2017. május 20., szombat

76. rész - Fáklyafény

EI: Sziasztok!
Meghoztam a következő részt, ami azt hiszem, az eddigi leghosszabb lett. Nagyon régen vártam, hogy megírhassam a jelenetet, amiről a rész a címét kapta. Kíváncsi vagyok, hogy tetszik nektek.
Az epizód vége miatt kérem kapákat/kaszákat (ásókat!) messzire tenni!
Jó olvasást kívánok! :)

(utólag is elnézést kérek a részben lévő stilisztikai hibákért, például a hiányzó enterekért, a blogger nem engedi kijavítani)


- Föld hívja Trixit! - rántott vissza a valóságba a szőkeség. Időbe telt, míg el tudtam fordulni az immár szénné égett hajó irányából, még, ha már el is tűnt a látókörömből.
- Igen, itt vagyok... - bólogattam vadul, nehezen kapcsolva. Rikó tényleg ott maradt? De... ahogy az előbb kinézett, nem menekülhetett el csak úgy... 
- Ja, ja azt látom... Így egyedül?
- Avó... nos, nincs a legjobb passzban. Az a dög teljesen kifárasztotta. Kaphatnék egy fuvart?
Willow megadóan sóhajtott, majd felsegített maga mögé a nyeregbe.
- Tudod, ha félsz, átkarolhatsz - vigyorgott hátra.
- Álmaidban, szöszikém. Álmaidban - viszonoztam, ahogy megpaskoltam az Éjfúria nyakát.
- Mint látom, a tervecskéd nem nagyon vált be. Mivel most én vagyok hazai pályán, én irányítok.
- Willow, én kinyírlak...! - szóltam a lányra vészjóslóan, ám ekkor már rég elindultunk visszafelé, hogy tönkretegyünk pár vadászhajót.
- SUGÁR, LEGALÁBB TE LEGYÉL MÁR NORMÁLIIIIIIS! - kiáltottam, ahogy pörögve egy nagy adag plazmabombával sújtottuk az egyik magas árbocot, ami recsegve-ropogva dőlt bele a tengerbe.
~ Bocsi, Trixi, de az üzlet az üzlet - válaszolta játékosan. Hangja kellemes volt, pont olyan, mint egy pajkos kisgyereké... gondolom. 
Felmordultam és a lány elé nyúlva felhúztam a nyerget. Sugár valószínűleg azt hitte, hogy még mindig Willow irányítja, ezért az ég felé repült, messze a hajóktól. Egymás haját tépve lekormányoztuk magunkat a szirtre.
- Te teljesen hülye vagy, Willow, vagy csak annak tűnsz? - pattantam le a nyeregből.
- Trixi, én kitagadlak... Mi történt veled? Egy csomó csapdász és bajbajutott sárkány volt ott, és tűz, és... - próbált lázba hozni, de hamar leoltottam egy komor pillantással.
- Nem. Mint mondtam, a Vörös Halálért jöttük. Ne egymást marjuk már, ha az alfát is lehetne!
- Neked elmentek otthonról - jelentette ki végül. Megforgattam a szemem, az Éjfúria viszont szagot fogva elindult egyenesen előre, szinte feldöntve minket. Összenézve mindketten vállat vontunk és követtük. Nem lepődtem meg, amikor az itt hagyott Szörnyennagy rémségekkel kerültünk szembe.
~ Trixi, vissza is jöttél? - kapta fel a fejét Avó, mire egyből odaugrottam hozzá és megsimogattam.
~ Igazán ráértél volna még - mondta Kampó kissé arrébb húzódva. Avokádó felállt és megrázta a szárnyait.
- Jobban vagy, kislány?
~ Jól érzem magam, semmi vész. Csak kicsit kifulladtam... Zaklatottnak tűnsz. Minden rendben volt?
- Nem... - válaszoltam kis gondolkodás után. - Semmi sem volt rendben. De... ezt ne most. 
Avó egy fújtatással helyeselt. Örültem, hogy nem kellett beszélnem a történtekről. Magam sem tudtam, mit gondoljak...
Néhány perc múltán összeszedtük magunkat és meghúztam a nyereg szíját Avó hasánál.
- Ha nem kényelmes, levehetjük - néztem fel rá. - Meg tudok állni a hátadon.
A sárkány nem válaszolt, így kettőnk helyett döntve kicsatoltam a bőrt. A nyerget belepakoltuk Willow nyeregtáskájába (örült neki, hogy cipeltetem vele...), majd elindultunk. A sárkányom nyaka helyett a szárnya tövéhez kapaszkodtam fel, még a szigeten felöltve az átalakított mókusruhámat, amire pár órája igencsak szükségem lett volna. Avokádó úgy tűnt, kis idő alatt teljesen helyrejött. Talán tényleg az alfa miatt volt így legyengülve...

