettem ezt vele.
- Ez az én hibám...
- Dehogyis a tiéd! - ült mellém Dorci.
- Túlhajszoltam. A fészeknél... mindig... mindig... Minden miattam van... - suttogtam könnyezve. Avó morgott, ő is tiltakozni akart.
- Ne beszélj butaságokat, te! - karolt át a lány.
- Miért ártok mindenkinek, aki fontos nekem? Mondd meg, hogy miért... - öleltem át szorosabban a sárkányt. Kampó arrébb húzta a szárnyát, teret hagyott nekem. - És amikor szükséged lett volna rám, akkor meg itt hagytalak... Kérlek, bocsáss meg, pajti...
- Trixi, elég már! - kezdte rázni a vállaimat. Lefejtettem magamról a karjait.
- Dorci, magunkra hagynál minket? - kérdeztem ridegen. Az ablak irányába nézett. Ebben a pillanatban az ég hatalmasat dörgött odakinn. Nem kérhettem rá, hogy menjen el...
- Addig felmegyek - sütötte le a szemeit. Azzal sem törődtem, hogy megtalálhatja a levelet, vagy bármi mást. A szívem elszorult Avokádó újabb nyögésének hallatán, de a sárkány lassan megmozdult.
- A-avó...?
Túl korán örültem. Pózt váltott, de egyből visszadőlt a szalmára. Sosem viselkedett így. Szüksége volt a repülésre, a szabadságra, hisz betörhetetlen volt. Sosem tiltottam meg neki, hogy akkor és oda menjen, ahová szeretne.
- Kérlek, maradj velem, pajti... Bármit megteszek, csak adj egy esélyt, hogy helyre hozhassam. Nem azért akartam, hogy hazatérj velem, hogy tönkretegyem az egészségedet, te nem ezt érdemled... Szörnyeteg vagyok, egy utolsó, önző szörnyeteg, de azt nem tudom elképzelni, milyen lenne nélküled... Kérlek, Avó... Én nagyon szeretlek téged... - emelkedtem fel, hogy a szemeibe nézhessek. Láttam, hogy hüllőmosolyra húzza a száját.
- Te is... szeretsz egy kicsit...?
Megforgatta a szemeit, majd felemelte a fejét és megnyalta az arcomat. ismét az ölembe fészkelte magát, de most sokkal szorosabban.
- Én nem akartam, hogy ez történjen...
"Fogd már be a szád!" - sugallta a tekintete. Mi? Ő nem hibáztatott engem?
- Ha tehetném, visszapörgetném az időt és ezerszer jobban vigyáznék rád. Ilyen képességem sosem volt, nem is lesz. Nem vagyok én Maxine Caulfield... De ettől még szeretnék melletted lenni. Én tudom, mennyire erős vagy, hisz ezt annyiszor bizonyítottad már. Ezerszer akartak megtörni, de te önmagad maradtál. Tisztellek, Avokádó. Még akkor is, ha jéghideg vízzel ébresztesz, ha... Ha sokszor megviccelsz, ha végighúzol az udvaron... Tudom, hogy mindezt csak játékként kezeled. Én szintúgy. Tudom, hogy összetartunk. Ha baj van, te mellettem vagy. Elkísérsz a legőrültebb kalandokkor is, hagyod, hogy a saját káromon tanuljak... Nem tudom, hogy az anyámnak vagy a testvéremnek tekintelek. Talán kicsit mindkettő. És... még ha a lehető legértelmetlenebb névvel ruháztalak is fel, szeretném, ha tudnád, hogy nem tartanék itt nélküled. Csak... ne hagyj el... kérlek...
"Nem foglak" - sugallta ismét. Én pedig hittem neki. Az oldalához hajoltam és lehunytam a szemeimet.


*    *    *

"So it don't matter what it looks like
It looks perfect to me
We got every kind of love
We're so lucky indeed
They can keep on talking
It don't matter to me
'Cause we are, we are family!"
/Keke Palmer - We are/


Nem tudtam, meddig aludhattam, milyen mélyen vagy mikor szűnhetett meg a világ körülöttem. Arra nyitottam ki a szemeimet, hogy valami mozog, majd valami szörnyű zajt ad ki... Talán... felrobban...? Rájöttem, hogy amelyik sárkány oldalának dőlök, az valójában Kampó, nem Avokádó. Ácsi, hol van a sárkányom?!
- Kampó, kérek még öt percet - hajoltam vissza a meleg bőréhez. Másodpercek múlva valami ismét robbant, én pedig egy méternyit csúsztam a szalmaszálas fapadlón. Megelégeltem a dolgot. Lehúztam magamról a szőrmetakarót - amit valószínűleg a barátnőm terített le rám -, és felugrottam.
- Mi a nyavalya folyik....
Leblokkoltam. A látvány, ami fogadott... egyszerűen felfoghatatlan volt. Pislognom kellett, hogy eljusson a tudatomig, hogy a szemeim nem játszanak velem. Avó állt, sőt, sokkal biztatóbban nézett ki, de nem ez volt a lényeg, hanem a...
Harmadik robbanás.
- TOJÁSOK?! - kiáltottam, miközben behúzódtam az asztal mögé. A tojásdarabok közül előlépett egy tűzvörös, aprócska sárkány, Avokádó pedig megszaglászta és megnyalta. Ezután Kampó a szájába vette a csemetét, majd letette a két testvére mellé, akik szintén szaglászni kezdték. A vörös Rémség orra bukott, de Kampó felállította a fogával. Avokádó visszament a másik két tojáshoz. Szóhoz sem jutottam. Végig ez volt a baj? Azért nem kelt fel, mert tojásokon ült? Ezért volt olyan kimerült?
Na várjunk... Az én Avokádómnak FIÓKÁI VANNAK?!
A negyedik tojás is felrobbant. Az újszülött narancssárga színekben tündökölt. Ásított egyet, próbálgatta a sárkánysikolyát, de amikor az anyja finoman megdorgálta, oldalra döntötte a fejét és a Szörnyen Nagyhoz dörgölőzött. Én pedig csak álltam ott.
- Fiókák... - pislogtam. Tizenkét szem meredt rám.
- Fiókák - mondtam ismét. Egy másik, zöld-sárga Szörnyen Nagy (nagy?!) érdeklődő, magas sárkányhangot hallatott, majd tett egy lépést felém.
