2017. május 20., szombat

76. rész - Fáklyafény

EI: Sziasztok!
Meghoztam a következő részt, ami azt hiszem, az eddigi leghosszabb lett. Nagyon régen vártam, hogy megírhassam a jelenetet, amiről a rész a címét kapta. Kíváncsi vagyok, hogy tetszik nektek.
Az epizód vége miatt kérem kapákat/kaszákat (ásókat!) messzire tenni!
Jó olvasást kívánok! :)

(utólag is elnézést kérek a részben lévő stilisztikai hibákért, például a hiányzó enterekért, a blogger nem engedi kijavítani)


- Föld hívja Trixit! - rántott vissza a valóságba a szőkeség. Időbe telt, míg el tudtam fordulni az immár szénné égett hajó irányából, még, ha már el is tűnt a látókörömből.
- Igen, itt vagyok... - bólogattam vadul, nehezen kapcsolva. Rikó tényleg ott maradt? De... ahogy az előbb kinézett, nem menekülhetett el csak úgy... 
- Ja, ja azt látom... Így egyedül?
- Avó... nos, nincs a legjobb passzban. Az a dög teljesen kifárasztotta. Kaphatnék egy fuvart?
Willow megadóan sóhajtott, majd felsegített maga mögé a nyeregbe.
- Tudod, ha félsz, átkarolhatsz - vigyorgott hátra.
- Álmaidban, szöszikém. Álmaidban - viszonoztam, ahogy megpaskoltam az Éjfúria nyakát.
- Mint látom, a tervecskéd nem nagyon vált be. Mivel most én vagyok hazai pályán, én irányítok.
- Willow, én kinyírlak...! - szóltam a lányra vészjóslóan, ám ekkor már rég elindultunk visszafelé, hogy tönkretegyünk pár vadászhajót.
- SUGÁR, LEGALÁBB TE LEGYÉL MÁR NORMÁLIIIIIIS! - kiáltottam, ahogy pörögve egy nagy adag plazmabombával sújtottuk az egyik magas árbocot, ami recsegve-ropogva dőlt bele a tengerbe.
~ Bocsi, Trixi, de az üzlet az üzlet - válaszolta játékosan. Hangja kellemes volt, pont olyan, mint egy pajkos kisgyereké... gondolom. 
Felmordultam és a lány elé nyúlva felhúztam a nyerget. Sugár valószínűleg azt hitte, hogy még mindig Willow irányítja, ezért az ég felé repült, messze a hajóktól. Egymás haját tépve lekormányoztuk magunkat a szirtre.
- Te teljesen hülye vagy, Willow, vagy csak annak tűnsz? - pattantam le a nyeregből.
- Trixi, én kitagadlak... Mi történt veled? Egy csomó csapdász és bajbajutott sárkány volt ott, és tűz, és... - próbált lázba hozni, de hamar leoltottam egy komor pillantással.
- Nem. Mint mondtam, a Vörös Halálért jöttük. Ne egymást marjuk már, ha az alfát is lehetne!
- Neked elmentek otthonról - jelentette ki végül. Megforgattam a szemem, az Éjfúria viszont szagot fogva elindult egyenesen előre, szinte feldöntve minket. Összenézve mindketten vállat vontunk és követtük. Nem lepődtem meg, amikor az itt hagyott Szörnyennagy rémségekkel kerültünk szembe.
~ Trixi, vissza is jöttél? - kapta fel a fejét Avó, mire egyből odaugrottam hozzá és megsimogattam.
~ Igazán ráértél volna még - mondta Kampó kissé arrébb húzódva. Avokádó felállt és megrázta a szárnyait.
- Jobban vagy, kislány?
~ Jól érzem magam, semmi vész. Csak kicsit kifulladtam... Zaklatottnak tűnsz. Minden rendben volt?
- Nem... - válaszoltam kis gondolkodás után. - Semmi sem volt rendben. De... ezt ne most. 
Avó egy fújtatással helyeselt. Örültem, hogy nem kellett beszélnem a történtekről. Magam sem tudtam, mit gondoljak...
Néhány perc múltán összeszedtük magunkat és meghúztam a nyereg szíját Avó hasánál.
- Ha nem kényelmes, levehetjük - néztem fel rá. - Meg tudok állni a hátadon.
A sárkány nem válaszolt, így kettőnk helyett döntve kicsatoltam a bőrt. A nyerget belepakoltuk Willow nyeregtáskájába (örült neki, hogy cipeltetem vele...), majd elindultunk. A sárkányom nyaka helyett a szárnya tövéhez kapaszkodtam fel, még a szigeten felöltve az átalakított mókusruhámat, amire pár órája igencsak szükségem lett volna. Avokádó úgy tűnt, kis idő alatt teljesen helyrejött. Talán tényleg az alfa miatt volt így legyengülve...

Az alfa! -  jutott hirtelen eszembe a királynő. Remek, azt a gyíkot meg otthagytuk...
- Willow, a királynőt elfelejtettük... - húztam el a számat. A lány horrorfilmekbe illő lassúsággal fordult felém, az arca pedig felért egy zsákmányra vadászó vámpíréval.
- Látod? Ez is a te hibád! - kiáltotta. Rámorogtam.
- Meg ne sértődj, kicsi lány, de neked se sok kedved volt játszadozni vele.
- Nem vagyok kicsi.
- De lány vagy.
Kampó közénk szállt és mindkettőnket tarkón vágott.
- Nem szimpi ez a sárkány - sziszegte Willow.
- Nekem tetszik a modora - vontam vállat. - Jól bánik veled.
- Kösz... - sóhajtotta.
- Bármikor - mosolyogtam öntelten, ahogy Avokádó kitért az egyik felénk száguldó háló elől. Nem volt még elég időnk, hogy kiismerjük a terepet, természetesen ismét a hajók felé kanyarodtunk. Meglepve tapasztaltam, hogy a legtöbb háló több méterre siklott el tőlünk anélkül, hogy ki kellett volna térnünk az irányából. Megint a hajón ragadt, füsttől köhögő Rikó jutott az eszembe, aki nagy valószínűséggel most a gyengélkedőn ül, vagy még rosszabb: a tenger fenekén.
Nem, erre gondolni sem szabad! Csak megoldotta valahogy. Sárkányvadász, és ügyesebb, mint amire emlékeztem. A harc az elsődleges, a saját oldalamon harcolok, senki másén... Az övén meg főleg nem!
- Trixi, ha nem figyelsz, még a végén leesel a nyeregből - figyelmeztetett a szőke, ismét kizökkentve a gondolatmenetemből. A mai napon talán először igazat adtam neki. A lelkiismeretem felett nehezen győzedelmeskedett a büszkeségem, de végül hagytam, hogy a fejemmel döntsek a szívem helyett. Legtöbbször így tettem... reméljük, most sem hagy cserben.
Willow és Sugár lefékeztek mellettem, mi is hasonlóan tettünk. Egész közel voltunk a partvonalhoz, egy ugrással a homokba érkeztem volna. Nem tudtam, mit néz ennyire a társam.
- Az ott nem a múltkori srác? - bökött előle. A többi sárkányvadász között egy feltűnően díszes kinézetű, délceg mozgású fiatal férfit szúrtam ki. Nagyjából egy hónapja láttam utoljára, még Drákó táborában. Emlékeztem a nevére is, de ahogy a fegyverére tévedt a tekintetem, nem foglalkoztatott többet. Kidülledt, féltékeny szemekkel néztem a hatalmas, széles pengéjű kardot, amit a hátára csatolva hordott. Igen, ebből is látszik, mekkora ficsúr...
- De, ez ő. Drákó fia - húztam el a számat.
- Hm. Eléggé kitűnik a tömegből.
- Van, akinek futja ékkővel veretett díszpáncélzatra - fújtattam.
- Oké, én vállalom a szépfiút - jelentette ki a lány egyszerűen, mire értetlenül fordultam az irányába.
- Szépfiú?
- Miért, nem az?
- Hát... az, de egy csata kellős közepén neked tényleg ez számít?
Willow jóízűen felnevetett, legyintő mozdulatokkal csitítva.
- Nálad örökké érvényes a "Semmit a szemnek, mindent a kardnak" elv?
- Igen - válaszoltam komoran, mire ő még jobban fuldoklott. - Most mi van?

- Semmi, semmi... akkor szétválunk?
Egy gyors bólintás volt a válasz, mielőtt a lány megpróbálta elterelni Oberont, én pedig Avóval csatlakoztam a felettünk köröző sárkányok csapatához. Miközben felfelé repültünk, átfésültem az összes hajót, de sehol sem láttam Rikót. Őszintén szólva, kezdett nyugtalanítani a dolog annyiból, hogy ha tudtam és akartam volna, segíthettem volna rajta... Attól függetlenül, hogy a szememben nem több egy hegyi orknál, nem érdemelt volna egy ilyen halált.
~ Tényleg le fogsz esni a nem létező nyeregből.
- Jól van, jól van, figyelek! - válaszoltam morgó hangon, idegesen fújtatva.
~ Veled valami nagyon nem stimmel.
- Mondom, hogy minden rendben. Tehát, mi a következő lépés?