Az alfa! -  jutott hirtelen eszembe a királynő. Remek, azt a gyíkot meg otthagytuk...
- Willow, a királynőt elfelejtettük... - húztam el a számat. A lány horrorfilmekbe illő lassúsággal fordult felém, az arca pedig felért egy zsákmányra vadászó vámpíréval.
- Látod? Ez is a te hibád! - kiáltotta. Rámorogtam.
- Meg ne sértődj, kicsi lány, de neked se sok kedved volt játszadozni vele.
- Nem vagyok kicsi.
- De lány vagy.
Kampó közénk szállt és mindkettőnket tarkón vágott.
- Nem szimpi ez a sárkány - sziszegte Willow.
- Nekem tetszik a modora - vontam vállat. - Jól bánik veled.
- Kösz... - sóhajtotta.
- Bármikor - mosolyogtam öntelten, ahogy Avokádó kitért az egyik felénk száguldó háló elől. Nem volt még elég időnk, hogy kiismerjük a terepet, természetesen ismét a hajók felé kanyarodtunk. Meglepve tapasztaltam, hogy a legtöbb háló több méterre siklott el tőlünk anélkül, hogy ki kellett volna térnünk az irányából. Megint a hajón ragadt, füsttől köhögő Rikó jutott az eszembe, aki nagy valószínűséggel most a gyengélkedőn ül, vagy még rosszabb: a tenger fenekén.
Nem, erre gondolni sem szabad! Csak megoldotta valahogy. Sárkányvadász, és ügyesebb, mint amire emlékeztem. A harc az elsődleges, a saját oldalamon harcolok, senki másén... Az övén meg főleg nem!
- Trixi, ha nem figyelsz, még a végén leesel a nyeregből - figyelmeztetett a szőke, ismét kizökkentve a gondolatmenetemből. A mai napon talán először igazat adtam neki. A lelkiismeretem felett nehezen győzedelmeskedett a büszkeségem, de végül hagytam, hogy a fejemmel döntsek a szívem helyett. Legtöbbször így tettem... reméljük, most sem hagy cserben.
Willow és Sugár lefékeztek mellettem, mi is hasonlóan tettünk. Egész közel voltunk a partvonalhoz, egy ugrással a homokba érkeztem volna. Nem tudtam, mit néz ennyire a társam.
- Az ott nem a múltkori srác? - bökött előle. A többi sárkányvadász között egy feltűnően díszes kinézetű, délceg mozgású fiatal férfit szúrtam ki. Nagyjából egy hónapja láttam utoljára, még Drákó táborában. Emlékeztem a nevére is, de ahogy a fegyverére tévedt a tekintetem, nem foglalkoztatott többet. Kidülledt, féltékeny szemekkel néztem a hatalmas, széles pengéjű kardot, amit a hátára csatolva hordott. Igen, ebből is látszik, mekkora ficsúr...
- De, ez ő. Drákó fia - húztam el a számat.
- Hm. Eléggé kitűnik a tömegből.
- Van, akinek futja ékkővel veretett díszpáncélzatra - fújtattam.
- Oké, én vállalom a szépfiút - jelentette ki a lány egyszerűen, mire értetlenül fordultam az irányába.
- Szépfiú?
- Miért, nem az?
- Hát... az, de egy csata kellős közepén neked tényleg ez számít?
Willow jóízűen felnevetett, legyintő mozdulatokkal csitítva.
- Nálad örökké érvényes a "Semmit a szemnek, mindent a kardnak" elv?
- Igen - válaszoltam komoran, mire ő még jobban fuldoklott. - Most mi van?

- Semmi, semmi... akkor szétválunk?
Egy gyors bólintás volt a válasz, mielőtt a lány megpróbálta elterelni Oberont, én pedig Avóval csatlakoztam a felettünk köröző sárkányok csapatához. Miközben felfelé repültünk, átfésültem az összes hajót, de sehol sem láttam Rikót. Őszintén szólva, kezdett nyugtalanítani a dolog annyiból, hogy ha tudtam és akartam volna, segíthettem volna rajta... Attól függetlenül, hogy a szememben nem több egy hegyi orknál, nem érdemelt volna egy ilyen halált.
~ Tényleg le fogsz esni a nem létező nyeregből.
- Jól van, jól van, figyelek! - válaszoltam morgó hangon, idegesen fújtatva.
~ Veled valami nagyon nem stimmel.
- Mondom, hogy minden rendben. Tehát, mi a következő lépés?