- Fiókák... - guggoltam le. - Hé... nem bántalak, pajtás! - tártam ki a karjaimat a kicsi felé. Láttam rajta, hogy megijed a hirtelen mozdulattól. Mosolyogva megráztam a fejem, közelebb léptem.
- Gyere csak bátran! - biccentettem. A csöppség pislogott néhányat, majd ismét elindult. Az apja nem várta ki a lassú mozdulatokat, megtolta a fia-lánya hátsó felét, ezzel az ölembe került. Óvatosan közelítettem felé a tenyeremet. A sárkány megszaglászott, félénken hátrahúzódott, de megérintettem. Lassan simogatni kezdtem, éreztem, hogy pici szíve hevesen ver.
- Nem is fáj, igaz? - nevettem fel. - Hát szia, te drága!
Több se kellett a többi fiókának. Amikor látták, hogy a testvérük egészen élvezi a kényeztetést, mindhárman megrohamoztak, ledöntöttek a földre.
- Áu! Hé! Elég, ti rosszcsontok! - dorgáltam őket, de nem tudtam haragudni. Olyan gyönyörűek voltak! Éreztem, hogy az egyik fióka harapdálni kezdi a kezemet, a fiókahadsereg többi tagja pedig tépkedni kezdte a ruhámat.
- Nem! Elég! - szóltam rájuk határozottan, mire szűkölve lemásztak rólam. - Ilyet nem szabad ám csinálni! - emeltem fel a mutatóujjamat. Jobban szemügyre vettem a sárkányokat: egy tűzvöröset, egy narancsot, egy sárgás-zöldet és egy bordó sárkányt különböztettem meg. Felálltam a fiókák mellől, majd odasétáltam a szülők elé és karba tettem a kezeimet. És most következzék a kiakadásom...
- Ez. Mégis. Mikor. Történt?! Te, te te! - mutattam Avokádóra. - Kiköltesz nekem négy tojást és elfelejted közölni velem, hogy "Upsz, fiókáim lesznek! Ne aggódj, hülyegyerek, nem fogok belehalni!"?! És ráadásul...! Kampó, te csak ne röhögj, te is benne voltál! - mutattam most a másik sárkányra. - Hogy vetemedhettél ilyesmire az én tökéletesen ártatlan és gyermeki gondolkodással rendelkező szegény sárkányommal?
A fiókák az anyjuk szárnyába kapaszkodtak, a vöröske felmászott a szarvára és úgy döntött, megmutatja a világnak, milyen gyönyörű az énekhangja. Kampó lecsitította a (szerintem) fiát, majd szemével körözni kezdett köztem és Avó közt. Mielőtt bármi mást tehetett volna, Avó orrba vágta a szárnyával.
- Egy hozzáfűznivalóm van a történtekhez. GYERTEK IDE MOST AZONNAL! CSALÁDI ÖLELÉS! - ugrottam a két sárkány mellé, szorosan a nyakuk köré fontam a karjaimat és átöleltem őket. A fiókák mind kerestek maguknak helyet, hogy becsatlakozhassanak. percekig voltunk így.
- Sárkányfiókáááááák! - kaptam az arcomhoz, nyüszíteni tudtam volna a boldogságtól. - Olyan gyönyörűek vagytok, drágáim! Hát látott már az ég ennél szebb sárkányokat? - ámultam. Avokádó fejbe is vágott érte. Mosolyogva néztem rá, haragos sem lettem.
- Örülök, hogy jól vagy, kislány. Sok mindent megmagyaráznak a fiókák... Szóval nem értetek oda a költőszigetre, de nem is maradtatok a fészekben, úgyhogy ezért viselt meg ennyire, igaz? Meg a harc... Ó, ti ketten! A két kedvenc sárkányom! - csóváltam a fejem. - Úgy szeretlek titeket, ti bolond gyíkok!
"Igazán visszaugorhatnánk oda, amikor még nagyon oda voltál értem" - mondta Avó tekintete. Eszembe jutott valami.
- Szólnom kell Takonypócnak! - az ajtó már csapódott is mögöttem. Végigrohantam a Főtéren, berohantam a Jorgenson házba, megragadtam a vacsorázó Takonypóc karját, majd nem törődve Morgópóc dühös tekintetével kirángattam a srácot a kúriából. Nem mondtam neki semmit, húztam egészen a házunkig. A falusiak csak pislogtak ránk. Benyomtam Taknyot az ajtón. 
- Itt meg mi történt? Mi? Fiókák? Értem én, hogy szereted a Szörnyen Nagy Rémségeket, Trixi, de örökbe fogadni négy fiókát? 
- Takonypóc... Nem fogadtam örökbe őket, Avó izé... szóval a sajátjaik...
A fiú először rám majd Kampóra nézett. Aztán megint rám és megint Kampóra. És ez perceken keresztül így ment, amíg fel nem vettem a bordó Rémséget és a kezébe nem tettem. Takonypóc ugyanolyan sokkot kapott, mint én. Óvatosan, lassú mozdulatokkal kezdte simogatni a sárkányt.
- Akkor ezek Szörnyen Pici Rémségek? - kérdezte.
- Öhm... Hát... Hát ja... - biccentettem. - Takonypóc, tudod, hogy ez mit jelent?
- Mit? - kérdezte értetlenül.
- NAGYSZÜLŐK LETTÜNK! - kiáltottam. A fiókák megijedtek, behúzódtak Kampó szárnya alá. - Hupsz, bocsi!
- Nagyszülők lettünk... - ismételte Takonypóc. - N-nagyszülők... Kampó, magyarázatot kérek!
- Bár... számíthattunk volna rá, Takonypóc - csitítottam. - Hisz egy pár.
- Igen, de akkor is...
Ekkor észrevettem valami. Odasétáltam a szalmához és leültem.
- Avó, még itt egy tojás. De... mi van vele...? - kérdeztem. Sokkal kisebb volt a többinél. Avokádó megbökte az orrával, Kampó megszaglászta a kicsikkel együtt. Mintha ösztönös lett volna a cselekedetük, egyszerre tüzeltek a tojásra, hogy melegítsék. Láttam benne egy aprócska alakot, egy árnyékot, egy életet. Tudtam, hogy ott van. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a tojáshéj felrepedjen, majd robbanjon. Jóval kevesebb ereje volt, mint az előzőeknek. Egy kicsi, kékesfekete figurát láttunk. A számhoz kaptam, Takonypócra néztem, aki ugyanúgy fürkészte az én arcomat. A Rémség elfért volna a két tenyeremen.