~ Először is, inkább nyugodj meg. Aztán... úgy látom, a többiek akcióba lendültek...
Legalább két tucat pikkelyes keringett a vulkán körül, a kövek közé tüzelve. Vadnak tűntek az alfa uralmától, de egyben az is látszott rajtuk, hogy saját magukkal is harcolnak a belső irányításért. Óvatosan rásimultam a sárkányom hátára, féltve őt a Királynő hatalmas erejétől, ami őt is könnyűszerrel a rossz oldalra csábíthatja.
~ Lázadnak. A lávába nem mernek lőni, de... Próbálkoznak. Egy vad sárkány nem tűri azt, ha nem ő irányít.
- A te fajtádból mindenki ilyen makacs?
~ Hát... így is mondhatjuk.
- Büszke vagyok rátok! - mondtam elismerően. A Szörnyennaggyal csatlakoztunk a hegy pusztításához, ami több-kevesebb sikerrel ingerelte a benne fészkelő fenevadat.
~ Vagyunk elegen ahhoz, hogy okozzunk némi felfordulást? - érdeklődtem a Nap állását figyelve. A horizonton már vöröslött az alkonypír, a távolban eggyé válva tenger habjaival... gyönyörű látvány volt. Csakhogy egyet jelentett azzal, hogy kezdünk kifutni az időből...
~ Mire elegen leszünk, már késő lesz, Trixi.
Sóhajtva nyugtáztam az igazát. Nem várhatjuk el több száz fáradt, megviselt sárkánytól, hogy éjszaka is aktív legyen.

- Hátha sikerül naplemente előtt! - biztattam a sárkányomat. Belerepültünk a tömeg közepébe (út közben valahol rég lehagyva Kampót), Avó beszélni kezdett a társaihoz. Túl sokan voltak ahhoz, hogy minden hangot és szót meg tudjak különböztetni egymástól, minden összefolyt... Csak reméltem, hogy sikerrel járunk. Egy Sikló és két Gronkel körbevett minket, végigszaglászva Avó testét. Ott volt rajta az idegen, emberi szag, ami alapján megkülönböztethetik az árulókat... Ha azt mondtam volna, hogy nem félek, hazudok. Sárkánylovasként ismertem bizonyos sárkányfajták viselkedését, életmódját, de egy vad, sérült lelkű és testű állatot csak az istenek ismerhetnek eléggé. Bármikor megtámadhattak volna, azzal fenyegetve Avót, hogy csak nélkülem szállnak harcba mellette, de mégsem tették. Talán nem néztek rám szép szemekkel, de elviseltek... a legtöbben. Ezt pedig lehetőségként fogtam fel, hogy jobban megismerjem ezeket a sárkányokat... majd, ha lesz egy levegővételnyi időnk, ahol nem kell robbantani és hasonlók...
Éreztem, ahogy megmozdulunk és a vulkán felé indulunk. A bombák, tűzlabdák felváltva érték az óriási képződményt. Valamiért jól esett látni a rengeteg szabadulni vágyó, öntudatra ébredt sárkányt. Percek után Willow is mellettem volt, elmondása szerint "megleckéztette a Vérdung ficsúrt". A jókedvű rombolás csak addig tartott, amíg a láva mélyéről fel nem hangzott egy vérfagyasztóan mély, dühös moraj... És a sárkányok nem álltak meg itt...
Az egyik előbbi Gronkelt követve a gyíkok nagy része berepült a vulkán belső részébe, és bombázni kezdett. Rossz érzésem volt... egyre többen és többen mentek ide, de visszatartottam Avót. Ha az a monstrum kidugja az orrát, nem lehetünk közel!
- Gyertek el onnan, még bajotok esik! - ordítottam, de a hangom elveszett a szárnysiklások és a becsapódó bombák zajai között. Kampó megjelent mellettünk. Vetett ránk egy jelentőségteljes pillantást, majd a többiek közé vetette magát. Avó ugyanúgy érezte azt a szorító, féltő érzést, mint én, csak ő hangot is adott neki.
~ Veszélyes!
~ Megoldom, ne félj! - mondta utoljára, majd lerepült. A mély morgás még egyszer elhangzott. Avó rángatózni kezdett, nyüszíteni és csapkodni, de ahogy csak lehetett, visszatartottam. Ő nem mehetett oda. Őt nem veszíthettem el...
A gomolygó tömegtől keveset láttam a lávából, de észrevettem egy zöld szempárt bámulni ránk... egyenesen ránk... Aztán rájöttem, hogy az cseppet sem egy szempár...

Az alacsonyan szálló sárkányok nem jártak jól... Egy másodperc leforgása alatt tört fel a mélyből, csattogtatva óriási állkapcsát, és magával rántva a sárkányokat... Kezdtem érteni... ezek a sárkányok egy közösségbe tartoztak. Szinte, mint egy nagy család, rengeteg alcsaláddal, de mind ismerték és szerették egymást... És most...
~ Ne... - susogta Avó mély letörtséggel. Éreztem, hogy megdermed, és másodpercek után megértettem, miért...
- Kampó ugye nem...?
Erre beállt közöttünk a csend. Az összes sárkány, ami még megmaradt, kitört a hegyből, a lehető legmesszebbre menekülve. Előttem elsuhant egy Világréme, de nem tudtam figyelni rá. Szembenéztem a Vörös Halállal, ami nagy valószínűséggel meggyilkolta a barátom sárkányát...
- HA EGY SÚLYCSOPORT LENNÉNK, KITÖRNÉM A SZÁRNYAIDAT, TE NAGYRA NŐTT VARÁNUSZ!!! - ordítottam torkom szakadtából. A sárkány vigyorogva nyalta meg a száját. Vártam, hogy Avó tesz valami az enyémhez hasonlóan kemény megjegyzést, de nem csinált semmit. Éreztem, hogy gyorsabban veszi a levegőt, pikkelyes bőre izzadni kezdett.
A következő, amit láttam, az volt, hogy a gigász közelíteni kezd hozzánk... Gyorsan...
- Avó, AVÓ! MENJÜNK INNEN, GYORSAN!!! - húzogattam a szárnyát egyre erőteljesebben, de hasztalan. Méterek választottak el csak, amikor rántást éreztem a vállamon, egy sikló pedig megragadva Avót a két szárnya tövénél felhúztak minket, még épp időben.
Felnézve láttam, hogy egy Éjfúria tart... De ez nem Sugár volt. Szemei zölden csillogtak, és egészen véletlenül hiányzott a fél farokszárnya...
- F-fogatlan...?
A sárkány messze repült a vulkántól, csak a sziget pereménél volt hajlandó letenni. Véletlenül elejtett, így pörögve érkeztem meg a hegy oldalának csapódva. Az Éjfúria hátáról leugrott a jól ismert viking fiú, mellette pedig megérkezett a többi sárkánylovas is... Éreztem, hogy ez nem lesz egy szép beszélgetés...
- Tudom, tudom, hogy mi jön most, de... De Kampó! Ott maradt! Az... az alfa...!
- Mi van Kampóval? - ez Nadia hangja volt. A lány másodpercekkel később Aruna nyergében érkezett mellénk, de nem egyedül... A Világréme a mancsaiban tartott egy lefagyasztott, röpképtelen Kampót...
- Hála az isteneknek! Az idegbajt hoztad rám, te nyavalyás gekkó! - sóhajtottam és a Szörnyennagy rémséghez rohantam, hogy átöleljem a nyakát, de Avó megelőzött ebben. Nem szerettem volna sírni, nagyon nem. Nagyon megkönnyebbültem, ahogy láttam, minden rendben.
- Köszönöm, Nadia! - mosolyogtam a kékszemű lányra, aki boldogan mászott le a nyeregből. Ekkor tudatosult bennem újra, hogy kik is állnak mögöttem... Lassan, a lehető leggyorsabban fordultam az irányukba, minél inkább kerülve a kérdő tekintetüket.
- Utánam jöttetek... - kezdtem a beszélgetést nem túl fényesen... Hablaty dühös pillantást vetett rám, de vonásai gyorsan meglágyultak. Még mindig Kampó és Avó nyakát szorongattam, néha Arunat is simogatva. Féltem szembenézni a fiúval. Ahogy közeledett, úgy próbáltam elrejteni magam a sárkányok között.
- Miért vagy te ilyen makacs és önfejű? - kezdte inkább aggodalmas, mintsem arrogáns hangon.
- Vikingek vagyunk... foglalkozási ártalom... - válaszoltam egy apró mosollyal, mire csak a fejét csóválta. Jól tudtam, hogy a csatabárd ezzel közel sincsen elásva...
Nem tudtam, hány kérdést fogok kapni. A csapat megráncigálta kicsit a fülemet, amiért csak úgy eltűntem, Kampó és Takonypóc meglepően édesen találtak egymásra, de a Haddock távolabb maradt tőlem. Talán ez fájt leginkább. Nem nézett levegőnek, hisz nem egy négyéves gyermek szintjén volt. Elfogadott, de nem kívánt velem komolyabb beszélgetést folytatni. Össze kell gyűjtenem a bátorságomat, hogy beszéljünk...
A Nap ekkor már alig látszott, keleten pedig sötétedett az ég.
- Ma már nem lesz harc. Holnap kezdődik elölről... - mondtam végignézve azon, amit magunk után hagytunk. A sárkányok elültek, az alfa visszahúzódott, mi pedig elindultunk keresni magunknak egy éjszakai táborhelyet. Amennyire csak lehetett, inkább lesütött szemekkel kivontam magam a beszélgetésből...