~ Először is, inkább nyugodj meg. Aztán... úgy látom, a többiek akcióba lendültek...
Legalább két tucat pikkelyes keringett a vulkán körül, a kövek közé tüzelve. Vadnak tűntek az alfa uralmától, de egyben az is látszott rajtuk, hogy saját magukkal is harcolnak a belső irányításért. Óvatosan rásimultam a sárkányom hátára, féltve őt a Királynő hatalmas erejétől, ami őt is könnyűszerrel a rossz oldalra csábíthatja.
~ Lázadnak. A lávába nem mernek lőni, de... Próbálkoznak. Egy vad sárkány nem tűri azt, ha nem ő irányít.
- A te fajtádból mindenki ilyen makacs?
~ Hát... így is mondhatjuk.
- Büszke vagyok rátok! - mondtam elismerően. A Szörnyennaggyal csatlakoztunk a hegy pusztításához, ami több-kevesebb sikerrel ingerelte a benne fészkelő fenevadat.
~ Vagyunk elegen ahhoz, hogy okozzunk némi felfordulást? - érdeklődtem a Nap állását figyelve. A horizonton már vöröslött az alkonypír, a távolban eggyé válva tenger habjaival... gyönyörű látvány volt. Csakhogy egyet jelentett azzal, hogy kezdünk kifutni az időből...
~ Mire elegen leszünk, már késő lesz, Trixi.
Sóhajtva nyugtáztam az igazát. Nem várhatjuk el több száz fáradt, megviselt sárkánytól, hogy éjszaka is aktív legyen.

- Hátha sikerül naplemente előtt! - biztattam a sárkányomat. Belerepültünk a tömeg közepébe (út közben valahol rég lehagyva Kampót), Avó beszélni kezdett a társaihoz. Túl sokan voltak ahhoz, hogy minden hangot és szót meg tudjak különböztetni egymástól, minden összefolyt... Csak reméltem, hogy sikerrel járunk. Egy Sikló és két Gronkel körbevett minket, végigszaglászva Avó testét. Ott volt rajta az idegen, emberi szag, ami alapján megkülönböztethetik az árulókat... Ha azt mondtam volna, hogy nem félek, hazudok. Sárkánylovasként ismertem bizonyos sárkányfajták viselkedését, életmódját, de egy vad, sérült lelkű és testű állatot csak az istenek ismerhetnek eléggé. Bármikor megtámadhattak volna, azzal fenyegetve Avót, hogy csak nélkülem szállnak harcba mellette, de mégsem tették. Talán nem néztek rám szép szemekkel, de elviseltek... a legtöbben. Ezt pedig lehetőségként fogtam fel, hogy jobban megismerjem ezeket a sárkányokat... majd, ha lesz egy levegővételnyi időnk, ahol nem kell robbantani és hasonlók...
Éreztem, ahogy megmozdulunk és a vulkán felé indulunk. A bombák, tűzlabdák felváltva érték az óriási képződményt. Valamiért jól esett látni a rengeteg szabadulni vágyó, öntudatra ébredt sárkányt. Percek után Willow is mellettem volt, elmondása szerint "megleckéztette a Vérdung ficsúrt". A jókedvű rombolás csak addig tartott, amíg a láva mélyéről fel nem hangzott egy vérfagyasztóan mély, dühös moraj... És a sárkányok nem álltak meg itt...
Az egyik előbbi Gronkelt követve a gyíkok nagy része berepült a vulkán belső részébe, és bombázni kezdett. Rossz érzésem volt... egyre többen és többen mentek ide, de visszatartottam Avót. Ha az a monstrum kidugja az orrát, nem lehetünk közel!
- Gyertek el onnan, még bajotok esik! - ordítottam, de a hangom elveszett a szárnysiklások és a becsapódó bombák zajai között. Kampó megjelent mellettünk. Vetett ránk egy jelentőségteljes pillantást, majd a többiek közé vetette magát. Avó ugyanúgy érezte azt a szorító, féltő érzést, mint én, csak ő hangot is adott neki.
~ Veszélyes!
~ Megoldom, ne félj! - mondta utoljára, majd lerepült. A mély morgás még egyszer elhangzott. Avó rángatózni kezdett, nyüszíteni és csapkodni, de ahogy csak lehetett, visszatartottam. Ő nem mehetett oda. Őt nem veszíthettem el...
A gomolygó tömegtől keveset láttam a lávából, de észrevettem egy zöld szempárt bámulni ránk... egyenesen ránk... Aztán rájöttem, hogy az cseppet sem egy szempár...