- Nem fejlődött ki teljesen...? - suttogtam.
- De... De, csak... Csak nem nőtt meg... Gyere csak, pajtás - emelte fel a sárkányt, majd belehúzta az ölébe. Furcsamód ő egyből hozzásimult a fiúhoz, hagyta, hogy hozzáérjen. 
- De ugye életben fog maradni? - kérdeztem komolyan. A sárkányok körülöttünk lecsüggedtek, Kampó hozzádörgölőzött a fiához. 
- Nem tudom, Trixi. Nem vagyok benne biztos. A szárnyai sem lehetnek olyan erősek, hogy valaha is repülhessen velük. Egyszerűen...
- Akkor majd én vigyázok rá - simogattam meg. - Egy sárkánynak sem eshet baja, amíg én itt vagyok. Minden rendben lesz, pajtás - húztam az ölembe. - Az Ősök vigyáznak rád.

2017. augusztus 19., szombat

79. rész - Valami nem stimmel

EI: Sziasztok!
Nem hiszem, hogy új résszel jelentkeznék szeptemberig, úgyhogy mindenkinek kellemes iskolakezdést kívánok! Sok szerencsét annak, aki hozzám hasonlóan új iskolát kezd, kitartást a többieknek is!
Még valami: Talán észrevettétek, hogy összetákoltam egy három pontból álló menüsort, a "Magamról" címszó felett találhatjátok meg. Nagyon köszönöm a segítséget Bársony Enikőnek!
Jó olvasást kívánok! :)

-------------

- Jóóóóóóóóóó reggelt Sárkányperem! - hasított a levegőbe. Felpattantam az ágyban, bevertem a fejem a szekrénybe.
- Itt Fafej!
- És Kőfej!
- És Csirke!
- Paaak!
És megint kezdik! Hogy mernek felébreszteni két nap folyamatos alvás után?!
- A reggeli adásunkban! Rendben srácok, most következik az időjárás jelentésünk. A mai nap szörnyen hideg lesz...
Szemet dörzsölgetve és ásítozva bújtam ki a takaró alól, majd ösztönösen az asztal mellé kikészített vödörért nyúltam, hogy megöntözzem az ikreket némi jeges szeretettel.
- A holnap? Hát az is szörnyen hideg lesz... És a holnapután is... Jó reggelt, Pléhpofa! - mondták be váratlanul az ikrek. Erre már felkaptam a fejem.
- Öhm, sziasztok - válaszolta a törzsfő. Ácsi, ő meg mit keres itt?
Pléhpofa megköszörülte a torkát, majd folytatta:
- Hatalmas vihar tart Hibbant felé, az A csapattal nem tudunk időben felkészülni. Szóval... khm... Alkonyatig érjetek vissza segíteni! - fejezte be a férfi. Vagy tényleg nincs vesztegetni való időnk, vagy nem kapott elég műsoridőt.
Sóhajtva tettem le a vödröt az asztalra.
- Úgy döntöttem, hogy mégsem akarok felkelni, most meg munkába akarnak rángatni - nyöszörögtem. - Avokádó, csinálj valamit!
A sárkány fel sem nézett, a farkával megfogta a vödör fogantyúját, majd egy mozdulattal a fejemre zúdította a hideg vizet.
- Kösz. Most elintézted, hogy tényleg egész nap a házban maradhassak. Amikor azt mondtam, hogy segíts, nem egy tüdőgyulladásra gondoltam! - korholtam. - Figyelsz te rám egyáltalán?
~ De nem ám! - fordult a másik oldalára.
- Hálátlan! - böktem meg. - Ha én szenvedek, te is szenvedsz velem!
~ Egy vödröd volt.
- Szerencséd... - sziszegtem. Megfogtam a sárkány szarvát, majd addig húzogattam, amíg lábra nem állt. Pár perccel később a központi részhez is értünk, ahol a csapat éberebb tagjai már vártak ránk. A távolban nemcsak Pléhpofa, hanem Morgópóc távolodó alakját is felfedeztem. Nem lepődtem meg, amikor Takonypóc feszülten, ökölbe szorított kezekkel érkezett meg.
- Hallottátok a törzsfőt. Sajnálom srácok, majd máskor versenyzünk - mondta Hablaty szomorú hangon, miközben nyugtatta az ugyancsak lehangolt Fogatlant.
- Hisz négy napja voltunk utoljára Hibbanton, amikor Gothi meggyógyította Astridot - emeltem fel az egyik kezemet kérdőn. - Akkor még híre sem volt a viharnak.
- Itt, Sárkánypermen volt egy kis égi áldás, ha emlékeztek - mondta Halvér, mire mind bólintottunk. Hogy is felejthettük volna el? Astrid elindult ellenőrizni a karámajtót, a sárkányok beszorultak, Astrid nem ért ki időben... Bár egy időre elveszítette a látását, Gothi meg tudta gyógyítani. Ezzel egy időben lett egy Hármascsapásunk is, hála a Hofferson lánynak, aki még vakon is képes volt arra, amire mi, többiek nem. Ez azért teljesítmény...
- Hablaty, nem viszem Csirkét ilyen veszélyes helyre! - szólalt fel Fafej.
- Szerintem Csirke tud vigyázni magára, hagyd csak a Peremen.
- Remek! Csirke, mától te vagy a Perem őre!
- Paaaak!
- Akkor most megyünk, igaz? A sziget órákra van innen - mondtam a fejemet fogva, majd rásandítottam Avóra.
Hablaty bólintott. Kis idő alatt elkészültünk, majd célba is vettük Hibbant szigetét.

Valamivel több, mint egy hete jöttünk el a sárkányfészekből. Bátor olyan könnyen tűnt el, mint ahogyan megjelent, de azt mondta, ha hívom, mindig jönni fog. Rengeteget gondolkodtam azokon, amik történtek a fészeknél, de sok mindenben tanácstalan voltam. Nem értettem az Őrzős dolgot, de tudtam, hogy erre még választ fogok kapni. Az energia, amit akkor éreztem... Hatalmas volt. Hatalmasabb, mint amekkorát valaha elképzeltem. Mégis, mintha csak a töredéke tört volna felszíne, a többi benn maradt, mélyen, ahol nem tudom elérni. Érteni akartam. Érteni, miért történt ez olyan hirtelen, és miért velem. De akármennyit rágódtam és kutakodtam, nem találtam semmit.
A csata mellett meglepően sokat gondoltam Rikóra. Arra, hogy jobban van-e már, kereste-e a Csuklyás. Reméltem, hogy az elsőre igen, a másodikra nem a válasz. Ha belegondoltam abba a fáklyafényes éjszakába, végigfutott a hideg a hátamon. Egyszerűen nem tudtam elfelejteni a Csuklyás tekintetét.
Nos... Az utóbbi egy hétben a Peremen is zajlott az élet. A legtöbb fejtörést a Hármascsapás és Astrid vaksága okozta, de mindkettőre találtunk megoldást. Hablaty nem tűnt haragosnak, sőt, amióta Astrid meggyógyult, madarat lehetett volna fogatni vele. Mármint... boldogabb volt, mint képzeltem, ez pedig gondolkodásra adott okot. Végül arra jutottam, hogyha történt volna valami, arról már tudnék.
- Megjöttünk - mondta Halvér hirtelen.
- Hm? - kaptam fel a fejem. Az idő gyorsan eltelt, a gondolatoktól nem is vettem észre, hogy a szobrok kirajzolódtak előttünk. Az ég dörrent egyet, talán villámlott is, de esőnek még nyoma sem volt. A Nagyterem lépcsőinél szálltunk le, ott találkoztunk Bélhangossal.
- Egész hamar ideértetek - jegyezte meg. - Hablaty, apád vár. A többiek pedig munkára, vagy elmos minket az ár.
Hablaty elhúzta a száját, de Astrid vetett rá egy biztató pillantást, így nyugodtabban indult fel a Nagyterembe.
- Mennyi időnk van a viharig? - kérdezte Dorci.
- Kübli küblije nagyon szorul. Nagyjából két óra.
- EGY! - kiáltotta Kübli mögülünk egy talicskából, amit Pozdorja tolt.
- Biztos, hogy hinni akarunk egy küblinek? - morogta Takonypóc.
- Amikor ugyanezt kérdeztem Gothitól, fejbe vágott - kapott az említett testrészhez Bélhangos. - A kübli sosem téved.
- Ahogy elnézem, most sem fog - mutattam a felettünk lévő sötét felhőkre.
- Mi a dolgunk, Bélhangos? - kérdezte végül Astrid.
- Birkákat kell terelni...
- Ó! Azt mi, azt mi! - kiáltották az ikrek egy mást csapkodva.
- Önként jelentkező, aki nem Kőfej vagy Fafej? - sóhajtotta a viking férfi.
- Viharbogár és én vállaljuk - biccentett Astrid, majd elrepült kék színű sárkánykával. Bélhangos utána küldte Halvért.
- Az ijedt jakokat is be kell terelni - folytatta.
- Vállaljuk! - húztam magam mellé Takonypócot.
- Ja... Öhm, igen, vállaljuk! - dadogta, majd akkora szemekkel nézett rám, mint egész Hibbant.
- Te jakokat akarsz terelni velem.
- Pontosan - bólintottam szemforgatva. Beszélnem kellett vele, láttam rajta a feszültséget.
- Dorci, keress elkószált sárkányokat! Az ikrek pedig mehetnek káposztát pakolni Penészhez! nyomás!
- Mi? Miért mi kapjuk a káposztákat? Büdösebbek, mint Fafej! - háborodott fel Kőfej.
- Te vagy a büdös!
- Nem, te vagy! A madarunk is akkor ájult el, amikor beléptél a szobába!
Felsóhajtottam, homlokon csaptam magam.
- Ha nem siettek, meg is fogjátok enni a káposztát!
- Indulás, Takonypóc! - ragadtam meg a fiú karját, odarángattam Kampóhoz, én pedig Avóra ültem fel. Ekkor már senki sem volt velünk, mindenki elindult a dolgára.
~ Most? Most... repülni...? - nyögte a Szörnyen Nagy.
- Valami baj van? - hajoltam le a fejéhez.
~ Trixi, kifáradtam... Nem tudnál Kampón repülni? - kérdezte. Éreztem, hogy valami oltári nagy gáz lehet. Igaz, órákig repültünk, de a sárkányom sose hagyna ki egy jakkergetést, vagy hasonlót.
- Mi a baj?
~ Csak engedj haza...
Mellettünk Kampó szinte lerázta magáról Takonypócot ijedtében. Valamit titkolhattak, mintha Kampó értette volna Avó hirtelen fáradtságát.
~ Idő van? - tette fel ismét ugyanazt a kérdést, amit a fészeknél.
~ Azt... azt hiszem, igen...
Kampó szemei kidülledtek, hozzásimult a sárkányhoz, megtartotta a súlyát.
~ Maradnunk kellett volna, amíg...
~ Már mindegy, itthon vagyunk. Csak... muszáj... - mondta erőtlenül. Azonnal leugrottam a hátáról.
- Oké, oké, nyugodj meg! Nincsen semmi baj... semmi baj - simogattam. Avó felnyögött a fájdalomtól. Magamhoz szorítottam a sárkányt, a pulzusom az egekbe szökött.
- Megyek veled, pihenni fogsz!
~ Nem, megoldom egyedül. Nem kell ott lenned.
~ És én?
~ Vigyázol az embereinkre - nézett Avokádó Kampóra.
~ Ott akarok lenni! - erősködött a vörös.
~ Nem hagyhatjuk védtelenül a szigetet - ezzel Avó elindult, de a mozdulatai olyan elcsigázottak és fájdalmasak voltak, hogy attól féltem, mindjárt összeesik.
~ Hazamegyek. Ne aggódjatok, nem lesz semmi baj.
- Avokádó! Állj meg, ahol vagy, megyek veled! - kiáltottam utána.
~ Nem. Trixi, nem akarom, hogy ott legyél. Maradj a többiekkel!
A lábaim a földbe gyökereztem, az arcomhoz kaptam a félelemtől. Nem tudtam, mit csináljak. Vele akartam lenni, hisz az állapota elárulta a szenvedését, de nem akartam olyat tenni, amit nem szeretne. Talán, ha hazakísérem, rosszabb lesz neki. Mindenesetre az ajtót már megtanulta kinyitni.
- Trixi, mi volt ez? - szállt le Takonypóc a nyeregből.
- N-nem tudom... - suttogtam.
- Hé! - tette a vállamra a kezét. - Minden rendben lesz. Nem úgy ismerem Avokádót, mint aki ne tudna magára vigyázni - mosolyodott el halványan. Éreztem, hogy ő sem volt biztos a szavaiban, csak nyugtatni próbál.
- Takonypóc, mi történt Avóval...? -
- Nem tudom - rázta a fejét. - De biztosan csak kifáradt. Pihen egyet, aztán le sem tudod majd állítani.
- Láttad, majdnem összeesett... - fordultam felé. Remegtem.
- Nem akarsz utána menni?
- Éreztem, hogy nem akarja, hogy vele menjek.
- Oh... - vakarta meg a tarkóját.
- Mi lesz, ha rosszabbodik az állapota és én nem leszek ott? Vagy ha mire odaérek, már...
- Elég! - fordított maga felé. Még nem láttam ilyennek Takonypócot. - Rendben lesz, érted? Ha a legrosszabbakra gondolsz, azzal csak magadat ijeszted meg.
- Csak féltem őt, Takonypóc... - sütöttem le a szemeimet. - Ő az egyetlen... Akiben ennyire megbízok...
- Bennem megbízhatsz - ajánlkozott. Felnéztem rá, meglepődtem azon, amit mondott.
- T-takonypóc...
- Na, nyugi... - lépett egyet közelebb, majd körém fonta a karjait. - Minden rendben lesz.
Meglepődtem az öleléstől. Takonypóc sosem volt ilyen... más. Semmi flört vagy hasonló. Olyan kedvesnek és barátinak tűnt...
Ösztönösen felsóhajtottam, leengedtem a vállaimat. Egy kis időre lehunytam a szemeimet. Nem tudtam ilyen könnyen megnyugodni, de abban a pillanatban nagyon hálás voltam Takonypócnak, hogy mellettem állt.
Nem tartott sokáig. A fiú elhúzódott, láttam, hogy félrenéz.
- Jobb...? - kérdezte.
- Azt hiszem. Köszönöm, Takonypóc - biccentettem a fiúnak. Őszintén reméltem, hogy Dorci nem látta a jelenetet.
- Indulnunk kellene. Kampón van hely - ajánlotta, a sárkány pedig szokatlanul engedelmesen lehajtotta a fejét, hogy felüljünk. Kicsit furcsa volt, hogy a nyakán foglaltam helyet, mostanában Avó hátán ültem. Takony helyezkedett el elől, kapaszkodnom nem kellett. A Rémség felrepült, a mozdulatai is elárulták, mennyire feszült. Avó után kellett volna mennem.
Megráztam a fejem. Elrepültünk a Főtér felett, aminek a kellős közepén észrevettük az első jakot.
- Hé, az ott az én jakom! Jaki Jorgenson, most azonnal menj vissza a karámba!
A jak felnézett ránk, majd bőgve egy fűcsomóhoz ügetett.
- Pont olyan makacs, mint a többi Jorgenson - jegyeztem meg.
- Jaki, most azonnal indulj el! - kiabált ismét a fiú. Csak egy mekegést hallottunk válaszként.
- Kampó, te jössz! - veregettem meg a sárkány nyakát.
- Igen. Kampó, tüzet neki! - rendelkezett a Jorgenson, ám a Rémség semmit sem tett.
- Indulj el, bolond sárkány!
- Kampó, kérlek szépen... - kezdtem simogatni. Mintha csak erre várt volna, tüzet lőtt a jak mellé. Jaki Jorgenson bőgve futott a lángtenger elől, Kampó mellé lőtt, akárhányszor letért az útról. Néma Swan becsukta utána a kaput.
- Miért remeg ez a jak? - kérdezte.
- Ötletem sincs! - mondtuk egyszerre Takonnyal. Szemet meresztve néztünk össze, majd mindketten a szánhoz kaptuk a kezeinket, hogy visszatartsuk a nevetést.
- Nagyon rossz jak vagy, Jaki!
- Miért remeg a jakom? - kérdezte ismét Swan. Beharaptam az ajkamat, félrenéztem.
- Szerintem csak fázik.
- A jakok nem szoktak fázni.
- De Jaki most fázik, rendben? - emelte fel a hangját Takonypóc. - Hány jak van még?
- Három - válaszolta a kopasz férfi, mi pedig ezzel ismét a levegőbe emelkedtünk.
- Gratulálok, Takonypóc. Nem csak magadból, belőlem is hülyét csinálsz!
- Ugyan, nem kellek én ahhoz - vont vállat. Két másodperc múlva felkiáltott a fájdalomtól.
- Ne ölj meg, ne ölj meg! - sivítozta. Elrepültünk Dorci mellett.
- Ti meg mit csináltok? - nézett ránk kikerekedett szemekkel.
- Takonypóc hülye - mondtam egyszerűen.
- Trixi meg akar ölni.
- Hát ez... teljesen szokványos? - pislogott. Minimum bolondnak nézett minket, az egyszer biztos. Amikor mindketten elindultunk, kaptam tőle egy bizonyos Dorci-féle "Figyellek ám!" halálos pillantást.
Két másik jakot Hablaty háza mögött találtunk meg. Az előző technikánál valamivel kedvesebben terelgettük őket, bennem pedig motoszkált valami.
- Takonypóc, kérdezhetek valamit?
- Mondd csak - válaszolta, miközben le sem vette a tekintetét a jakról - Kampó, tűz!
- Ma reggel Morgópóc a Peremen volt, igaz?
Éreztem, hogy Takonypóc megfeszül.
- Láttam elrepülni, aztán pedig nagyon feldúlt voltál. Minden... rendben? Vagy összevesztetek?
Takonypóc habozott a válaszadással, helyette morogni kezdett.
- Elegem van abból, hogy az apám irányítani akar! - fakadt ki.
- Mi volt már megint? - húztam el a számat. Takonypóc és az apja sokat veszekedtek, többet, mint az megszokott egy családban. Egy ideje észrevettem rajta, hogy nyomja a lelkét valami.
- Az, hogy nem kellene a Peremen maradnom veletek, mert... Csak lehúztok.
- Hogy mit csinálunk?! - húzódtam hátrébb. - Lehúzunk?
- Rég óta hajtogatja ezt. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy hittem neki, de ez már régen volt... Sajnálom.
Kellett egy kis idő, hogy összeszedjem a gondolataimat, de ő hamarabb folytatta.
- Én... Nem akarok tovább úgy élni, ahogy elvárja tőlem - rázta a fejét. - Lehet, hogy... sokszor idegesítőek vagytok és nem értünk egyet, de... Ti legalább... Bevesztek valahova...
Összeszorult a szívem a szavaitól.
- Takonypóc, mi sosem akartunk lehúzni téged. Mindenkinek van rossz napja, neked is, nekünk is. Ugyanolyan ember vagy, mint a többiek. Megvannak a veszekedéseink, de egy csapat vagyunk. Hidd el, meg tudnánk beszélni, ha mindenkinek elmondanád...
- Miért, szerinted végighallgatnák? - fordult hátra. - Mondjuk az ikrek. Halfej talán, de nincs szükségem az együttérzésére. Astrid felkenne a falra. Hablaty valószínűleg meghallgatna. Dorci meg... előtte nem akarok felsülni.
- Akkor nekem miért mondod el mindezt? Amik apáddal történnek? - kérdeztem.
- Nem tudom... Tényleg nem tudom... Talán azért, mert csúnyán viselkedem veled és őszinte akarok lenni.
- Csúnyán? Mire gondolsz? - kíváncsiskodtam. Betereltük a két jakot, indultunk az utolsóért. Az ég dörgött, egy esőcsepp esett az orromra.
- Szerintem tudod.
- Arra gondolsz, hogy...?
- Igen - nézett félre. - Nézd... Be kell ismernem, hogy nagyrészt apám miatt csinálom... csináltam... izé...
Bár egy ideig hallgattam, nem lepődtem meg azon, amit mondott. A próbálkozásai sosem tűntek igazinak.
- Tudom.
- Tudod...?
- Persze. Nehéz lenne nem észrevenni - mosolyogtam. - Másrészt... Szerintem nem így viselkednél egy lánnyal, ha komolyan tetszene neked.
- Félre ne értsd. Kedves vagy, jó társaság, de... Sokkal inkább a barátom vagy, mint... tudod.
- Jó ezt hallani - nevettem fel. - Megnyugtató. Így már minden tisztább egy kicsit. Egyébként ha annyira barátnőt akarsz keresni, próbálkozz egy alacsonyabb lánynál - vigyorogtam rá. Mindketten jól tudtuk, hogy a csapatban csak egy nála alacsonyabb lány van. Amikor Takonypócnak is leesett, elvörösödött.
- Eszedbe se jusson, nem fogok ráhajtani - helyezkedett vissza a nyeregben.
- De Takonypóc...
- Nem fogok. És ezt itt zárjuk is le.
- De Taknyusziii...
- Ne. Hívj. Így! Ez ijesztő...
- Csak mondd meg, hogy miért nem akarsz ráhajtani!
- Mert a barátom - motyogta.
- És most jön a tipikus "Nem akarom tönkretenni a barátságunkat" szöveg? - kérdeztem unottan. - Ez olyan ódivatú. Ha a barátod, akkor meg fogja érteni.
- Mióta vagy te ekkora szerelemdoktor? - puffogott.
- Én? - húztam ki magam. - Ez a hivatásom! Mindig az voltam. Mindig mindenki szerelmi életébe megpróbálok befurakodni, hogy segítsek. Bezzeg én... pff - nevettem fel.
- Miért puffogsz?
- Azért, mert nincs olyan ember a földön, aki engem egy életen át el tudna viselni.
- Erről nem tudok mit mondani - vont vállat. Megtaláltuk az utolsó elkószált jakot is, majd visszakísértük a többihez. Swan megköszönte a segítségünket, majd elengedett minket.
- Takonypóc, nem bánod, ha én inkább... Hazamegyek Avóhoz? Egyébként is végeztünk - böktem a házam irányába.
- Nem, menj csak.
- És még valami. Köszönöm, hogy elmondtad ezeket, ne aggódj, senkinek sem adom tovább - veregettem vállon. Kampó leszállt a földre, én pedig lecsusszantam a nyeregből. Elköszöntünk. Hallottam a dörgést, majd végre eleredt az eső. De nem sima eső volt, jég pattogott mellettem. Gyorsan berohantam a házba. Azonban olyan látvány fogadott, hogy közel sokkot kaptam...


*    *    *

* kis idő múltán, külső szemszög*

Az eget nem lehetett látni a szürke fellegektől. A lovasok már egytől egyig ijedt sárkányokat kerestek, akik elmenekültek a vihar elől. Mire a sötét hajú lány belépett az Arénába, a jégdarabok és a vízcseppek már pattogtak a köveken.
- Menjetek! Siessetek innen, megfagytok! – hiába voltak tűzállóak, ez egy minden eddiginél bőszebb égzengésnek tűnt. A kis Rettenetes Rémek a fal mellé kuporodtak, hátha találnak maguknak egy kis fedett teret, de hiába.
- Várjatok.... - nézett körül a lány. Eszébe jutottak a régi sárkánykarámok, amiket évekkel korábban, még a harcok idején használtak. A kezével tartott ernyőt magának, amíg elfutott az egyik karig és megragadta, meghúzni azonban nem tudta. A jég már elhódította azt a területet.
- Befagyott – állapította meg. Visszafordult az aprócska sárkányokhoz, egyiküket egy törött doboz alól, másikat egy hordó fogságából szabadította ki.
- Nem maradhattok itt – taglalta lassan, hogy megértethesse velük a kívánságát. – Kérlek, menjetek el innen! Biztosan beengednek titeket egy házba, de itt ki fogtok hűlni!
A két kissárkány egymásra nézett, majd oldalra döntötték fejeiket. Ekkor az ég hatalmasat dörrent, a Rémek sárkánysikolyt hallattak, majd a lány hajába és ruhájába kapaszkodtak a félelemtől. A fekete fürtök vizesen csapódtak a lány arcába. Dédelgetve csitítgatta a sárkányokat, nem törődve saját magával.
- Kérlek, menjetek – ismételte a kérést. A Rémek leváltak a ruhájáról, majd kirepültek az Aréna kapuján.
Dorci nagyot sóhajtott a megkönnyebbüléstől. Ekkor vette csak észre, mennyire fázik. Az egész teste remegett a hidegtől, ruhái átáztak, kibomlott haja lapos és csapzott volt. Amikor a sárkányokhoz hasonlóan kilépett az Aréna kapuján, tőle pár méterre egy villám csapódott be. Az ég ismét hatalmasat dörrent, a lány ijedten hátrahőkölt. Az Aréna láncai legalább elhárítják a villámot... Ezek szerint maradnia kellett.
De mégis hol rejtőzzön el a vihar elől? A karok befagytak, tehát a karámokat nem használhatja. Dörgött, villámlott, a szürke és lila fellegek felett mintha egy Ölvészcsapat versengett volna. Nem volt más hátra, az Aréna szélében ült le. Az eső és a jég így is érte. A lány a térdére hajtotta a fejét, lihegett és remegett, nehezen tartotta a testhőjét. Még mindig tél volt, ami az Északi-tengeren együtt jár a minimum mínusz húsz fokkal, de a vihar miatt ez a szám jóval megnőtt. Hiába volt Dorci vastagon felöltözve, a jeges víz áttört a vászonon, ő pedig nem ehhez a klímához volt szokva. Tudta, hogy a lehető leggyorsabban haza kéne jutnia, mielőtt kihűl vagy megfagy. Mégsem mozdult. A tagjai elgémberedtek, fogai vacogtak. Mégis ki lenne az az elvetemült, aki ebben az időben erre téved?!
A jég kopogásától a lány nem hallhatta az ismerős sárkány- és emberlépteket.
- Itt egy sárkány sincs, Kampó – Dorci felkapta a fejét. A fiú ugyanebben a pillanatban nézett rá, pillantásuk találkozott.
- Te mit csinálsz itt? – futott oda hozzá. A lány nem tudott válaszolni, ajkai lilák voltak a hidegtől.
- Megfázol itt! – szólt rá a srác. – Kampó, segíts!
A lány észrevette, hogy a Szörnyennagy most nem makacskodott a fiú kérésére, hanem egyből odanyújtotta neki a szarvát, és felsegítette a földről. Bár a sárkány is fázott, pikkelyei jóval melegebbek voltak Dorci hideg ujjainál. A lány fél percig közel maradt hozzá, míg visszanyerte a lélekjelenlétét.
- Jól vagy? – Takonypóc hangja remegett az aggodalomtól, ezt nem tudta leplezni.
- Csak fázok egy kicsit, de igen – válaszolta a másik. –Ti mit kerestek itt?
- Járőröztünk – mondta a fiú, miközben gyorsan megragadta a lány csuklóját, és arrébb segítette az időközben elsétáló Kampó felé.
- Kampó, ernyőt!
A sárkányon látszott, hogy nem engedelmeskedne egy ilyen hangnak, de a lány kedvéért megtette. A koppanásokat még mindig lehetett hallani, de csak a sárkány szárnyain. A lány kifacsarta a vizet a hajából, a ruháival azonban inkább nem is próbálkozott. Próbálta tettetni a jóllétét, de ő nem volt viking. Sosem fázott még ennyire a megélt tizenhat éve alatt, és ez minden bizonnyal látszott is rajta. Takonypóc megfogta az egyik kezét.
- Jéghideg vagy – csóválta a fejét. – Hoznunk kellett volna valami bundát, vagy ilyesmit…
- Most már mindegy…
- Kampó, meg tudod magad gyújtani?
A sárkány lehunyta szemeit, és megpróbálkozott a feladattal. Látszott rajta, hogy erőlködik, de ő is régóta fázhatott.
- Te megpróbáltad – Dorci megcirógatta a sárkány oldalát.
- Nyomorult vihar!
Az Aréna láncaiba villám csapott.
- Ha szitkozódsz, magadra haragítod az isteneket – emlékeztette.
- Szerintem annak már régen mindegy – legyintett Takonypóc.
Csend borult rájuk. A lány elhúzta kezét a fiúéból, és karba fonta a másikkal. Lehunyta szemeit, fázva húzódott oda a Rémséghez, Takonypóc pedig bűnbánóan lesütötte a szemeit. Ha hamarabb idejöttek volna, akkor most nem állnának itt…
Figyelte Dorcit. Látta rajta, hogy csak a kitartásának köszönheti, hogy így bírta. Gondolkodott, meg merje-e tenni… De biztosan jó ötlet ez? Ha… ha nincs más megoldás? Csak nem hagyhatja megfagyni!
Végül Takonypóc elhúzta a száját, és egy másik lehetőség mellett döntött.
- Gyere, hazakísérünk – indult meg, erre pedig Kampó is megmozdult.
- De… - a lány értetlenül pislogott. – Nem mehetünk ki most!
- Ha itt maradunk, meg fogsz fagyni.
Takonypóc hangjából érezhető volt, hogy ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést. A lány hátul maradt, a sárkánylovas megállt a kapunál. Felsóhajtott.
- Gyere, nem lesz semmi baj.
A lány zöld szemei kikerekedtek. Nem ez volt az a hangnem, amit kinézett volna Takonypócból. Tudta ő, hogy a megfelelési kényszer és a durva álarc mögött egy kedves és barátságos fiú rejtőzik, de ezen ő is meglepődött.
- Re-rendben… - vacogott, majd behozta a lemaradását. Kampó még mindig ernyőt tartott felettük.
- Felülhetsz, ha szeretnél – ajánlotta a sárkány gazdája, amikor kiléptek.
- Nem, jó ez így… - sóhajtotta. Kicsit szégyellte magát.
- Valami… baj van?
- Ez kicsit ciki, nem? – nevetett fel kínjában. – Hogy ennyire nem bírom a hideget.
Takonypóc pislogott.
- És akkor? Mindenkinek van gyenge pontja. Azok nélkül nem lennénk emberek.
- Még neked is van? – kérdezett rá a lány.
- Persze… - Takonypóc félrenézett. A lány tudta, hogy Morgópócra gondol.
Dorci háza a sziget másik oldalán volt, így javasolta, hogy inkább a barátnőjéhez menjenek, ebbe pedig Takony könnyen beleegyezett. A vihar hatalmas pusztítást végzett a faluban, néhány ház össze is dőlt, elszökött birkák legelték a jeges füvet a Főtér környékén, a kerítések leszakadtak.
- Ezekért még visszajövök, biztosan újra kiszöktek – jegyezte meg a fiú.
- Nem kellene most összeterelni a birkákat?
- Először hazaviszünk.
- De… nekem is segítenem kéne!
- Így?
A lány sóhajtott.
- Használhatatlan vagyok…
- Hé, ez nem igaz! – nézett rá Takonypóc.
- De, nagyon is. Mindig én vagyok az, aki kilóg a csapatból, mert… mert nem vagyok olyan, mint ti.
- Miből gondolod ezt?
- Abból, hogy nem vagyok viking – válaszolta a lány.
- Trixi sem az.
- De rajta ez nem látszik. Csak rá kell nézni, ő… ő vikinges. Nem mintha irigykednék rá, vagy ilyesmi, mert nem erről van szó… Nincs rajta irigyelni való, mert őt a kritika és a magány tette ilyenné. De ő akkor is…
- Tévedsz. Egy fikarcnyit sem vagy rosszabb nála. Senki sem kérte azt, hogy változz meg értünk… Te így vagy önmagad, ezt szeretjük benned.
A lány hallgatott.
- Így gondolod?
- Mindenki így gondolja.
Dorci gondolkodott, majd halkan felkuncogott.
- Mi az? – fordult az irányába.
- Semmi, semmi… Csak nem úgy beszélsz Trixiről, ahogy szoktál.
A fiú felvonta az egyik szemöldökét.
- Ja… Hát… Hát nem. Nem érdekel annyira, mint ahogy az látszik…
- Micsoda? – Dorci szinte hátrahőkölt.
- Ő is ugyanúgy a csapattársam… De ő más. Nem áll olyan közel hozzám, mint mondjuk te.
- Ez mit akar jelenteni?
Amikor Takonypóc rájött, mit is mondott az előbb, halványan elvörösödött.
- Ú-úgy értem, nem a legjobb a viszonyunk, és…
- Értem – vigyorodott el a lány. Eközben a ház elé értek és megálltak előtte. A tető ott már védte őket.
- Azt hiszem, megjöttünk – nézett be az ablakon Takonypóc.
- Köszönöm, hogy utánam jöttél – mosolygott a lány.
- Ez a legkevesebb. Menj, melegedj fel, nekünk még van egy kis dolgunk.
- Biztos, hogy megoldjátok nélkülem?
- Vagyunk elegen, ne aggódj.
Ahogy így nézték egymást, néhány másodperc múlva egyszerre nevettek fel.
- Ennyire szerencsétlenek nem lehetünk! – Dorci lehajtotta a fejét.
- Te most szerencsétlennek neveztél? – Takonypóc színlelte a sértődöttséget.
- Ööööhm… ja.
A fiú résnyire zárta égkék szemeit.
- Na menj, mielőtt megharagszom.
- Mindent köszönök, Takonypóc.
A fiú biccentett. A lány keze a kilincsen volt.
- Várj… te tényleg alacsonyabb vagy nálam? – mérte le a kezével.
- Ezek szerint igen - válaszolta bólogatva. Takonypóc nem tudta nem észrevenni az arcába lógó fekete hajtincset, amit gyorsan a füle mögé tűrt. Az eddig fáradt, meggyötört zöld szemek egy pillanatra felcsillantak, amíg Takony tudatáig el nem jutott, mit is csinál pontosan. Gyorsan elrántotta a kezét.
- Sze-szerintem én most…
- A-aha, én is… - helyeselt a lány, és ellépett a fiú elől.
- Akkor… szia!
- Szia, Takonypóc! – Dorci ezzel belépett a faház ajtaján. Az első dolog, amit meglátott, a könnyes szemű barátnője volt.

*Trixi szemszöge


Bár láttam az előbbi kis jelenetet, megtartottam a számonkérést későbbre. Odarohantam a lányhoz és rángatni kezdtem a régi konyha irányába, ahol évek óta Avokádó szalmával kibélelt vacka volt kialakítva. Láttam, hogy Dorci az arcához kap az ijedtségtől. Visszatérdeltem a szalmára és átöleltem a sárkányom nyakát. Avokádó kiterült, fejét az ölembe hajtotta és nem mozgott.
- Dorci, nem tudom, mit csináljak, nem tudom rávenni, hogy keljen fel, én... - dadogtam. A lány leguggolt mellém, megsimította a sárkány oldalát.
- Már biztos vagyok benne, hogy nem csak kimerülés.
Ebben a pillanatban az ajtó kivágódott, Kampó pedig mellénk rohant. Végigszaglászta Avót, majd befeküdt mellé és betakarta a szárnyával.
~ Hogy érzed magad?
~ Nagyon... kimerülten...
~ Ne aggódj - nyalta arcon a hím. 
- Kampó... Hé... Itt meg mi történt? M-mi van Avóval...? - lépett be Takonypóc.
- Szólj Hablatynak MOST! - kiáltotta a barátnőm, Takony kifutott a házból.
- Nem lehet, hogy sebet kapott? - találgattunk.
- Nem hiszem, mióta eljöttünk semmi komolyabb ütközetünk nem volt.
~ T-trixi... - nyögte Avó. Odakúsztam mellé, simogatni kezdtem.
- Mondd el, mi történt, kérlek - könyörögtem. Éreztem, hogy a szemeimet csípik a könnyek.
~ Nem... tudtam... elmenni... a... 
- Hová? Hová nem tudtál elmenni? - kérdezgettem idegesen. A hangja... mintha szakadozott volna a vétel telefonhívás közben. Nem! Nem lehet, hogy most veszítem el!
- AVÓ! - kiáltottam.
~ Saj... ná... lom...
- Alig hallak... - suttogtam neki.
Erre mordult egyet, majd egyre többet. És egyetlen szót sem tudtam kirakni belőle. Éreztem, hogy a szemeimmel történik valami.
- Ne... Nenenenenene...
Nem értettem a sárkányokat.
Elveszítettem az erőt.