*    *    *
"Somehow you're burning 
Away my doubt
And now I'm yours 'til the flames are out
I'm powerless in the blazing light
Only you can prevent the fire 
We're starting tonight"
/Sam Tsui - Wildfire/ 


A Nap már rég letűnt az égről, amikor farönkökön ültünk a tábortűz körül. A csapat tagjai halat sütögettek, Dorci nagyon bökdöste az oldalamat, hogy csatlakozzak a beszélgetésbe, de egyszerűen nem ment... ott ültem, bámultam a lángokba, ahogyan mindig tettem, de nem éreztem magamat egynek a csevejben. Egynek közülük...
Önmagamat is meglepve álltam fel, mire minden szem rám szegeződött. Összehúztam magam és nekitámasztottam a nyársra tűzött halamat a fának.

- Sétálok egyet... - mondtam halkan. Avokádó felkapta a fejét, de leintettem. - Egyedül...
A többiek összenéztek, de végül csak bólintottak. Úgy éreztem, ki kellett szellőztetnem a fejemet... túl sok minden történt az elmúlt egy hónapban, ami nyomta a lelkemet.
- És kéred a halat? - kiáltott utánam Takonypóc.
- Megtarthatod! - hallotta a választ, de több hang nem szűrődött a sárkánylovasoktól... És a valóságot innen átvette a gondolataim váltakozása. Átértékeltem magamban a napot. Reggel elhagytam az Arénát a Takonypóccal való veszekedés után, majd hosszú repülés után elértük a szigetet... Megtámadtak a sárkányok, megismertem Avó anyját, elkezdődött a harc, Willow... Aztán Avó rosszulléte, és... és Rikó...

"Tényleg nem tudod megérteni, hogy nem akarok ártani neked? Három év nem volt elég hozzá, hogy megértsd?!" - zúgtak a fejemben a szavak azóta is. Bármennyire is próbáltam a harcra koncentrálni, ezt a két mondatot próbáltam csak megfejteni. Miért van ennyire bűntudatom azért, mert otthagytam? Miért érdekel egyáltalán, mi történt vele?
Felsóhajtva mentem tovább... folytassuk... Tehát elkezdődött a csata... Willow megmentett, a vulkán... Odaveszett rengeteg értékes és a maga tökéletességben értelmes lény, akik nem azért születtek, hogy egy magasabb rangú fajtájukbeli gyomrában végezzék... Nem is akartam belegondolni, mi történhetett volna Kampóval... Akinek az élete szintén csak egy apró hajszálon múlt...
Aztán kifelejtettem a harcot Ethannel, Willow bátyjával... Félvállról vettek, megtámadtak a sárkányok, akik szabadságáért harcolok két éve... Tudtam, hogy nem az ő hibájuk, de ez valamelyest mégiscsak fájt... És akkor még nem is gondoltam annak a személynek a hiányára, aki Snoggletogkor mindig eszembe jut...
Ekkor már a sziget peremén álltam. Ha felnéztem az égre, a csillagok mosolyogtak vissza... vagy éppen elhúzott szájjal fordultak el a látványomtól. Alattam volt a tenger, a homokos part, de nem a csapdászok táborával. Az sokkal messzebb volt innen... legalábbis úgy tippeltem. A sárkányok a barlangokban rejtőztek el és biztosan félve próbáltak elaludni a szörnyűségek után... Én nem is tudnék.
- Remek nap Corvin Réka csodálatos életében - motyogtam magam elé. Egyből összehúztam a szemöldökeimet a saját kijelentésemen. Az első alkalom volt, hogy a viking ismerősök között nem Trixinek hívtam magam... Úgy éreztem, az a név ide köt. De, ha körülnéztem, egyedül voltam a sötétben. Talán nem is látott, nem is hallott senki. Nem volt miért így hívnom magam. Az a lány, az a Trixi, aki tizenkét évesen Trixinek merte hívni magát, egy bátor lány volt... De Rikónak igaza volt, azóta túlságosan is mélyre süllyedtem, ahová nem szabadott volna. Mert igaza volt. Nem sokszor adok igazat másoknak, főleg, ha az az én szavaimat roncsolja, de... azokon már nem volt mit roncsolni...
Fáztam és megborzongtam a téli hidegtől. Hisz Snoggletog is csak tegnap volt. A sötétség ekkorra már úgy beterítette az egész világot, hogy attól tartottam, egy rossz lépés és a mélyben végzem... Tudtam, hogy balra nem messze tőlem egy kis hídszerű képződmény vezet át a sziget másik oldalára, ahol erdő volt sok-sok fával, de én szó szerint a szakadék szélén álltam... Csodálatos, mondhatom...