Az alacsonyan szálló sárkányok nem jártak jól... Egy másodperc leforgása alatt tört fel a mélyből, csattogtatva óriási állkapcsát, és magával rántva a sárkányokat... Kezdtem érteni... ezek a sárkányok egy közösségbe tartoztak. Szinte, mint egy nagy család, rengeteg alcsaláddal, de mind ismerték és szerették egymást... És most...
~ Ne... - susogta Avó mély letörtséggel. Éreztem, hogy megdermed, és másodpercek után megértettem, miért...
- Kampó ugye nem...?
Erre beállt közöttünk a csend. Az összes sárkány, ami még megmaradt, kitört a hegyből, a lehető legmesszebbre menekülve. Előttem elsuhant egy Világréme, de nem tudtam figyelni rá. Szembenéztem a Vörös Halállal, ami nagy valószínűséggel meggyilkolta a barátom sárkányát...
- HA EGY SÚLYCSOPORT LENNÉNK, KITÖRNÉM A SZÁRNYAIDAT, TE NAGYRA NŐTT VARÁNUSZ!!! - ordítottam torkom szakadtából. A sárkány vigyorogva nyalta meg a száját. Vártam, hogy Avó tesz valami az enyémhez hasonlóan kemény megjegyzést, de nem csinált semmit. Éreztem, hogy gyorsabban veszi a levegőt, pikkelyes bőre izzadni kezdett.
A következő, amit láttam, az volt, hogy a gigász közelíteni kezd hozzánk... Gyorsan...
- Avó, AVÓ! MENJÜNK INNEN, GYORSAN!!! - húzogattam a szárnyát egyre erőteljesebben, de hasztalan. Méterek választottak el csak, amikor rántást éreztem a vállamon, egy sikló pedig megragadva Avót a két szárnya tövénél felhúztak minket, még épp időben.
Felnézve láttam, hogy egy Éjfúria tart... De ez nem Sugár volt. Szemei zölden csillogtak, és egészen véletlenül hiányzott a fél farokszárnya...
- F-fogatlan...?
A sárkány messze repült a vulkántól, csak a sziget pereménél volt hajlandó letenni. Véletlenül elejtett, így pörögve érkeztem meg a hegy oldalának csapódva. Az Éjfúria hátáról leugrott a jól ismert viking fiú, mellette pedig megérkezett a többi sárkánylovas is... Éreztem, hogy ez nem lesz egy szép beszélgetés...
- Tudom, tudom, hogy mi jön most, de... De Kampó! Ott maradt! Az... az alfa...!
- Mi van Kampóval? - ez Nadia hangja volt. A lány másodpercekkel később Aruna nyergében érkezett mellénk, de nem egyedül... A Világréme a mancsaiban tartott egy lefagyasztott, röpképtelen Kampót...
- Hála az isteneknek! Az idegbajt hoztad rám, te nyavalyás gekkó! - sóhajtottam és a Szörnyennagy rémséghez rohantam, hogy átöleljem a nyakát, de Avó megelőzött ebben. Nem szerettem volna sírni, nagyon nem. Nagyon megkönnyebbültem, ahogy láttam, minden rendben.
- Köszönöm, Nadia! - mosolyogtam a kékszemű lányra, aki boldogan mászott le a nyeregből. Ekkor tudatosult bennem újra, hogy kik is állnak mögöttem... Lassan, a lehető leggyorsabban fordultam az irányukba, minél inkább kerülve a kérdő tekintetüket.
- Utánam jöttetek... - kezdtem a beszélgetést nem túl fényesen... Hablaty dühös pillantást vetett rám, de vonásai gyorsan meglágyultak. Még mindig Kampó és Avó nyakát szorongattam, néha Arunat is simogatva. Féltem szembenézni a fiúval. Ahogy közeledett, úgy próbáltam elrejteni magam a sárkányok között.
- Miért vagy te ilyen makacs és önfejű? - kezdte inkább aggodalmas, mintsem arrogáns hangon.
- Vikingek vagyunk... foglalkozási ártalom... - válaszoltam egy apró mosollyal, mire csak a fejét csóválta. Jól tudtam, hogy a csatabárd ezzel közel sincsen elásva...
Nem tudtam, hány kérdést fogok kapni. A csapat megráncigálta kicsit a fülemet, amiért csak úgy eltűntem, Kampó és Takonypóc meglepően édesen találtak egymásra, de a Haddock távolabb maradt tőlem. Talán ez fájt leginkább. Nem nézett levegőnek, hisz nem egy négyéves gyermek szintjén volt. Elfogadott, de nem kívánt velem komolyabb beszélgetést folytatni. Össze kell gyűjtenem a bátorságomat, hogy beszéljünk...
A Nap ekkor már alig látszott, keleten pedig sötétedett az ég.
- Ma már nem lesz harc. Holnap kezdődik elölről... - mondtam végignézve azon, amit magunk után hagytunk. A sárkányok elültek, az alfa visszahúzódott, mi pedig elindultunk keresni magunknak egy éjszakai táborhelyet. Amennyire csak lehetett, inkább lesütött szemekkel kivontam magam a beszélgetésből...




*    *    *
"Somehow you're burning 
Away my doubt
And now I'm yours 'til the flames are out
I'm powerless in the blazing light
Only you can prevent the fire 
We're starting tonight"
/Sam Tsui - Wildfire/ 


A Nap már rég letűnt az égről, amikor farönkökön ültünk a tábortűz körül. A csapat tagjai halat sütögettek, Dorci nagyon bökdöste az oldalamat, hogy csatlakozzak a beszélgetésbe, de egyszerűen nem ment... ott ültem, bámultam a lángokba, ahogyan mindig tettem, de nem éreztem magamat egynek a csevejben. Egynek közülük...
Önmagamat is meglepve álltam fel, mire minden szem rám szegeződött. Összehúztam magam és nekitámasztottam a nyársra tűzött halamat a fának.

- Sétálok egyet... - mondtam halkan. Avokádó felkapta a fejét, de leintettem. - Egyedül...
A többiek összenéztek, de végül csak bólintottak. Úgy éreztem, ki kellett szellőztetnem a fejemet... túl sok minden történt az elmúlt egy hónapban, ami nyomta a lelkemet.
- És kéred a halat? - kiáltott utánam Takonypóc.
- Megtarthatod! - hallotta a választ, de több hang nem szűrődött a sárkánylovasoktól... És a valóságot innen átvette a gondolataim váltakozása. Átértékeltem magamban a napot. Reggel elhagytam az Arénát a Takonypóccal való veszekedés után, majd hosszú repülés után elértük a szigetet... Megtámadtak a sárkányok, megismertem Avó anyját, elkezdődött a harc, Willow... Aztán Avó rosszulléte, és... és Rikó...

"Tényleg nem tudod megérteni, hogy nem akarok ártani neked? Három év nem volt elég hozzá, hogy megértsd?!" - zúgtak a fejemben a szavak azóta is. Bármennyire is próbáltam a harcra koncentrálni, ezt a két mondatot próbáltam csak megfejteni. Miért van ennyire bűntudatom azért, mert otthagytam? Miért érdekel egyáltalán, mi történt vele?
Felsóhajtva mentem tovább... folytassuk... Tehát elkezdődött a csata... Willow megmentett, a vulkán... Odaveszett rengeteg értékes és a maga tökéletességben értelmes lény, akik nem azért születtek, hogy egy magasabb rangú fajtájukbeli gyomrában végezzék... Nem is akartam belegondolni, mi történhetett volna Kampóval... Akinek az élete szintén csak egy apró hajszálon múlt...
Aztán kifelejtettem a harcot Ethannel, Willow bátyjával... Félvállról vettek, megtámadtak a sárkányok, akik szabadságáért harcolok két éve... Tudtam, hogy nem az ő hibájuk, de ez valamelyest mégiscsak fájt... És akkor még nem is gondoltam annak a személynek a hiányára, aki Snoggletogkor mindig eszembe jut...
Ekkor már a sziget peremén álltam. Ha felnéztem az égre, a csillagok mosolyogtak vissza... vagy éppen elhúzott szájjal fordultak el a látványomtól. Alattam volt a tenger, a homokos part, de nem a csapdászok táborával. