2017. január 28., szombat

71. rész-Mozgalmas ünnep

EI: Sziasztok, vikingek! Végre valahára elkészült a snoggletogi rész, sajnálom a csúszást! Szerencsésen túl vagyok a felvételin, de a szóbeli vizsgáim csak ezután következnek, nem beszélve a nyelvvizsgáról, így április végéig ugyanilyen kihagyásokkal tudok majd írni. Ezt kompenzálva megpróbáltam egy humorosabb és hosszabb epizódot összeütni, remélem tetszeni fog Nektek! :D
Jó olvasást! :)


*Avó*


Sötétedik. Legalább ötven sárkány van körülöttem. Mindenki ismerős. Minden hüllőarccal találkoztam már. Most mind egykedvűen, megbabonázva mered előre. Velem együtt.
De hová?Senki sem tudja. Csak sejthetjük, hogy a fészektől nem messze lévő kis szigetre hív minket az éj. Érzem, ahogy végigbizsereg a hátamon a hideg. Minden olyan idegen volt itt. Az egyetlen emlékem ezekről a vizekről a szenvedés és a fájdalom. Nincs megállás, menni kell, mindig csak előre, szakadatlanul...
Az előttem lévő Siklósárkány élesen lefelé repült, én pedig gondolkodás nélkül követtem. Nem volt magánál, de tudtam, hogy igyekszik jó felé terelni minket. A tenger felett a legtöbb társam lebukott a víz alá, én is kénytelen voltam megtenni. A csípős, jeges víz szúrt, mintha kést döftek volna a mellkasomba.
A szemeim hirtelen felpattantak, ahogy egyre sodródtam. Egy halraj tartott élesen felém, egy másik sárkánytól menekülve. Nem bírtam.
Fel kell úsznom...
Nem tudtam mit tenni. Úgy éreztem, megfagyok. Még Ő sem lehet olyan kegyetlen, hogy az északi éjszakába hajtja a sárkányait. Hiába, Róla beszélünk. Sosem volt a kedvesség, és a kíméletesség híve...
Amikor a felszínre értem, nagy levegőt véve repültem fel. Remegtem. De nem tudtam használni a képességemet, amivel felmelegedhettem volna magam.
~ Jól vagy? - kérdezte halkan a mellettem elsuhanó Suttogó Halál.
~ Minden rendben. Csak hideg van odalenn... - biccentettem a sárkánynak. Fiókakorom óta ismertem.
~ Talán jobb, ha kinn maradsz valameddig - mondta. ~ Nem messze innen van egy sziklabérc, ott leszállhatsz.
~ Nem, csak egy perc - sóhajtottam. A Suttogó Halál elrepült, én pedig figyeltem, ahogy halásznak. Nem az első volt, hogy legyengültem az elmúlt napokban, kezdtem megszokni.
Fájt végignézni a társaságon. Emlékeztem a régi szép időkre. Amikor még a mi földünk volt a Keleti Fészek, nem a vadászoké, és gigászi alfáké... azok voltak ám a jó idők! Versenyezni a sziklák közt, vagy csak dörgölőzni a friss fűben... mindennek vége van. Ekkor jön rá a sárkány, hogy milyen felnőni. Egyszerre jó, és szörnyű egyszerre.
~Gyerünk, vigyük vissza a zsákmányt...
Megadóan sóhajtottam, és követtem a többieket.


*Trixi (a Szörnyetegtől számított következő nap reggele)*


Bántotta a szemeimet a napfény. Hunyorogva nyitottam ki őket. Ásítottam, és pislogtam néhányat, majd körülnéztem. Pár másodpercnyi merev bámulás után rájöttem, hol a csudában lehetek. A medencében feküdtem, abban, ahol Hablaty és Fogatlan találkoztak.
Hogy kerültem ide?
Nem emlékeztem semmire. Az utolsó emlékem, hogy reggel felkeltem, és Hablatyhoz indultam az Arénába. Igen, biztosan onnan jöttem ide... Egyáltalán miért fekszek a földön?!Feltápászkodtam a jeges fűből, és leporoltam a hátamat. Magam sem tudtam, hogy mi, de valami nagyon bűzlött. Egyetlen állat sem volt a közelemben, még a halak is elhúzódtak. A sziklafalban volt néhány hosszú karmolásnyom. A szemeim kikerekedtek. Követtem a nyomokat egészen a tóig. Mintha sárkányok verekedtek volna itt. Vagy hurcoltak volna egy embert...
Odin nevére... ezeket én csináltam...A karomnyomok az enyémek voltak... nem is karmokkal csináltam, amit csináltam. Remegve felemeltem a kezeimet. A bőröm vörös volt, és nem a hidegtől. Éreztem, hogy pokolian fáj mindkét kezem, egészen a csuklómig. Az ujjaim véresek voltak.
Jóságos Asgard... Mi történt?!
Szép lassan eszembe jutott minden. A veszekedésem Hablattyal, aztán, hogy hirtelen minden vörös színűre változott, és elborult az agyam... ahogy elvágtam a nyerget, majdnem megsebesítve a fiút... Én... én ezt nem akartam! Az istenek a tanúim, hogy... én nem...
Letérdeltem a víztükör elé, és fölé hajoltam. Az arcom vörös volt, egyre jobban éreztem magamon a hóban fekve töltött órák "jótékony hatását". Nem érdekelt, mennyire lehetett fagyos az a víz, beledugtam a kezeimet. Felszisszentem, mintha ezer tű szúrt volna egyszerre. Gyorsan megmostam magam, és amikor végeztem, csak figyeltem magam a víz tükrében. Kerestem az arcomon valamit, ami magyarázatot adhatna a történtekre. Mit csináltam és miért?
Azonban a képem ugyanolyan tanácstalan volt, mint én. A fogaim vacogtak, a hajam kócos volt, a szemeim vizesek... a tenyerembe fújtam, hogy melengessem. Tudtam, hogy vissza kéne mennem, és első feladatként bocsánatot kérni Hablatytól. Nem fog velem beszélni, de egy próbát megér...

Végül győztek a röpködő mínuszok, és eldöntöttem, hogy hazamegyek. A térdeim még mindig remegtek. A számat harapdáltam, ahogy egyre közeledtem a faluhoz, zsebre tett kezekkel kullogtam valahol a határban. Nem akartam, hogy bárki is meglásson ilyen állapotban... Bár sokáig nem lehettem távol, hisz a Nap még alacsonyan járt, pont, mint amikor eljöttem... vagy futottam... mellékes. Szerencsémre nem volt messze a házam, de az utcákon mindenhol emberek járkáltak. Nagy meglepetésemre már állt a Snoggletog-fa. Pedig azt nem szokták hamarabb felállítani... ez fura, de mindegy is. Gyorsan benyitottam a házamba, de meglepetésemre az nem volt üres.
- TRIXI! Hol a két méteres, megnyúzott, agyontaposott istennyilában voltál?!
Leblokkoltam. Dorci szemei szikrákat szórtak, de egy pillanat alatt lenyugtatta magát, ahogy végigézett rajtam.
- Netán hóangyalt csináltál a kölykökkel, hogy tiszta jég vagy? - jött egy kicsit közelebb, és leporolta a vállamat. Kissé megilletődve húzódtam arrébb.
- Nem fogok pókot dobni a hajadba, és nem foglak megenni sem, becsszó, de ha ez itt leolvad nekem, akkor takaríthatunk Snoggletogkor!
- S-snoggletogkor...? - kérdeztem értetlenül, figyelmen kívül hagyva az első tagmondatot, amire ennyi lett volna a válasz: "Addig élsz!"
- Már megint elhagytad a naptáradat? - vonta fel a szemöldökét, majd sóhajtott. - Hány éves is vagy, drága barátnőm? Tizenhat?
- Még csak tizenöt...
- Akkor sem szoktunk napokat elszámolni! Oké, téli szünet van, de...
- ÁCSI! - tettem ki elé a kezeimet. - MA van Snoggletog?!
- Igen. És jó lenne, ha elcsicseregnéd, hol voltál egy teljes napig, igazán számítottam volna rád a mézeskalácssütésnél!
Kikerekedett szemekkel bámultam a lány zöld íriszébe.
- Egy. Teljes. Napig...? - ismételtem.
- Pedig nem jött ki új Rise of Berk frissítés, hogy eltűnj huszonnégy órára. Tudtommal.
A kandallóban lobogott a tűz, így idebenn sokkal melegebb volt, mint az utcán. Felsóhajtottam, ahogy kicsit közelebb mentem hozzá.
- Szinte meg sem szólalsz... beteg vagy?
Tudtam, hogy szórakozni próbál. Félig felé fordítottam a fejem.
- Csak szeretnék kiolvadni, és szorosan magamhoz ölelni a kályhát... - válaszoltam.
- Baj van?
Ezzel a két szóval megfogott. Egyenesen elém jött, hogy ne tudjak menekülni. Fürkésztük egymást egy darabig. Dorci elmosolyodott.
- Hé... tudom, hogy neked ez az időszak nem könnyű... így meg főleg nem... - kezdte, és kihúzta a csuklómat a zsebemből. - Te meg mit műveltél?!
- Nekimentem egy háznak - vontam vállat, mire ő összehúzta szemeit.
- Nem is te lennél... legalább Penészé volt az a ház?
- Nem tudom, csillagokat láttam, nem a házszámot...
Dorci felröhögött, és a konyha felé indult.
- Gyilkos a humorod - mondta.
- Apától örököltem! - válaszoltam büszkén. - Egyébként minek köszönhetem a látogatást...?
- Erm... Átkutattam a terepet, hátha megtalállak.
- A lépcső alatt, mint a Harry Potterben, nem igaz? - indultam fel a lépcsőn, hogy kerítsek valami száraz ruhát.
- Három pont a Griffendale-nek! - kiáltott utánam.

Amikor visszajöttem, a barátnőm egy tálca mézeskaláccsal várt. Leültünk a kanapéra, és eszegetni kezdtünk. Jól esett, hogy velem volt. Ő tudta, mi fáj ennyire, de nem is próbáltam titkolni.
- A csapat nagyon dühös rám, igaz...? - kérdeztem hirtelen.
- Ugyan már! Csak aggódnak.
- Azon sem lepődnék meg, ha tegnap óta hivatalosan nem tartoznék a Sárkánylovasok közé... - vettem el egy süteményt, mire Dorci a kezemre csapott.
- Héj, nekem is hagyj! Nem hinném, hogy igazad van. Hablaty tudja, hogy kivagy, csak őt is felidegelte az utóbbi néhány hét.
- Vagy én.
- Igen, ez a másik eshetőség. De akkor is! Azt csinálod, mint egy nyűgös bébisárkány! Te vagy a bennfentese, a drága hugicája, lassan kezdek féltékeny lenni, hogy elvesz tőlem! - nevetett.
- Te olyan hülye vagy! - löktem oldalba. - Csak azért szeret, mert hasonlítok Astridra.
- Ne beszélj teli szájjal! - förmedt rám.
- Nyugi már, anyu! Szóval... beszéltél Hablattyal...?
- Igen. Azt kérte, hogy keressünk meg titeket.
- M-minket...? - értetlenkedtem.
- Ja. Takonypóc is eltűnt... azt hittük, együtt vagytok valahol.
- És én még élek? - vontam fel a szemöldököm.
- Hidd el, nem rajtam múlt.
- Sejtettem...
- Na, mindegy... - sóhajtott. - Most pedig, ha tetszik, ha nem, ki fogsz jönni a vásárba.
- Erről nem volt szó! - tiltakoztam.
- Trixi... lazulj egy kicsit! Ez még Hablatynál is jó pont lehet! - kacsintott.
- Nem felvételizünk, hogy gyűjtsük a pontokat... (Elnézést, ezt muszáj voltam, a saját életem kifigurázása XD)

Végül rávett, hogy kidugjam az orrom a házból. Kelletlenül, de belementem a dologba, bár még mindig határozottan nem volt kedvem találkozni senkivel. Szereztünk magunknak egy-egy bödön forrócsokit, nehogy Astrid rábeszéljen minket a díjnyertes jaklikőrjére, amit mi annyira, de annyira szeretünk... Nem kellett sok idő, hogy észrevegyük az ikreket. Épp jakokat ijesztgettek Swen farmján, ezzel kívánva nekik "Kellemes Ünnepeket!". Nem tudom, miért szórakozás nekik ártatlan állatokat zavarni, de ha ettől jobb kedvük lesz...
Halvér a Snoggletog-fánál volt, és feljegyzéseket készített. Észrevett minket. Arra számítottam, hogy elhúzott szájjal odébb áll, de ehelyett izgatottan rohant felénk, kezében lobogtatva a noteszét.
- Az idei fa még a tavalyinál is nagyobb! Egyszerűen káprázatos, mennyi lovas jött segíteni! Lassan minden készen áll! Megyek is! Boldog Snoggletogot! - mondta izgatottan, majd elszaladt.
- Ja... ömm... neked is! - mondtuk egyszerre. Dorcival vállat vontunk, és jobban szemügyre vettük a fát:
Tényleg magas volt. Pajzsokkal díszítették, amik különböző színűek és mintájúak voltak. Egy pillanatra elámultam, milyen gyönyörű lett a Főtér. Kicsit fájt, hogy ehhez idén nem túl sokat tettem hozzá...
Felsóhajtottam, és összehúztam magamon a felsőmet. A következő pillanatban az ikrek majdnem elsodortak minket.
- Áu! Nincs Loki nap!!! - szóltam rájuk dühösen. - Nem tudnátok mást felborítani?!
- Mi csak Hablatyot keressük! - mentegetőztek.
- Itt és rajtunk? - mordult fel a fekete hajú lány.
- Igen, mivel Hablaty titeket keres - válaszolta Kőfej.
- Én pedig titeket, tökfejek! - jelent meg Astrid. - Swennek nem lesz túl szép Snoggletogja, ha felborogatjátok az állatait!
Az ikrek nyavalyogni kezdtek, amiből nekem, és a szőkeségnek nagyjából egyszerre lett elegünk. Ő Fát, én Kőt vágtam vállba. Astriddal összenéztünk. Ő felnevetett, amibe kisvártatva én is becsatlakoztam. Nem gondoltam volna, hogy a srácok ilyen kedvesek lesznek velem... talán még Hablattyal is tudnék beszélni...
- Az erőszak erőszakot szül! - mondták az ikrek egyszerre, majd egymásnak ugrottak.
- Öhm... nem tűnik fel nekik, hogy mi ütöttük meg őket...? - kérdeztem a többiektől.
- Nem hiszem... akkor most két választásotok van: egyedül visszamentek a farmra segíteni, vagy elráncigállak titeket! - szorította ökölbe a kezeit Astrid. Odinnak hála nem volt nála jaklikőr...
- Astrid, ne legyél már ünneprontó! - igazította meg sisakját Fafej. 
- Srácok, ha rám hallgattok, nem szívóztok Astriddal... - kottyantottam közbe.
- Jobban jártok, ha hallgattok Trixire! - válaszolta Astrid, majd elkapta az ikrek grabancát. - Takonypócról van már valami hír? - kérdezte rám nézve.
- Rám ne nézz, nem ástam el! - emeltem fel a karjaimat védekezésképpen.
- Ebben azért kételkednék... - csóválta fejét a szőke. - Na, én viszem ezt a kettőt. Kellemes Snoggletogot! Ne féljetek, délutánra készítek jaklikőrt! - mondta, majd mindhárman elindultak.
- Köszöntsenek a valkűrök, és vezessenek át Odin csatamezején... - hebegtem üres tekintettel, amint elég messzire értek.
- Harsogják szeretettel telve a neved, hogy a Valhalla mélyéről is felzengjen a fülünkbe...
- Mert két nagy ember esik ma el... Jé, ott van Takonypóc! - mutattam hirtelen az egyik ház felé.
- Tényleg! - helyeselt Dorci. - Nem tűnik túl jókedvűnek...
És valóban: Takony lehajtott fejjel bandukolt, a vállán tartva fegyverét. Valami nem stimmelt vele.
- Pedig úgy emlékszem, tényleg nem ástam el... - pislogtam.
- Menjünk oda hozzá - javasolta a barátom. Gyorsan bólintottam, majd gázolni kezdtünk a térdmagasságig érő hóban.
- Takonypóc!
A fiú nem válaszolt. Ez már önmagában is elég fura.
- Takonypóóóóc... - termettem előtte egy ugrással. - Te meg hová mész?
- Haza - válaszolta lemondóan. Egy percre sem állt meg, így ki kellett térnem az útjából, nehogy elüssön.
- Történt valami? - kérdezte Dorci.
- Láttátok Kampót...? - állt meg végül, és felénk fordult. Fegyverét levette válláról. Kék szemei búsan csillogtak. Nem lehet, hogy Kampó is...
- Nem - válaszoltam. - Kellett volna, igaz...? - kérdeztem, mire a fiú bólintott.
- El... eltűnt...
Mindhárman leszegtük a tekintetünket. A helyzet egyre furább lett. nem volt normális, hogy a sárkányaink egyik napról a másikra eltűnjenek! Évek óta mellettünk állnak, és szeretnek minket!
- Valami baj lehet. Egyre több sárkány tűnik el! Kampó száz százalék, hogy nem költeni ment!
- Ebben mertem reménykedni - mondta Takonypóc. - De... nem hagyhatott itt csak úgy! - hadonászott.
- Srácok, valami itt nagyon nincs rendben! - kapcsolódott be a barátnőm. - Mindkettőtök sárkánya eltűnt!
- Pontosan mikor ment el? - fordultam a köpcös fiúhoz.
- Tegnap délben. És... nagyon furán viselkedett! Úgy nézett ki, mint amikor a Vörös Halál hipnotizálta a sárkányainkat!
Elhallgattunk. Összehúztam a szemöldökeimet.
- De hiszen... az a Vörös Halál meghalt a robbanásban...
- Trixi, mire gondolsz? - kérdezte a lány.
- A sárkányaink maguktól nem mentek volna el, igaz? Vagyis valami kényszerítette őket... Avó pontosan úgy viselkedett, mint Kampó. Ha szerencsénk van, egy helyen vannak.
- Egy másik alfa?! - fakadtak ki mindketten.
- Nem tudom... más ötlete nincs... de a legfurább, hogy nem minden sárkány ment el.
- Igen! De amelyek mégis, azok ismerték egymást, nem? Van egy olyan érzésem, hogy ez nem sárkány-migráció...
- Azt hiszem, igazatok van, lányok! De... azt sem tudjuk, hol keressük őket!
- Nem, de valamit tennünk kell! Azonnal keressük meg Hablatyot!
És ezzel mindhárman futásnak eredtünk...

Hablaty sehol sem volt, Fogatlannal egyetemben. Nagyon sok sárkányt láttunk, amikkel látszólag minden rendben volt. A banda legtöbb tagjával összefutottunk, de senki sem tudta, merre keressük a Haddock fiút. Az Aréna kongott az ürességtől, az utcákkal együtt, pedig egy fekete Sárkányt a hóban elég könnyű lenne észrevenni.
"Repülni mentek?" "Gyűlés van?" "Pléhpofa elrángatta?" "Astrid és a jaklikőr ismét színre lépett?!" - folyt a tanácskozás. Gyűlés nem lehetett, hisz a Nagyterem ajtaja nyitva volt, Pléhpofa Bélhangossal beszélgetett a műhelyben, így az első, vagy az utolsó eshetőségre gondoltunk. Imádkoztunk, hogy élve megtaláljuk a fiút arra az esetre, ha az Éjfúria nem tudta volna megmenteni gazdáját a Hofferson lány kotyvalékától.
Bekapcsolódott Halvér is, akinek, mint sárkányszakértőnek, elmondtuk az ötletünket. Osztotta a véleményünket, bár ő sem tudhatta biztosra, mi történik a sziget pikkelyeseivel. A Sárkánykönyv az Arénában volt, így a mai napon sokadjára, de elfutottunk odáig. bírtam a futást, de én is ott tartottam, hogy kiköpöm a tüdőmet, ha még egy métert meg kell tenni. Két legyet ütöttünk egy csapásra: Hablaty és Astrid benn beszélgettek valamiről, amikor megérkezett hat kifeküdni készülő Sárkánylovas, persze sárkány nélkül.
- Hablaty! - Takonypóc.
- Nagyon! - Dorci.
- Fontos! - Fafej.
- Beszélnünk! - Halvér.
- Kell! - Kőfej.
- MOST! - fejeztem be.
A két viking felpattant, és ijedten szaladtak elénk. Láttam rajtuk, hogy minimum azt hiszik, hogy kigyulladt az egész sziget, és költözünk...
- Mi történt?! Miért néztek ki úgy, mintha körberohantátok volna a szigetet?! - kérdezte Astrid.
- Erm... mert így is volt? Hányszor is? - kérdeztem vissza.
- Háromszor...
- Háromszor!
A két fiatal összenézett.
- Ki halt meg?
- Még senki - mondtam, és előre léptem. - De, ha nem találunk valami megoldást, én megölök valakit...
- Mire kell megoldást találnunk?
- A s-sárkányok! - lihegett Halvér.
- Kampó eltűnt! - mondta Takonypóc.
- És még több sárkány! - futott be Dan. - Az előbb két Siklósárkány szökött el a Főtérről!
- Óh, ne... - hebegtük egyszerre.
- Hablaty, ez már több, mint gyanús! A sárkányaink nem hagytak volna itt minket csak így!
A Haddock ráncolta a homlokát, és Fogatlanra nézett.
- Igazatok van... de miért csak Avó és Kampó tűnt el? - értetlenkedett, és kinyitotta a Könyvet.
- Halvány lila gőzünk sincs, ezért keresünk téged... mióta is...?
- Másfél órája...
- Másfél órája!
- És... tudunk valamit azokról a sárkányokról, amik elszöktek? - kérdezte, lapozgatva a Könyvet.
- Több fajta is elszökött, és mind jól kijöttek egymással... és furán viselkedtek, amikor elrepültek.
- Összehúzott pupillák, furcsa mozgás, talán idegrángás...?
- Ez... ez nagyon furcsa...
- Én megmondtam, hogy valami nincs rendben! - hebegtem ijedten. - Hablaty, mi lesz most?!
A fiú sóhajtott.
- Várjunk egy kicsit. Kampó Avó után is mehetett. Talán visszahozza őket...
- Félre ne értsétek - kezdte Dorci. - De egyetlen Szörnyennagy rémségre bízunk több tucat sárkányt?!
- Ha tudnánk valami okot, amiért elmehettek...
- Azzal is tudunk szolgálni. Trixinek az az ötlete támadt, hogy talán egy alfa van a közelben... Ha pedig ez így van, akkor félthetjük Hibbant-szigetet!
- Trixi, ezt mégis miből gondolod? - kérdezte Hablaty.
- A viselkedésükből. Amikor összehúzódnak a pupilláik, mintha erősen fájna a fejük... pontosan, mint amikor egy felsőbbrendű sárkány át akarja venni felettük az irányítást...
- Az a Vörös Halál meghalt...
- Igen! Épp ezért van baj...
- Trixi, a Gnúvad?
- A mi vad? - kérdezte Fafej, de rajtunk kívül senki sem értette a beszélgetést.
- Békés Sárkánykirály, a légynek sem ártana... - válaszoltam.
- Jó... akkor mi Fogatlannal ellenőrizzük a vulkánt. Ha megérkeznének a sárkányok, küldjetek egy rémet! - ült a nyeregbe, de mielőtt felreppenhetett volna a fekete gyík, eléjük álltam.
- Ki tudja, hol vannak a sárkányaink! Tudod, hogy titeket is könnyen befolyásolhat egy alfa!
- Tudom... de Fogatlannal eddig sem történt semmi.
- Miért csinálod ezt?!
- A csapatért... - mondta, majd Fogatlan hátán messzire repült. Bűntudatom volt. Hablaty képes lett volna feláldozni magát a csapatért, én pedig úgy beszéltem vele, mint egy...
- Mire várunk még? Menjünk utána! - javasolták az ikrek.
- Nem - mondtam. - Nem megyünk sehova. Hablaty azért ment egyedül, mert ebben az esetben többen sebezhetőek vagyunk. Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de most tényleg igaza van... várunk!
A csapat nehézkesen, de kisvártatva beleegyezett....

*    *    *

Esteledett, és egyedül róttam az utcákat. Hablatyról még semmi hír nem volt, a többiek pedig hazamentek, hogy eltereljék a figyelmüket. Nem ez volt a legjobb Snoggletogunk, arra mérget vennék. A gyerekekre gondoltam, akik most a sárkányaik nélkül ünnepelnek. Sajnáltam őket. Én már megtanultam, milyen az egyedüllét, de nekik igazán nem kéne!
Aztán eszembe jutott a sárkányom. Ő vajon holt tölti a Snoggletogot...? Abban nem kételkedtem, hogy a jég hátán is megél, hisz erős állat. Meg tudja védeni magát, ebben Hablatynak igaza van... de, ha tényleg egy új alfa tűnt fel, akkor ki tudja, mi van most vele...

Sóhajtottam. A sarokról már láttam a házamat. Hazamegyek, és megpróbálok én is másra gondolni - tervezgettem az estét.
- Bár ne lennék most ilyen egyedül... - suttogtam. - Ha lehetne, helyrehoznék mindent, csak gyere haza... gyere haza, Avó...
Nem sokkal messzebb szárnysuhogást hallottam. Kíváncsian hátrafordultam, és a lábaim földbe gyökereztek. Csak néztem, nagy szemekkel fürkésztem a megtört arcú, fáradt Szörnyennagy rémséget, aki lihegve szerezte vissza az egyensúlyát. Attól féltem, hogy elfelejtem azt a sárkányarcot. most azonban nem tudtam mást csinálni, mint odafutni, és szorosan átölelni a sárkány nyakát...

2017. január 10., kedd

70. rész-Szörnyeteg

EI: Sziasztok! Megérkeztem a következő résszel. Szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy a részben feltűnik némi mély depresszió, önmarcangolás, és egyéb testi-lelki fájdalmak. Biztos feltűnt nektek, hogy a hősnőnk mostanság eléggé maga alatt van (ha nem, akkor szidjatok, mert tükrözni szerettem volna XD), lesz még egy-két (sok) szomorkásabb rész, de ilyen horderejűt nem tervezek. Nem csinálok idegroncsot Trixiből XD A résznek nem az igazi szerepe, hogy depressziót mutassak be, jelentősége lesz egy-két dolognak, easter eggeket figyelni ;)
Aki ezek után nem X-elte ki azonnal az oldalt, annak jó olvasást kívánok! :D


Egy hónap. Már majdnem egy teljes hónap. És semmi hír Avóról. Még mindig nem jött vissza... De hol lehet? Miért ment el?
Mit csináltam rosszul...?

Hibbant szigetét hó borítja. Minden ház előtt megépültek az első hósárkányok. Az utcákon vidám gyerekek szaladgálnak, bújócskáznak, vagy hócsatáznak. A házam ablakából figyeltem a műsort. Meg kellett volna hatnia? Lehet. De kicsit sem hatott meg. Inkább feldühített. Ezek az emberek tényleg képesek úgy tenni, mintha az utóbbi hetekben egy sárkány sem szökött volna el? Igen... több sárkány is eltűnt. Pont úgy vadultak meg, mint Avó. Legalábbis én ezzel nyugtatom magam. Hasztalan. Én vagyok az oka annak, hogy elment, én hajszoltam túl, nincs ezen mit szépíteni...
Csörgött a telefonom, így gyorsan fölkaptam. Még egy karácsonyi köszöntés, ígéretek, hogy milyen menő cuccokat tesznek nekem a fa alá, de azt nem tudják, hogy nem leszek ott az ünneplésnél... Mégis hogy mennék? Sárkányom nincs, hajóval napokba telne hazaérni (meg azért a szárazföldi hajózás kissé megterhelő lenne víz nélkül), Dorcit, meg Dant pedig zaklattam már eleget. A csapattal valahol ők is kinn vannak. Aki csak teheti élvezi az ünnepet, a havat, meg úgy általánosságban az életet. Aki pedig nem, az besegít valamilyen előkészületben. Már jó ideje megígértem Hablatynak, hogy asszisztálok neki a nyergek foltozásában, és fényezésében, és bármilyen állapotban voltam, neki még mindig szüksége volt rám.
Kelletlenül lesétáltam az emeletről. Teljesen egyedül voltam a házban, Fanta is elment... a sárkányok, és a fenenagy hűségük. De nem ítélkezem... Megszoktam már, hogy engem mindenki elhagy, megszól, vagy elárul.

Az utam az arénáig egyhangúan telt. Eltalált néhány hógolyó, de nem tulajdonítottam rájuk különösebb figyelmet. Szeretem volna a fejemre húzni a csuklyámat, hogy senki ne lássa az arcomat... A siralmas képemet, amire amúgy sem kíváncsi senki. Egy ember sem köszön most rám, mindenki a saját dolgával foglalkozik. De ez így is van jól.
Az arénában egyedül Hablatyot találtam. Egy kis állványra támasztott egy régi, poros sárkánynyerget, és azt tisztogatta.
- Jó reggelt, Trixi! - köszöntött Hablaty fülig érő mosollyal.
- Jó reggelt - mormoltam el gyorsan, majd egy szó nélkül kivettem az egyik fényezésre váró nyerget, és dolgozni kezdtem rajta. A fiú néhányszor rám sandított, de csak egy idő után szólalt meg.
- Megint csendes vagy - mondta, mire vállat vontam.
- Korán van még.
- Trixi...
- Hablaty, jól vagyok! - sóhajtottam ingerülten.
- Hozzád szabad szólni?! - emelte fel a hangját. - Én csak aggódok miattad, alig lehet látni az utcán, ha pedig mégis, sosem beszélünk, mert elzárod magad mindenkitől! És nem, nem hiszem el, hogy minden rendben!
Fogaimat csikorgatva úgy tettem, mintha el sem jutott volna hozzám az előző mondata. Egyre durvábban súroltam a bőrt a kezem alatt.
- Igen, időszerű lenne az a beszélgetés...
- Milyen beszélgetés? - kérdeztem.
- Nézd... - kezdte. - Nem lehet könnyű most neked, de ez akkor sem mentség a viselkedésedre!
A kefe kiesett a kezemből.
- Mi bajotok van velem már megint?!
- Ez! Ez a bajunk! - mutogatott rám. - Mi nem tettünk semmit sem, amiért haragudhatnál ránk! Úgy beszélsz velünk, mintha a sárkányod miattunk hagyott volna itt téged!
- Aha, szóval most az jön, hogy az én hibámból! - szóltam vissza.
- Én ezt nem mondtam!
- Ugyan már... talán te is többet kerestél volna az elmúlt hetekben, ha nem gondolnád, hogy én hajtottam el!
- Ne forgasd ki a szavaimat! - mondta egyre dühödtebben.
- Akkor ne vágj hozzám olyat, amit ki lehet forgatni! - válaszoltam, és lehajoltam a súrolókefémért.
Percekig csöndben voltunk. Két nyerget is lesikáltam. Nem tudom, ő mennyivel lehetett kész, de egyszerre indultunk újabb darabért. Nem néztem rá, hanem gyorsan elhúztam, amelyiket kinéztem magamnak, majd olyan gyorsan távolodtam el tőle, ahogy csak lehetett.
- És igazán kedves, hogy a hátam mögött én vagyok a banda legérdekesebb témája - vetettem oda a vállam fölött.
- Ez közel sincs így - morogta.
- Ja. Látszik. De mit is vár az ember a barátaitól...
- Trixi, ezt most azonnal...
- Szívjam vissza? Fogjam be a számat, és csináljam a dolgomat? - szóltam közbe.
- Mi van veled?! - közelített kezében a nyergével.
- Velem? Ugyan, semmi... - forgattam meg a szemem, és tértem vissza a munkámhoz.
- A véleményemet szeretnéd tudni? Megkaphatod! Fogalmam sincs, miért ment el a sárkányod, erről nem tudok mit mondani! De a csapat csak fel akar vidítani, hogy neked is boldog Snoggletogot legyen! Szeretnénk, ha velünk ünnepelnél, ahogyan eddig is! Nem mondhatod, hogy nem keresett senki, mert ez nagyon nagy hazugság!
- Már hazudok is! Micsoda egy kétszínű kis démon vagyok! Jó tudni, kösz az infót!
- Ha ennyire nem vagy tekintettel másokra, inkább menj haza, én is fel tudom idegesíteni magam!
- Rendben - tettem le a kefét, és a nyerget. - Ezek után én nem rökönyödnék meg a viselkedésemen. Megfogsz, és kidobsz...
- Ki dobott ki téged, Trixi?! Nem látod, hogy nem akarok veszekedni?
- Érdekes. Éppen azt csinálod.
Hablaty ingerülten a fejéhez kapott, és a hajába túrt.
- Felfogtam, hogy egy nyűg vagyok a nyakadon, de szükségem lenne rád!
- Tényleg? Hiába próbálkozom, már nem is beszélsz velem! Mind értjük a fájdalmadat, Trixi, de egy hónapja volt! Egy hónapja! Ideje lenne, ha megpróbálnál túllépni rajta.
Nem hittem el, amit hallok. Talán tudják valahonnan, hogy a Snoggletog számomra nem könnyű időszak. Előkerülnek a fájdalmasabbnál fájdalmasabb emlékképek. Mert az az igazi karácsonyi ajándék, ha elvesztesz valakit...
- Te könnyen beszélsz... Fogatlan sehova sem megy nélküled!
- Nem így értettem. Talán... Talán Avokádó csak azért repült el, mert egy kis magányra van szüksége. Ilyen előfordul!
- "Kis" magány? Egy hónap nem kevés idő!
- A Szörnyennagy rémségek szeszélyesek.
- De nem ennyire! Ismerem Avót! Sokszor jár el egyedül, de mindig visszajön! És ne meséld be nekem, hogy eltévesztette a szigetet...
- És ha költeni ment? Az év ezen szakaszában nagyon sok sárkány megy a fészkelőhelyükre.
- Nem úgy nézett ki, mintha költeni menne! Inkább, mint aki szellemet látott.
- Akkor is... Avó hűséges hozzád, vissza fog jönni!
- Inkább legyél őszinte! Elment, és nem fog visszajönni! - kiabáltam.
- Ennyire nem bízol benne?
- Ne próbálj meg még nagyobb bűntudatot ébreszteni bennem!
- Én nem ébresztek semmit! - válaszolta, és láttam, hogy ismét kezd elpattanni benne valami.
- Ha zavar, hogy nem vagyok képes úgy vigyorogni, mint te, igazán sajnálom! Csak hagyjatok engem békén! - emeltem a hangsúlyt.
- BOCSÁNAT, HOGY SEGÍTENI PRÓBÁLTAM, HIDD EL, LEGKÖZELEBB NEM FOG ESZEMBE JUTNI! - ordította. Éreztem, hogy a fejembe hasít valami furcsa fájdalom. A szemem mintha égett volna.
- NEKEM NEM KELL ELNÉZÉST KÉRNEM A VISELKEDÉSEMÉRT! AZOK SEM TETTÉK, AKIK EZT AZ UTOLSÓ, NAIV RONCSOT CSINÁLTÁK BELŐLEM!!!
- T-trixi... a... a sz-szemed...
- Tudod mit? TESZEK RÁ! Teszek magasról rád, a bandára, az egész világra, azt csináltok, amit akartok!
- Na, ide figyelj!
- Hagyjál enge...
- AZT MONDTAM, FIGYELJ RÁM!
És ekkor szakadt el az az utolsó cérnaszál, ami még tartotta az idegzetemet. Hablaty úgy beszélt velem, mint egy állattal. Mint egy közönséges kutyával...
- Te csak ne tegyél a világra, neked felelősséget kell vállalnod a bandáért, a barátaidért, a társaidért! Tudod mit? Ha Avóval is így viselkedtél, megértem, hogy elege lett belőled! Te hallod magad egyáltalán?!
Az övemhez nyúltam, és kivettem a kardomat a hüvelyéből.
- NEM TUDSZ TE SEMMIT! SEMMIT NEM TUDSZ! CSAK AHHOZ ÉRTESZ, HOGY MÁSOKNAK FÁJDALMAT OKOZZ! SENKINEK NEM KÍVÁNNÉK ILYEN VEZETŐT! - kezdtem el idegesen hadonászni a kardommal. Láttam, hogy ez talált.
- ÉN LEGALÁBB FOGLALKOZOK A CSAPATTAL, NEM ÚGY, MINT TE!
- Ja, látszik... látszik, mennyire összetartasz minket... most épp két részre oszlik a banda: rátok, és rám. De inkább ne is foglalkozz azzal, hogy összeboronálsz minket. Nem kell. Megvannak a hibáim, de eddig legalább benned bízhattam. Most sem jókedvemből jöttem ide, hanem, mert megkértél rá, és segíteni akartam! Azt miért nem látod, ha teszek is valamit? Miért csak azt, ha hibázok? Mi lesz a következő?! Áh, gondolom a Jéghegyről is tudnak, meg Vérdungról...
- Trixi... mindkettőnknek jobb lesz, ha nem húzol fel még jobban...
- NEM, NEM LESZ JOBB!!! SEMMI NEM OLDÓDIK MEG ATTÓL, HA MAGAMBA FOJTOM!
- ELÉG LEGYEN! ÉS MIÉRT ZÖLD A SZEMED??!!
- ELEGEM VAN MÁR ABBÓL, HOGY MINDIG MEG KELL FELELNEM NEKED!
- TRIXI!
- ÚGY KEZELSZ, MINT EGY NYAVALYÁS GYEREKET!!!
- MERT AZ IS VAGY!!!!
Ettől annyira felforrt az agyvizem, hogy önmagamon kívül csaptam egy nagyot felé a kardommal. A fegyver kettéhasította a nyerget a kezében, és alig néhány centiméterre suhant el az arcától. Lihegve meresztettem rá a szememet. Ez nem arról szólt, hogy tönkretettem a munkáját. Arról, hogy már nem tekintek rá úgy, mint eddig. Nem volt a bátyám, se a barátom. Csak egy közömbös idegen... mert ezt az oldalát nem ismertem. És, hogy őszinte legyek, nem is akartam.
- Te... te... - hebegte. Az arcán félelem, és meglepődöttség tükröződött. Egy pillanatig elhittem, hogy tényleg félt tőlem...
Minden mintha vörösödött volna a látókörömben. Hablaty is, aki lihegve csípős, szörnyen dühös ábrázatot erőltetett az arcára.
- Menj innen - mondta halálosan nyugodtan. Hideg áradt minden szavától. De semmi sem tudta volna eloltani a bennem égő tüzet. Egy pillanatra azonban földbe gyökerezett a lábam. A szemem úgy szúrt, mintha tűt döftek volna belé.
- Menj. Ne is lássalak.
És azzal elfordult, visszatérve a munkájához. Ökölbe szorítottam a kezeimet, ahogy a helyére raktam a kardomat. Éreztem valami nagyon furcsát. A fejem lüktetett. Már mindent vörösben láttam. Nem tudtam, mi történik, csak azt, hogy futok... az erdő fele...


Nem voltam az a fajta lány, akinek az érzéseivel játszadozni lehetett. Ha bárkit megkérdeztek, azt mondják majd, hogy egy jól irányzott mozdulattal lecsaptam az illetőt. És ez szépen is működött egy darabig... amíg valami olyat nem mondtak, ami tényleg fájt. Mert akkor már nem tudtam olyan erősnek mutatni magam, amilyen vagyok.
Gyenge vagy!
A mondat, a tény, ami kísértett.
Mert az voltam.
És nem, nem érdekelt, ha valaki ennek az ellenkezőjét mondta...

Elegem volt! Elegem volt, hogy minden és mindenki ellenem fordul! Hogy egyedül vagyok! Hogy nincs senkim! Aki volt, azt mind elmartam magamtól...
Miért nem tudok jó lenni...?
Jó lenni valakinek, bárkinek! Aki előtt nem félnék megmutatni önmagamat... Aki megértene. De nem, nekem mindig az jutott, amit nem akartam...

"The secret side of me,
I never let you see
I keep it caged but I can't control it"

Fájt, ami lettem. Nem azzá váltam, aki lenni akartam. Fogalmam sincs, mi lett velem. Csak azt, hogy miért...
Mert naiv vagyok, aki bedől mindennek és mindenkinek! Túl hiszékeny, túl törékeny... túl gyenge... Mondhatnám, hogy az ő hibájuk, ők hurcoltak meg, és ők tapostak el, de... de nem tudom. Azt sem tudom, mi vagyok legbelül. Ó, de, mégis: egy démon, aki mindenkinek fájdalmat okoz... és akinek mindig fájdalmat okoznak...
Csikorgattam a fogaimat. Egyre gyorsabb lettem. Mintha nem is én irányítottam volna azokat a gyorsuló lépteket. Pedig tudtam, hogy én voltam.
Sosem éreztem még magamban annyi érzelmet. Egyszerre akartam törni-zúzni, ütni-vágni, és egyedül maradni a fájdalmamban. Nem tudtam, mi lenne a helyes.
Miért kapom én ezt az élettől?!
Miért bánt MINDEN ember, akiben valaha is megbíztam?! Miért?! Miért maradtam egyedül, min a kisujjam?! Miért lettem ilyen könyörtelen? Mi lett azzal a kis álmodozóval, aki voltam?!
Hát kiölték belőlem!
Egy kislány voltam, aki a lelkét is kitette volna minden emberért! Most meg? A legjobb barátomat is majdnem megöltem... elkergettem az egyetlen társamat... mindennek ÉN vagyok az oka! Elég, elég, elég...
Csak hagyjon engem mindenki békén!

"So stay away from me, the beast is ugly
I feel the rage and I just can't hold it"

De épp ez az... hogy nem akarom, hogy magamra maradjak. De mit akarok én?! Magamban sem bízok... Hisz elveszítettem, aki kiskoromtól támogatott, aki helyes útra terelt, aki tényleg megértett...
Nagypapa...
Ha te itt lennél, akkor biztosan nem itt tartanék... nem lennél rám büszke, nem vagyok az a lány, akiben hittél. Ártok másoknak, ártok magamnak, elárultam mindent...

"Why won't somebody come
And save me from this?
Make it end!"

Úgy éreztem, belülről szétfeszít valami. Fájt az egész testem, főként a fejem, és a szemem. Valami nem volt rendben, de nem tudtam igazán figyelni rá. Most éreztem, hogy ez nem én vagyok. Én nem csinálnék ilyet. Én nem ártanék senkinek ok nélkül.

"It comes awake and I can't control it"

A medencében lyukadtam ki. Ahogy befutottam, a madarak szétrepültek. Lihegve szorítottam ökölbe a kezeimet. Hablaty most utál engem, mindenki csalódott bennem... mindenki...
Körülnéztem. Még mindig egyszínű volt a világ. Mintha minden elhallgatott volna, ahogy odaértem. Túl nagy volt a csend... egy pillanatig... Aztán mintha az utolsó fűszál is beszélt volna. Egyre nőtt a hang. Minden irányból zajok szűrődtek. Egy sárkány megmozdult. Háttal álltam neki, de éreztem a közelségét. Nagyon gyorsan megfordultam. Hirtelen ki sem vettem, milyen fajta lehetett, de egyből elrepült. Megint kezdődött a belső feszülés. Éreztem, ahogyan térdre esek, és felsikoltok. De nem olyan voltam, mint egy ember... olyan, mint egy oroszlán... de nem a fájdalomtól. Tudtára adtam minden körülöttem lévő lénynek, hogy ne merjenek a közelembe jönni... hogy én vagyok a domináns, és az erőm nagyobb az övékénél. De nem voltam erős, nem voltam bátor. Ez hiányzott belőlem.Olyan voltam... mint egy szörnyeteg...

"I feel it deep within,
It's just beneath the skin
I must confess that I feel like a monster
I hate what I've become,
The nightmare's just begun
I must confess that I feel like a monster"

Már biztos voltam benne, hogy valami nagyon nem stimmel. A lábaim felálltak, de én már nem hajtottam őket. A kőfalra néztem, ahonnan csicsergő hangot hallottam. Annyira hangos volt... mintha direkt engem akarna dühíteni
- HALLGASS MÁR EL!!!
Ekkor valami zúgni kezdett a fejemben. Nem értettem semmit. Már minden ködös volt. A következő, amire emlékszem, az a kezeimbe maró fájdalom volt. Elriasztottam azt a szerencsétlen madarat. Úgy karmoltam a falba, mint egy ragadozó, aki prédára les. Az ujjaim égtek, én pedig felszisszentem.

"It's scratching on the walls,
In the closet, in the halls
It comes awake and I can't control it
Hiding under the bed,
In my body, in my head
Why won't somebody come
And save me from this, make it end?"

Végighúztam a kezem a hideg, érdes sziklafalon. Újra hallottam az elmémben a zúgást, a sugdosást. Egyre több, és több ricsajt. Mintha mind a nevemet mormogta volna, de még semmit nem hallottam tisztán.
~ Az ott nem az egyik sárkánylovas?
~ Nekem annak tűnik... mi van vele?
~ Nem tűnik beszámíthatónak!
- SZÁLLJ MÁR KI A FEJEMBŐL!!! - sivítottam ingerülten, a fejemhez kapva.

"I, I feel like a monster
I, I feel like a monster"

Ismét megindultam, de most egyenesen, és lassan. A hirtelen jött erőm fogyott, a vörös mellett valami kéket is láttam... az a tó. A szememmel történt valami.
- É-érzem... érzem az erődet... A-agenor... - hebegtem önakaratlanul, mielőtt lábaim felmondták a szolgálatot. A zöld fű egyre közeledett. Összecsuklottam a földön, és minden elsötétült.

"It's hiding in the dark,
It's teeth are razor sharp
There's no escape for me,
It wants my soul, it wants my heart
No one can hear me scream,
Maybe it's just a dream
Maybe it's inside of me,
Stop this monster!"