Néhány perccel később kiszúrtam egy fénypontot. Apró volt, de leginkább a tűz fényére emlékeztetett, ezzel odavonzva a figyelmemet. Nem tudtam, mi közeledett. Sárkányra tippeltem, de akkor nem ilyen lett volna a lángja... A fénypont megállt. Talán az is észrevett engem, és így néztük egymást. Minden bizonnyal egy idegen lény állt velem szemben, de nem éreztem magam veszélyben... Megvilágította az éjszakát. Ez már nem rossz kezdés.
Ismét közelíteni kezdett. Egyre jobban lekötött, hogy figyeljek rá. Már hallottam a lépteket is, amik egyértelműen emberre utaltak, majd a fénytől lassan kirajzolódott az illető arca is.
- Egyedül ilyen későn? - kérdezte halkan, pár méterre megállva tőlem. Nem válaszoltam. Néztem az arcát. Mintha magamnak bizonygatnám, hogy ugyanazé a fiúé, akit azon a szétlőtt hajón hagytam és eltűnt a tenger mélyén... És ő most itt állt velem szemben, fáklyát tartva a jobb kezében. Meglepett, hogy nem tűnt dühösnek. De hiszen ott hagytam a halál torkában, Odin szerelmére! Miért nem vágja már hozzám azt az izét?!
- Csak egyedül akartam lenni - válaszoltam remegő hangon, félrenézve.
- Hát... ehhez kicsit sötét van, nem gondolod? - állt velem szembe, ezzel kényszerítve, hogy felnézzek rá. Igen, fel kellett néznem. Legalább öt centivel magasabb lehetett nálam, de szerintem ennél többről lehetett szó.
- Amikor elindultam, még világosabb volt - válaszoltam, bár a kérdés nem ez volt. Nem akartam, nem tudtam felhozni a témát, amit elkezdtünk a léket kapott hajón... Pedig úgy éreztem, hallani akarom, mit akart az jelenteni. Nem volt elég két mondat. Az igazságot szerettem volna az ő szájából. Az afféle igazságot, amitől belül féltem... Mert tudtam, hogy nem azt mondaná, amit várok.
- Oh... - bólintott. Szerintem felkészült arra is, hogy az előbbi kijelentésemnek eleget téve el is megy, de megállítottam a következővel:
- N-nem láttalak a hajókon, miután elsüllyedt az a másik... - nyögtem ki végül. Csak a biztonság kedvéért körbenéztem, de egyedül volt.
- A parton kellett segítenem a többieknek - mondta úgy, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem kérdezhettem rá, hogy úszta meg, az nem lenne méltó hozzám...
- Értem. És most... Miért vagy itt?
- Sérültek után kutattam errefelé, de már végeztem. Csak... megláttalak itt egyedül a sötétben.
Biccentettem és féloldalasan elfordultam. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, így maradtam az elzárkózás mellett, bár nem az volt a legjobb megoldás.
- Tudom, hogy azt hiszed, hogy semmibe vettem az egyezségünket és ezért lőttek le annyi sárkányt. Láttam, hogy visszafogtad azt a másik lányt - mondta. Lassan visszafordultam és a szemébe néztem. A fáklya tüze melegített egy kicsit, így úgy döntöttem, nem fordulok el.
- Nem mondtam ezt - fontam össze a karjaimat.
- De gondoltad, biztos vagyok benne. A homlokodra van írva, hogy nem bízol bennem... Bár ezt meg tudom érteni.
- Miért bíznék? - tettem fel az ésszerű kérdést. Rikó hallgatott, egy ideig nem mondott semmit. Csak azt hallottam, hogy felsóhajt.
- Nem tudom. Nincs okod bízni bennem.
Értetlenül pislogtam a fiúra, leengedve a karjaimat. Nem értettem, miért mondta ezt... Ez volt az igazság, de... Ő az utóbbi időben segíteni próbált, legalábbis annak tűnt. Akkor ez most mi?
- Tehát... én próbálkoztam. Sajnálom, ha nem úgy tűnt.
- Láttam... Néhány háló elégé félrement...
Ezekre a szavakra lágyan elmosolyodott.
- Mi történt veled? Nemcsak a hibáimat látod?
Nem tudtam, miért fájt ez a két mondat. Mindig csak támadtam őt, sokszor pusztán a létezéséért is. Az életem elrontójának tartottam... És mintha szelíden is, de a fejemre olvasta volna ezeket... Miért beszélek vele még mindig?
- A legnagyobb hiba, hogy segítettél nekem.
- Miért? Azt kérted, fedezzelek, amíg te az alfánál vagy. Azt is tettem... legalábbis próbáltam. Nem ezt akartad?
- Mit számít az, hogy én mit akarok?
- Mondd, létezik olyan ember, aki meg tud felelni neked? - kérdezte kicsit pimaszul, amire én is felcsattantam.
- Ki kérte azt, hogy felelj meg nekem?
- Senki. Te csak elvárod.
Tudtam volna mondani valami igazán csípőset, de inkább visszanyeltem. Úgy kell lelökni, hogy balesetnek tűnjön...
- Ettől még nem vagy köteles rá.
- Tudom - válaszolta. Kezdtem végképp nem érteni a dolgot.
- Akkor miért... miért csinálod?
- Nem próbálok megfelelni neked, Trixi. Egyszerűen igyekszek a jó úton járni.
A jó úton... - tátogtam, emésztgetve a szavakat. Mit takar az a jó út? Mi abban a jó, ha elárulja a csapatát?
Kérdő tekintettel vártam, hogy folytassa, de nem tette. Csak meredt előre, a messzeségbe, elveszve valahol ott, ahol az ég és a tenger találkozik egymással. Nem tudtam, mit figyelhet ennyire elmerülten. Talán csak gondolkodott, mint én. Ez lehetett a legreálisabb válasz... Mit érthetett ez alatt?
Rikó sokat változott, mióta kiléptem a vadászok életéből... Bár sokszor álltam lesben, figyelve a történéseket, őt keveset láttam. Beszéltek arról, hogy valahol messze jár, a tenger egy másik pontján, de sosem foglalkoztatott annyira, hogy utánajárjak. Az ő élete, nem az enyém. Mindenesetre érettebbnek tűnt. Nem láttam rajta azt a kisfiús félelmet, a visszahúzódó stílust, ami alig két éve jellemezte. Más volt az, ahogyan beszélt, és nemcsak a hangja mélyülése miatt. Amikor kiejtett a száján valamit, a mögött tapasztalat volt. Nem tudtam, mi történhetett a fél év alatt, amíg nem láttam, de... fontos lehetett. De ebből nem értettem meg, miért változott meg hirtelen a véleménye. Ahogy Drákóról beszélt... Kicsit sem tűnt úgy, mint aki követi, vagy hajtani próbál nála... 
- Hogy jövök én a te jó utadhoz? - kérdeztem végül halkan. Inkább magamnak tettem fel, mint neki.
- Nincs okom harcolni ellened. Nekem te nem okoztál bajt.
- Ezt te sem gondolod komolyan - mondtam szemforgatva, de ezzel csak lepleztem az egyre növő kíváncsiságomat.
- Nem nekem okoztál bajt, hanem a csapatomnak. Az ellenségeid vagyunk, ez teljesen érthető. De ellenem nem tettél rosszat szemtől szemben.
- Rikó. Megszégyenítettelek, megaláztalak és felkentelek a falra. Lehordtalak a legutálatosabb dolgoknak. Ezek után te azt mondod nekem, hogy nem tettem ellened semmit?
- Hisz ezt érdemeltem, nem igaz?
- Te most bűntudatot próbálsz ébreszteni bennem? - emeltem feljebb a hangomat egyre idegesebben.
- Nem - rázta a fejét. - Ez az igazság.
Elcsendesültem. Tényleg nem tudtam, mit mondhattam volna neki. Én is mindig ezt szajkóztam... hogy megérdemli. Mégis, abban a percben szörnyen éreztem magam... És talán azért, mert ő velem ellentétben nem akarta, hogy így érezzek...
Az idő közben egyre elnyúló némaságban úgy éreztem, mintha valaki figyelt volna. Határozottan szuggerált a tekintetével, és biztosan nem Rikó volt. Ő nem nézett volna így. Keresni kezdtem, honnan jöhet ez az égető érzés.
- Öhm...? - mordult fel, nem értve, mit csinálok, de nem válaszoltam. Ahogy a tűz mellett álltam, a szemem nehezen szokta meg a külső sötétséget. Csak a csillagok nyújtották azt a kevéske fényt... A tekintetem áttévedt az ösvényen túli területre, és ott is maradt. Valami vonzotta... Láttam egy foltot. Kicsit arrébb álltam a fáklyától, hogy jobban kivehessem, mi lehet az. A folt lassan testet öltött, és a sötétségben hirtelen észrevettem az arcot. Ahogy kivettem, hátráltam pár lépést, és össze is rándultam. Egyenlőre csak egy furcsa alakzatot láttam, aminek arca volt. Nem mozdult, mintha csak egy szobor lenne... és ez ijesztett meg legjobban.
- Baj van? - kérdezte, mire sietve leintettem, hogy maradjon csendben. Értetlenül nézett, de én sem tudtam, mit látok. Hogy mondtam volna neki?
- V-van ott valami! - böktem előre. Körbenézett, majd visszafordult hozzám.
- Hol? Mi?
- Nem látod? Ott egy fej... - válaszoltam halkan, suttogva.
- Egy fej? - méregette az előttünk lévő sötétséget, majd előre fordította a fáklyát, hátha nyújt némi segítséget. A fény megvilágította a kis sziget egy részét, pontosan a jó felét. Csak nehezen, de láttam. Ott állt. Furcsa, csuklyás ember sötét páncélban. Amikor jobban megnéztem, egy tőr is csillogott a kezében...
- Te jó ég... - tátogtam hátrébb húzódva, de a fiú nem mozdult.
- Tényleg van ott valaki, de nem ismerős... Neked igen?
Összehúztam a szemeimet, hátha sikerül valami közelebbit megállapítani az alakról, de volt egy ejtésem. Csak egy csuklyás férfit ismertem, és nála láttam tőrt is...
Ekkor már teljesen biztos voltam abban, hogy kivel állok szemben... A férfivel a hajóról, ahol a furcsa anyagdarabkát láttam... A tekintete még mindig égetett, ahogy ott állt mozdulatlanul. De hogy került ide...?
- Trixi? - kérdezett ismét, miután nem válaszoltam. Meredtem az egykori támadómra, aki minden bizonnyal ájulásik mérgezett és meg is sebesített...
- Ismered őt? - már csak az volt a kérdés, mit tegyek. Elmondjam neki? Menjek vissza a többiekhez?
Ugyan, mit veszíthetek? Ezek szerint tényleg nem ismeri...
- I-ismerem... - dadogtam mögé lépve, hogy ne érezzem a pillantásokat olyan égetőnek. - Ő volt a férfi, aki... aki...
Ennyi. Több szó nem jött a számra. Ha az idegenre néztem, az a saját gyengeségemet juttatta eszembe. Rikó szembefordult velem, de hagyta, hogy a takarásában maradjak.
- Aki? - kérdezte komoly hangon, egyenes választ várva.
- Ő mérgezett meg...
Összeráncolta a homlokát, gondolkodni kezdett.
- Amikor összeestél a táborban? - halkult ő is.
- Igen... amikor odajöttél a fáklyával... - feleltem, várva, hogy az orrom alá dörgölje az igazát. Ehelyett azonban félig hátrafordult és figyelte az idegent.
- Határozottan téged néz - mondta egyszer, ezzel nem kicsit megijesztve. - Ezek szerint nem kedvel túlságosan...
- Fogalmam sincs, miért támadott meg... Egy hajóroncsnál találkoztunk, és elhajtott, mert azt állította, hogy az az övé...
- Miért fontos neki egy roncs?
- Ha én azt tudnám...
Mindketten néztük. Vártuk, hogy lépjen valamit, de semmit sem tett. A fiú védelmezően közelebb lépett, egy pillanatra sem véve le a szemét a másikról. Ezzel mintha kifejezte volna számára, hogy ketten vagyunk egy ellen... Halványan elmosolyodtam, kezemet a kard markolatán tartottam.
- M-most mi lesz...?
- Nem maradhatsz itt egyedül. Azok alapján, amiket elmondtál, ez az alak veszélyesnek tűnik.
- Ettől függetlenül még itt hagyhatsz... - mondtam, de valójában nem szerettem volna, hogy elmenjen. Így, hogy nem voltam egyedül, nagyobb biztonságban éreztem magam, mint egyedül...
- Félre ne értsd, de... Ő egy idegen. Lehet, hogy egészen idáig követett és tapasztaltabb.
- Tehát én nem vagyok tapasztalt?
- Mondtam, hogy ne értsd félre. Nézd... Nem tudhatod, hány éves. Lehetséges, hogy erősebb.
Rámorogtam.
- Nem szimpatikus ez az alak...
- Nekem sem - helyeselt. - És nem úgy tűnik, mintha mozdulni akarna. Azt várja, hogy egyedül hagyjalak.
- Honnan tudod ezt...?
- Nézz csak rá. Másrészt... én nem tudom, ki lehet. Téged ismer és megtámadott. Te kellesz neki. De tudja, hogy nem fogok elmenni.
- Szóval nem fogsz? - kérdeztem reménykedve. Más helyzetben nem akartam volna, hogy itt maradjon. A legjobb döntés lett volna, hogy eltűnjön, mielőtt a srácok meglátnak minket együtt és jobbnál jobb teóriákat kezdenek gyártani rólunk, de ez más volt. Ez az ember valamiért különbözött ez eddigi ellenségeimtől. Tőle tényleg féltem...
- Ameddig itt van, addig nem. Azt hiszem, van egy ötletem, mivel kergethetnénk ki onnan...
- És mi az? - kaptam fel a fejem hirtelen. Megszorította a kezében lévő fát.
- El fogom dobni.
- A fáklyát? - pislogtam. - Meghülyültél? Nem fogunk látni semmit!
- Ez a lényeg. Ha mi sem, ő sem... Azt fogja hinni, hogy elfutunk. Várunk itt egy kicsit, amíg elmegy... Van nálam kovakő, meg fogom tudni gyújtani. Olyan gyorsan pedig nem nedvesedik át, hogy használhatatlan legyen.
Nem volt rossz terv. Tulajdonképpen jobb volt, mint ami nekem eszembe juthatott volna ebben az állapotban. Csak azt nem tudtam, mennyire lesz majd hatásos. A dolog a saját kárunkra is elsülhetett...
- Biztos, hogy ez jó ötlet...?
- Nem. Nagy kérés, de... próbálj meg bízni bennem. Tudom, mit csinálok - és ezzel felemelte a fáklyát, majd lehajította a talajra, ahol a hó miatt egyből kialudt. A világ elsötétült, csak a füst csípős szagát éreztem.

"I look inside myself and
See my heart is black
Maybe then I'll fade away and 
Not have to face the facts
It's not easy facing up when 
Your whole world is black"
/Rolling Stones - Paint it black/

Bár mindig az éjszakának éltem, a sötétség most ellenem játszott. Egyedül a csillagokat láttam, amik nem világítottak eléggé. Furcsa érzésem támadt: lehet, hogy egyedül vagyok. Az alak bármikor itt lehet... Talán itt áll előttem, és itt figyel. Talán tényleg van okom félni...
- Rikó... ugye itt vagy még...? - suttogtam körbenézve. Sehol sem láttam kirajzolódni az arcát.
- Persze, hogy itt. Ne aggódj, nem megyek sehová - mondta megnyugtatóan. Megkönnyebbültem sóhajtottam. A hangja egészen közelről jött. Ha az idegen mégis idejön, nem fegyverezhet le  egyszerűen...
Az idő sosem telt még ilyen lassan. Minden másodperc idegőrlő volt. Nem szabadott egy hangot sem kiadnom, de úgy éreztem, beszélnem kell. Bármiről, bárkivel, csak érezzem a jelenlétet... A levegővétel előtt is kétszer gondoltam meg, mennyire lehet majd hangos. Ha most bukok le, az már nem csak az én vesztemet fogja jelenteni, hanem Rikóét is. Csendben kellett maradnom... Tizenkét és fél perc...
Lépteket hallottam. Olyan lassú, kimért lépteket, amiktől kirázott a hideg. Fel akartam nyüszíteni az ijedtségtől, vagy egyáltalán csak megmozdulni
, de nem lehetett. A szívem a torkomban dobogott, a vérnyomásom az egekben járhatott. A Csuklyás egyre közeledett. Más nem lehetett. Nem előttem mozgott, Rikó is egy helyben állt. Csak az idegen lehetett azokkal a lélekbe bámuló, mélybarna szemeivel, a mérgezett tőrökkel és a többivel... Halkan, ösztönösen közelebb húzódtam a csapdászhoz, egészen addig, hogy halljam a zakatoló lélegzetvételét. Ha kinyújtottam az alkaromat, elértem volna.
A lépések végül abbamaradtak. Megállt. A hó ropogásából ítélve nem messze, talán néhány méterre. Lehunytam a szemeimet, összehúztam magam és vártam, mi fog történni. Szorított a mellkasom, a torkom kezdett elszorulni. A néma csendben a légyzümmögést is lehetett volna hallani.
Csak történjen már valami...De még percekig nem történt. Mintha direkt csinálná. Pengeélen táncoltak az idegeim, és bármikor robbanhattak. Aztán végül a Csuklyás ismét elindult, de a hangok egyre tompultak. Távolodott.
Mikor eltűntek a hangok, hatalmasat sóhajtottam. Nem szikla, hanem Európa súlya esett le a szívemről
.
Hallottam valami motoszkálást, majd két kemény tárgy összeütődését szikrafényekkel kísérve. A fáklya fellobbant, Rikó pedig felegyenesedett vele. Összesen tíz centiméternyi távolság lehetett köztünk, így a lehető leggyorsabban hátráltam el.
- Akkor... akkor elment, ugye...? - suttogtam, mire bólintott.
- Reméltem, hogy így lesz. Most minket keres valahol... A legjobb, ha eltűnünk innen.
- Igen, igaz - feleltem még mindig lihegve
.
- Mennyire van messze innen a táborotok? - kérdezte hirtelen, mire dühösen kaptam fel a fejem.
- Miért is fontos az ennyire? Talán háló is van nálad fáklya mellett?
- Ahj, Trixi! - mordult rám. - Nem. Ha messze van, odaadom a fáklyát. Nekem csak egyenesen kell mennem, majd...
A többire már nem tudtam figyelni. Rettenetesen elszégyelltem magam, amiért így rárivalltam azok után, hogy megvédett egy olyan embertől, akihez neki semmi köze sincs.
- Akkor messze van?
Nem válaszoltam. Nem jött volna értelmes szó a számra.

- Tudod mit? Inkább...
Kinyújtotta a karját, ezzel felkínálva a fáklyát. Csak néztem rá nagy, kerek szemekkel. Amikor látta, hogy nem fogadom el magamtól, egyszerűen a kezembe nyomta a tárgyat és hátrált párat.
- Azért vigyázz! Ki tudja, mire képes ez az őrült - mondta, majd megfordult és letért az ösvényről. Percekig figyeltem távolodó alakját, ahogy lassan eltűnt a szikla és a szétszórt fák mögött. Lassan lenéztem a kezemben pihenő égő fáklyára, majd vissza, de már rég elment. Rájöttem, hogy tényleg igyekeznem kell, ha zökkenőmentesen szeretnék a táborba menni, ezért elindultam. Úgy húsz percnyi séta után szembetűnt a parázsló tábortűz, körülötte pedig az alvó lovasok.


*Eközben...

 Rikó rég úton volt a tábor felé. Az erdőn keresztül vágott át a szigeten, hogy rövidítse útját. Az estén gondolkodott, a lovaslány örökös makacsságán és az idegen harcoson. A lány biztosan sárkányháton érkezett ide, de a fiú egyetlen ismeretlen hajót sem látott a partvonalon, amikor körülnézett. Tehát a Csuklyás vagy sárkánylovas, vagy már rég a szigeten van...
Felsóhajtott. Sosem fogom tudni bebizonyítani neki, hogy mellette vagyok. Ez a lány makacs, önfejű és olyan kiszámíthatatlan, mint maga az Ördög. Igen, talán ez a jó szó rá. Ördögi.
Ekkor hallotta, hogy valami a mellette lévő fának ütközik. Tompa puffanás volt, de épp elég hangos ahhoz, hogy a fiú beszüntesse gondolatmenetét. - Van ott valaki?
Legalább egy percig csend volt. Rikó ismét elindult, de érezte, hogy nincs egyedül. A léptei zaja egyenetlenek és furcsák voltak, ezért megállt. A másik elkövette azt a hibát, hogy eggyel többet lépett Rikónál...
- Ki van ott? - emelte le hátáról a szekercéjét, védekező állásban fordulva körbe. Keveset látott, de igyekezett kiszűrni a másikat. Eközben a háta mögött elsuhant egy árny.
- Nem kérdezem többször! Ki van ott?
De mire megfordult, az idegen ember már rég máshol járt. Rikó morogva tapogatott ki egy fát, majd a mellett elhaladva indult el a támadója után. A hóban észrevett egy lábnyomot.
- Ha legalább lenne benned annyi gerinc, hogy szemtől szemben támadj rám!
A rejtőzködő hátracsavarta a csapdász karját, mire ő felnyögött a hirtelen fájdalomtól. Megpróbált hátrafordulni, hogy megjegyezhesse az idegen arcát, de az állon ütötte az öklével, majd elengedte. Rikó szája kicsattant és vér folyt ki belőle. Elhajította a szekercéjét, amely célt is ért, de csak egy fába állt bele. Gyorsan odaugrott érte, egyszerűen kitépte a növény kérgéből majd várt. Az árnyék megint csak körözött mögötte, de a fiú számított a következő ütésre. Egy nyögés kíséretében megrántotta az érkező kart, amely kiroppant a viking fiú erejétől. Az ellenfél felszisszent, de kitért a szekerce elől. Nem volt könnyű a sötétséggel harcolni, de Rikó már katona volt. A katonáknak mindenre fel kell készülniük.
(Színezni még mindig nem tudok)

- Mutasd magad! Látni akarom a képedet!
Erre azonban válasz nem érkezett. A következő pillanatban Rikót hassal a földre lökték, előtte pedig a hóba hullott egy zöld markolatú, mesterien megmunkált fémtőr.
- Gyáva - sziszegte a viking, miközben a lábaival rúgkapált, de semmi haszna nem volt. A másik fölötte állt, nem érhette el. Egyik kezével sérült vállát tapogatta, a másikkal a hóba nyomta Rikó tarkóját. A támadó lassan megunta a csapdász próbálkozásait, felkapta a tőrt, majd egy jó irányzott mozdulattal fejbe vágta a kemény végével. Rikó összerezzent, majd teste erőtlenül visszahullott a talajra. Elveszítette az eszméletét.
Az idegen az ájult fiú felé hajolt, és megmarkolta a felsőjét.
- Mekkora áldozat egy eszetlen kis csitriért... Hát, jó éjszakát!
Ezzel elengedte, majd lassan elindult, az északi fagyokra bízva az árva fiú sorsát...                    

2017. május 1., hétfő

75. rész - Ostrom és Vihar /2

EI: Sziasztok!
És ezt sem sikerült befejezni még áprilisban... Meglehetősen röstellem a dolgot. De, ha már itt van ez a rész, jó olvasást kívánok mindenkinek! :D


"But every time I do this my way
I get caught in the lies of the enemy
I lay my troubles down
I'm ready for you now."
/Ashes Remain - On my own/


- Akkor, kislány... kergessük ki a nyulat a bokorból!
Avó a lehető leggyorsabb sebességre kapcsolt és a vulkán felé repült.
~ Kapaszkodj, ez rázós lesz! - figyelmeztetett, majd őrült gyorsasággal kezdett szlalomba a vulkán sziklaoszlopai között. Éreztem a forróságot, ahogy a lávatenger egyre közeledett, de a levegő folyamatosan pörgött körülöttük, így kevésbé éreztem a melegét. Amikor megfelelő távolságba értünk, Avó tüzet lőtt a lávába, majd kissé eltávolodott. Leszálltunk az egyik oszlop mögé és vártunk. Hallottunk egy mordulást, de más egyebet nem.
~ Egy Szörnyennagy rémség nem ijeszt meg könnyen egy Vörös Halált...
- Nem is kell megijeszteni. Elég, ha felbosszantod. Neked az nagyon megy.
~ Ezt most bóknak, vagy póknak vegyem? - szórakozott, de vissza is terelte figyelmét a feladatra. Keresztben átszeltük a vulkánt, és újabb bombával leptük meg a lenn pihenő sárkányt.
- Csak óvatosan, hat lövésed van!
~ Ha várok a tüzelések között, nem lesz baj - nyugtatott, majd megismételte a műveletet még néhányszor.
~ Ez kevés.
- De határozottan nem tetszik neki. 
~ Aruna és a barátod mikor is jönnek? Jól jönne az erősítés.
- Csapdászokkal van. Egy ideig még biztos nem tud elszabadulni...
~ Akkor még egy kör.
Egyre több morgás és dörrenés kísérte a mozgásunkat. Az alfa kidugta a fejét. Őszintén szólva, csak a szemei látszódtak. Ijesztő volt. Nem szólt semmit, csak figyelt. Pont, mint egy ragadozó, ami lesben áll...
- Szerintem veszélyben vagyunk... - jegyeztem meg teljesen értelmetlenül. Még szép, hogy abban voltunk!
~ Nem vitatkozom... Trixi, ha megtámad, nem lesz elég tüzem.
- Lehet, hogy vissza kéne VONULNUNK!!! - húztam meg a végét, amikor a Királynő felordított. Avó kirepült előle, majd leszállt az egyik kiálló szikla peremén. Az alfa látszólag szem elől tévesztett minket. Visszahúzódott a lávába és eltűnt.
- Rendben, ez tényleg kemény dió lesz.
Robbanások hallottam kintről. A sárkányommal egyszerre kaptuk fel a fejünket. Túlságosan ismerős volt a zaj, hogy ne ismerjem fel.
- Lefogadom, hogy nem láttam itt Éjfúriát... - suttogtam.
~ Erm... mert itt nincsen Éjfúria...
Egyre több és több lövés. Egyszerre nyugtalanított és ringatott reménybe. Volt egy megértésem. De mégis miért jöttek volna utánam Hablatyék? Otthagytam őket Hibbanton, és...
- TRIXI DRAGONS, TOLD KI MAGAD ABBÓL A NYOMORULT VULKÁNBÓL, AMÍG LE NEM MEGYEK!!!! - hallottam az ordítást.
- Willow... sejthettem volna... - morogtam, de határozottan örültem neki. Már a tudatnak is, hogy nem vagyok egyedül.
- Jövök már, jövök! - sóhajtottam, és kérően megveregettem Avó nyakát, aki engedelmesen kiszárnyalt a hegyből. A szőke lány arcát csuklya fedte és Sugár nyergében ült. 
- Micsoda öröm téged újra lá-
- MÉGIS MIBŐL GONDOLTAD, HOGY ELJÖSSZ EGYEDÜL, TE FÉLKEGYELMŰ?! - kaptam a következő ívet. Ettől a frekvenciától a holtak is felkelnek, nemhogy a Vörös Halál... na, legalább Willow-nak is van haszna... megéltük!
- Te is hiányoztál... nem fogytál még ki esetleg?
A szőkeség egy dühös morgással nyugtázta.
- Szerencséd, hogy nem egy zárt helyen vagyunk. 
- Miért, mi történne egy zárt helyen? - kérdeztem.
- Baj - mondta vészjóslóan. - Miért vagy itt, mit keresel egy vulkán kellős közepén, miért van itt Drákó armadája és mi ez a rengeteg sárkány?!
- Lassíts, szöszi! Nagyon hosszú történet...
- Időnk van!
- Nincs! - szóltam le. - Figyelj... a csapdászok a sárkánykirálynőért jöttek, aki ebben a vulkánban... nos, van - adagoltam. - Ki kell kergetnünk innen.
- Miért segítünk mi a csapdászoknak?
- Az más kérdés, kinek segít ez igazán... Ez a Vörös Halál terrorban tartja a sziget sárkányait, köztük Avokádót is. Nem ragozom, olyan, mint a hibbanti dolog volt...
- Úúú, Vörös Halál? Sosem láttam még élőben! - repült közelebb a hegy tetejéhez.
- Éééés Willow-t elvesztettük... - sóhajtottam, majd követtem.
- Ha te tudod, hogy itt vagyok... A-akkor a többiek is...? - kérdeztem a lánytól, amikor leszálltunk az egyik szikla peremére.
- Még szép, hogy tudják. Nemsokára ők is jönnek, és abból csihi-puhi lesz.
- Igazán remek - húztam el a számat.
Középen köröztünk, időnként belelőve a lávába.
- Szerinted szereti ez a dög a plazmabombát? - húzta vigyorra a száját, könnyen megértve a helyzetet. Willow meg sem várta a választ, ismét tüzelésre utasította Éjfúriáját. Rossz érzésem volt a kinn lévő sárkányokkal kapcsolatban.
- Mi az...? - nézett kicsit furán.
- Te nem hallod?
Súrlódást hallottam... olyat, amikor a kötél rátekeredik a sárkány hátára, majd lerántja a a mélybe. Megborzongtam a sebesült sárkány sikolyától.
~ Trixi, kérlek, szálljunk le...
- Mit nem hallok? - kérdezte értetlenül. - És... mi van a szemeiddel? Zöldek, és... fénylenek. eddig is ilyenek voltak?
Pislogtam párat. Hablaty is a szemeimről mondott valamit, amikor összevesztünk. Nem értettem, mit láthatnak rajtam, a születésem óta gesztenyebarna szemekkel voltam megáldva.
- Nem tudom, miről beszélsz - ráztam a fejem. - Te komolyan nem hallod?
- Trixi, mégis mit kéne hallanom?
- Most kaptak el egy sárkányt a csapdászok... - mondtam, figyelve a hangokra. Ez egyet jelenthetett azzal, hogy Rikó... Racionálisan gondolkodva beláttam, hogy nem lehet ott egyszerre mindenütt... de tegyük őt felelőssé csak azért is!
- Honnan tudod ezt a vulkán kellős közepéről? - repült ki a hegyből, én pedig követtem őt. Meglepődve figyeltük, ahogy a főhajó fedélzetére vonszolnak egy kifáradt Esőszelőt. Szinte éreztem a szőke felgyorsuló szívverését... valami határozottan nem volt rendben velem.
- Jó. Megvárjuk Hablatyékat, aztán megoldjuk az alfát... Most koncentráljunk ezekre a mocskokra... - indult el az Éjfúriával, tüzelésre készen.
- NE! - kiáltottam utána, mire a lány lefékezte a hüllőt és megfordult a nyergében. - Ne... A Vörös Halálért jöttek!
- És? Én meg azért, hogy megvédjem a hátsó feled ÉS a sárkányokat, ezek pedig épp most kötöznek meg egy Esőszelőt!
- Először is, nekem nincs szükségem megmentésre! Másrészt... HÁLÓ!
Mindketten félrehúztuk a nyergeinket, így a csapda közöttünk haladt el egy gyanútlan Siklósárkányt érve. Willowval összenéztünk.
- Enyém a sikló, te vigyázz a sárkányokra! - vetette oda. - Most már lőhetem a drága sárkányvadászaidat?
- Nem! - morogtam a lányra. - Csak tartsd magad a tervhez...
- Nem tetszik a terved...
Szívesen mondtam volna valami csípőset a lánynak, de ekkor Avó hirtelen megtántorodott. Ereszkedni kezdtünk, a sárkány mozgása erőtlen volt, szinte csak vonszolta magát a levegőben.
- Baj van, pajti? - simítottam meg az oldalát, meglepetésemre azonban nem válaszolt. A teste remegni kezdett és felforrósodott. Megijedtem, hogy nem hallom a hangját. Azonban ennél fontosabb dolgom is volt: bármi is történjék, biztonságba kellett vinnem a sárkányomat, méghozzá a lehető leghamarabb.
Tudtam, hogy ezzel talán fájdalmat okozok Avónak, de a saját érdekében ezzel nem törődtem. Megragadtam a nyerget és gyorsan felrántottam, hogy ne érjük el a tengervizet. Avó összerándult és felnyögött, de összeszedve erejét kitárta szárnyait, így elsiklottunk a tükör felett.
- Nyugodj meg, mindjárt fenn leszünk... Csak bírd ki kicsit, pajti!
Nehezen csapkodott fáradt szárnyaival, lihegett és izzadt. El sem tudtam képzelni, mi történhetett vele, talán csak azt, hogy a Vörös Halál megtalált minket. Néhány idegtépő, lassan múló perc után elértük a sziget peremét, hálómentesen megúszva a repülést. Avokádó szinte kiterült a földön.
- Hallasz engem? - kérdeztem komolyan. Mély, sárga szemeiben mintha fájdalom csillant volna, de pupillái megszokott méretűek voltak.
- Gyere beljebb, innen könnyen kilőhetnek! - húztam közelebb a kőfalhoz a szarvánál fogva. Persze egyedül nem lett volna könnyű elcipelni egy kéttonnás gyíkot, megadva magát segített  saját mozgatásában. Leültem és az ölembe húztam a fejét. A sárkány lehunyta szemeit. Figyeltem, ahogy a hasa emelkedik és süllyed, túlságosan is gyorsan. Csak egy dolgot tudtam megállapítani: szenvedett.
Ryker lövedékei, vagy...?
Ekkor egy másik sárkány égrendítő sikolya hangzott fel, megérzéseim szerint szintén egy Szörnyennagy rémségé. Avó felemelte a fejét.
- Ha anyád visszajött...
Azonban, amikor a sárkány kirajzolódott, kissé megnyugodtam. Kampó egy másodperc alatt Avó mellett termett és végigszaglászta szenvedő párját. Nem tudtam, arrébb húzódjak-e, de végül nem tettem. Kampó nyüszítve nyalta meg Avó arcát, majd körbezárt mindkettőnket a szárnyaival. Fél szemét rajtam tartotta, tetőtől talpig végigmért.
- Csak én vagyok, nagyfiú - mosolyogtam, és végigsimítottam a vörös pikkelyeken. Elégedett, mégis feszült dorombolással fejezte ki, hogy elfogadta a jelenlétem.
~ Idő van? - ütötte meg a fülem egy lágy férfihang, biztosan Kampó.
~ Nem... csak kimerültem kicsit. Ne aggódj...
- A Vörös Halál fárasztott le így?
Kampó értetlenül morgott.
~ Nem tudja? - kérdezte a nőstényétől.
~ Hehe... ami azt illeti...
- Mit nem tudok?! - csattantam fel. Kampó minimum agyi sérültnek nézett, Avó viszont megijedt a hirtelen frekvenciától.
~ Mindent tudsz, Trixi, mindent tudsz... - mondta Avó halkan.
~ Miért van olyan érzésem, hogy Trixi értette, amit mondtál...? - jött a kérdés Hookytól.
- Nagyon hosszú történet, időbe telne elmesélni - biccentettem a sárkánynak. - Most ő a lényeg. Tudok segíteni bármiben is?
Kampó kicsit megrökönyödött, de gyorsan válaszolt.
~ Van egy kis vized?
Elővettem a nyeregtáskában lévő kulacsot és megráztam.
- Talán ennyi elég lesz - tartottam a hátasom szájához, óvatosan a szájába öntve a kulacs tartalmát. Megveregettem a nyakát és kissé birtoklóan az ölembe húztam a fejét. Kampó összehúzta szemeit, mire válaszul csak rávigyorogtam.
- Ezt a játszmát én nyerem meg, gyíkocskám.
~ Biztos vagy te ebben? - vigyorgott.
- Igen. Egyébként is, engem sokkal jobban szeret.
~ Ti ketten most komolyan rajtam veszekedtek? - kérdezte Avó kissé unottan.
- Hé, ez most diplomáciai harc! - szóltam a sárkányra. - Na, és mivel szeretnél legyőzni? Nekem van kardoooom! - lóbáltam előtte a fegyvert. - Neked mid van?
Kampó unott arccal lövellt felém egy apró lángcsóvát, amely úgy tíz centire az arcomtól füstté vált.
- Aha... szóval van tüzed, király...
~ Amíg Őrémsége meghunyászkodik, körülnézek egy kicsit. Ne mozduljatok! - mondta, majd felszállt.
- Életem szerelme ez a sárkány... - sóhajtottam.
~ Tarkón foglak csapni.
Néhány percig csend uralkodott rajtunk. Óvatosan simogattam a nyakát és a szarvait.
- Nem tudom, mi a baj, pajti, de ígérem, hogy minden rendben lesz! Azért jöttem, hogy segítsek. És ezt is fogom tenni - suttogtam. Pár perc múlva Kampó ismét csatlakozott hozzánk.
~ Nem tetszik ez nekem - morogta. ~ Csapdászok az egész partvonalon. Jó sok sárkánnyal...
Kimásztam Avokádó alól és felálltam.
~ Ráadásul közelítenek.
Ha figyeltem, beszédet és kiáltásokat hallottam. A legtöbb szó idegen volt számomra, a vadászok talán norvégul vagy valami más nyelven beszélhettek. Biztos voltam benne, hogy tényleg közelednek.
- Kampó, ugye vigyázol rá?
~ Persze, de... mire készülsz? - kérdezett vissza.
- A hajójukon hagytam egy Esőszelőt. És sok sárkány van ott... Meglátom, mit tehetek. Ha innen meg tudom közelíteni az armadát, onnan már csak meg tudom oldani. És, mielőtt felvágós gőtécske közbevágna, vigyázok magamra. Csak pihenj! Te pedig, Kampó, ha hagyod, hogy baja essen, rád ültetem Halvért!
Pár dühös morgás kíséretében megveregettem mindkét sárkány nyakát, még egyszer a lelkükre kötöttem, hogy vigyázzanak magukra és elindultam. Szokatlan volt egyedül, de a csuklyámmal otthon éreztem magam a terepen.
Kis idő után nyílt terepre értem. Megnyugtatott a tudat, hogy nem körbe-körbe bolyongtam az ismeretlen szigeten, és gond nélkül eljutottam a parkig. Behúzódtam egy szikla mögé és elővettem a távcsövemet. Hálók röpködtek (bár aránytalanul kevés), pár vadász rakodott, mások a táborokat rendezték be. Az utóbbi kettővel nem foglalkoztam, mert tudtam, hogy a zsákmány a kisebb-nagyobb hajókon lesz... valószínűleg. Egy őr közvetlenül a szikla előtt fütyörészett. Beláttam, hogy őt semmiképpen sem kerülhetem el. Egy gyors mozdulattal elhagytam a rejtekemet, majd megragadtam a csapdász karját és visszarántottam magammal. Pár másodpercnyi kiáltozás és fémcsörgés hallatszott, majd kiléptem a kövek takarásából egy elégedett vigyorral az arcomon.
- Gyerünk - mondtam magamnak. Mentálisan megjegyeztem, hogy még mindig magamban beszélek. Nem volt őr a közelemben, gyorsan felsuhantam a pallókon elsietve egy rakodó vadász előtt és befordultam pár zsák mögé. Megkönnyebbültem, hogy fenn vagyok az első hajón, azonban ez elég kicsi volt, és egy sárkány sem volt rajta. A széléhez siettem, bátortalanul téve át egyik lábamat a szorosan mellette elhelyezkedő másikba, majd vettem egy nagy levegőt és áthelyeztem rá a súlypontomat. A hajó megbillent, én pedig esetlenül előre buktam - szerencsére megkapaszkodva az árbocban.
Még két hajót haladtam, amíg meg nem hallottam az Esőszelők jellegzetes hangját. Az a hajó kihaltnak tűnt, ezért a szokásosnál könnyebben közelíthettem a sárkányhoz. Felkészültem rá, hogy a fészki sárkányokhoz híven elég vad lesz, talán nem is fogja engedni, hogy hozzáérjek.
- Szia, pajtás! - mosolyogtam a gyíkra. Meglehetősen csúnyán nézett rám.
- Segíteni szeretnék - mutogattam. - Hogy elmehess innen! Csak tudnám, hol vannak a...
Ebben a pillanatban egy erős rántást éreztem a jobb vállamon, majd a hátam az árbochoz csapódott. Amikor kinyitottam a szemeimet, a támadóm egy tőrt tartott a nyakamhoz.
- Lám csak, lám, mit fogtam? Egy sárkány nélküli sárkánylovast... - vigyorgott az arcomba. A kést fogó fiú valamennyivel idősebbnek tűnt nálam. Mély, zöld szemei és szeplős arca volt, amihez vöröses haj társult. Kinézete és hangja alapján könnyen felismertem a srácot.
- Ethan Haddock - sziszegtem a fogaim között.
- Trixi... öhm... Ne haragudj, nem jut eszembe a másik neved, szóval simán csak Trixi - vont vállat, mire rámorogtam.
- Na, ennyire azért nem kell ám rám haragudni! - ciccegett. Úgy tűnt, félvállról veszi az egészet.
- De, nagyon is haragszok - válaszoltam ridegen.
- Ó, ne már! Ez most igazán fájt. Egyébként, ha már a hajónkra támadtál, segíthetek valamiben, vagy eltévedtél és csak a kijáratot kerested?
- Az jó kezdés lenne, ha elvennéd ezt az életlen kínai gyártmányt a nyakamtól.
- Kikérem magamnak, a legjobb norvég kovácsnál csináltattam!
- És kit érdekel?! Engedj el, vagy...
- Vaaaagy? - szórakozott. - Még csúnyábban fogsz nézni?
- Te már nem fogsz nézni, mert nem lesz szemed.
- Ezek a szemek aranyat érnek, Trixike. Látom vele a gyenge pontokat...
Nem tetszik a becenév.
- Még meg sem ütöttelek, és már pontokat látsz? Ch. Amatőr.
Ethan összehúzta a szemeit.
- Kapucnis tolvaj!
- Csökönyös tahó! - válaszoltam élből. - És ezt nem kapucninak, hanem csuklyának hívják. Hát még ennyit sem tudsz?
- Dehogynem, én mindent tudok. Csak nehogy az arcodra csukjanak valamit...
Pár másodpercig hallgattam.
- Ez szörnyen gyenge vicc volt.
- Tudom, de jobb nem jutott eszembe! - vakarta meg a tarkóját bűnbánóan. - Tehát, vissza a tárgyhoz.
- Ideje lenne - puffogtam. - Elengedsz, vagy hátracsavarjam a karodat?
- Ohoho... értem, miért hívnak Vadócnak, de a karom köszöni, jó helyen van - felelte.
- Neked nincs jobb dolgod, mint rám vadászni?
- Lehet, hogy lenne, de... tudod, nem köthetem a csinos orrodra.
- Betörve a te orrod is csinos lenne.
- Ethan! - kaptuk fel egyszerre a fejünket egy férfihangra. Ekkor az Esőszelő kihasználva, hogy nem figyelt rá senki, végzett a kötelei elrágásával és felrepült a hajóról.
Okos sárkány.
- A főnök keres.
Rikó megtámaszkodott a bárka oldalán, kissé utasítóan szólva az engem sakkban tartó fiúnak. Egyszer (mondom EGYSZER) az életben még hálás is voltam neki, amiért a közelembe tolta a képét.
- Oh... és hol van? - kérdezte Ethan.
- Tizenöt hajóval arrébb - morogta.
- Az... messze van. De, ha meg akarod tartani a kisasszonyt, inkább azt mondd.
Rikó megforgatta a szemeit, velem egyetemben.
- Mondták már neked, hogy fárasztó vagy? - kérdeztem Ethantől.
- Éjjel-nappal ezt hallom.
A mellettünk balra lévő második hajón lezúztak egy másik sárkányt. Ha jól láttam, elég nagy razzia lehetett arra, mert Ethan megfeszülve indult el az irányába. Aztán kiszúrtam Nadiát...
- Akkor folyt. köv.! - mondta a fiú, majd átugrott. Talán szorult bele némi jóérzés, ha legalább a csapattársait fontosnak tartja...
Megkönnyebbülten sóhajtottam, de a dolgok nehezebb része csak ekkor következett. Farkasszemet néztem Rikóval.
- Főnök tizenöt hajónyira, mi? - tettem karba a kezeimet.
- Ha kíváncsi vagy, tényleg hívták - válaszolta egyszerűen, majd kicsit közelebb jött. - Neki meg nézd el, kiskorában fejre ejthették párszor...
- Igen, azt látom...
Aztán minden hihetetlenül gyorsan történt. Mielőtt bármi mást mondhattunk volna, a jobbra közvetlen mellettünk lévő bárkára egy lekötözött sárkány csapódott. Az első, amit láttam, hogy a láncai fémből (talán hőállókból álltak), és teljesen körbefogták. Pár másodpercnyi időbe tartott, míg tudatosult bennem, melyik sárkány is az...
Gondolkodás nélkül átvetettem magam a másik hajóra. Amikor átértem, közel lebillentem a tengerbe, de szerencsémre megúsztam.
- Hé, várj, mit csinálsz?! - szólt utánam, majd, amikor nem válaszoltam, utánam ugrott.
 - Minek látszik? - rántottam elő egy tőrt, és odarohantam a megláncolt Szörnyennagy rémséghez. Avó anyját fedeztem föl a láncok mögött, ez pedig nyugtalanított. Amilyen szilárdnak és vadnak tűnt az elején, mégis el tudták kapni... 
- Kérlek, ne lőj rám... Ki szeretnélek szabadítani. Tudom, hogy érted! - suttogtam a sárkánynak, majd a késsel elkezdtem reszelni a fémeket.
- Közbeszólhatok...?
- Nem.
- De ez fontos lenne...
- Mi van?!
- Öhm... azok elég erős fémből készültek, nem fogod tudni csak úgy elvágni...
- És ezt csak most mondod?! - álltam fel dühösen, mire Rikó arcon csapta magát.
- Eddig nem hagytad.
A hajó megdőlt. Észrevettem, hogy pár fölöttünk lévő sárkány lőni kezd a hajóra. Avó anyja fölsikoltott, ezzel leadva egy hívójelet a társainak. 
- Na, ne már! - nyöszörögtem. - Ennyire nem bízol bennem?!
A sárkány rám fújt egy füstfelhőt.
- Teljesen kielégítő válasz volt.
Addig nem volt különösebb baj, amíg egy Siklósárkány lövedéke el nem találta a fedélzetet. A deszkák lángolni kezdtek. Rikó a korláthoz rohant.
- Léket kaptunk...
- Mi bajuk van a sárkányoknak velem?! - bosszankodtam.
- Ééés... most mit csinálunk...? - fordult felém a fiú. Visszakérdeztem volna, hogy "Honnan a bánatból tudjam?", de ekkor a hajó másik oldalán észrevettem valami fényeset. Pontosan úgy nézett ki, mint egy...
Rikóval összenéztünk, majd egyszerre indultunk el. Egy lépéssel hamarabb érkeztem, lekaptam a kulcscsomót a szögről és visszasiklottam a sárkányhoz. A fiú lefékezett mellettem.
- Add azt ide!
- Mi okom lenne rá?
- Talán tudod, melyik az a kulcs? - tette fel a kérdést. Igaza volt, a karikán legalább egy tucat rozsdás kulcs lehetett. Lassan felnéztem rá, kissé várva a mozdulattal. Kinyújtotta a kezét és én is az enyémet, ám, amikor rámarkolt a karikára, ugyanígy tettem.
- Trixi...
- Miért akarsz segíteni nekem?
Ekkor a hajó még egy lövedéket kapott, és nagy szögben felemelkedett az orra. Elveszítettem az egyensúlyomat és előre estem, már látva magam előtt, ahogy elnyel a mélység... De meglepetésemre Rikó elkapta a kezem, megtámaszkodva az árbocban.
- Komolyan kérdezed ezt, Trixi? - húzott feljebb, hogy ne legyek veszélyes helyen. - Tényleg nem tudod megérteni, hogy nem akarok ártani neked? Három év nem volt elég hozzá, hogy megértsd?!
A hajó visszabillent a helyére, én pedig újra stabil, de még remegő lábakon álltam. Az előbbi szavaktól megfeszülten, lassan húztam el a kezem Rikóéból. Mondani akartam valamit. Ezer dolgot, de ami a fejemben járt, az nem volt idevaló. Mert most megmentett... Nem lehetett semmilyen hátsó szándéka, amiről tudtam volna, hogy veszélyes. És nem tudtam, hogy ez jó-e, vagy rossz. Inkább csak álltam ott, mint akit lelehelt egy Világréme.
Gyengén...
Úgy láttam, várt valamiféle választ, de, ahogy a csend egyre nőtt, úgy tűnt, letett róla. Óvatosan kihúzta a kezemből a csomót, majd kikapott belőle egy kulcsot.
- Ez az - adta vissza. A markomba szorítottam a fémdarabot és felsóhajtottam. Mielőtt a tekintetünk ismét találkozhatott volna, már a zárba is nyomtam a kulcsot, tartva tőle, mit tesz majd a sárkány. Amikor a láncok meglazultak a testén, pár mozdulattal lerázta magáról a ketrecet. A hajó már lángokban állt, dőlt jobbra-balra, ami valljuk be, nem volt bizalomgerjesztő. A sárkány gyilkos, vad arccal (pofával) közelített felém. Dühösen csattogtatta nagyra nőtt állkapcsát, fenyegetően emelgette tűhegyes karmokkal felszerelt szárnyait.
- Én nem bántottalak - mondtam olyan határozottan, amin még saját magam is meglepődtem. - Ne bánts te sem.
~ Bátornak tűnsz - sziszegte.
- Ha tovább löveted ezt a hajót, mi ketten meghalunk. Ártottunk mi neked?
A sárkány morogni kezdett. Lassan kinyújtottam felé a kezem a csodában reménykedve. Nem volt jó döntés. Ha nem rántom el, veszítettem volna fél kart. A titánszárnyú lökve egyet a bárkán felrepült, még pár tűzlabdával rondított a helyzeten, majd elment. A hajó szörnyű állapotban volt.
- Ez fel fog borulni! - kiáltotta Rikó.
- Nem tudok úszni... - suttogtam.
Lássuk... ki jöhet megmenteni? Avó biztosan nem. Kampót megkértem, hogy vigyázzon rá, nem fogja otthagyni. A lovasok nincsenek itt. Csapdászban nem bízok. Akkor...
- WILLOW!!!!!!! - ordítottam olyan hangosan, ahogy csak tudtam. A lángoktól már mozdulni sem tudtam. Rikó megrogyott pár méterre tőlem és erőteljesen köhögni kezdett. Én csak vártam a fekete Éjfúriára. A fiú egy perc után sem hagyta abba, szinte már fuldoklott. Amikor rákérdeztem volna, szorítást éreztem a vállamon, majd távolodni kezdtem az égő fatákolmánytól. Sugár nézett vissza rám.
- Ebből nem csinálunk rendszert. Mit képzelsz, mi vagyok én?
Amikor visszanéztem, a hajó már darabjaiban volt.
De Rikót sehol sem láttam.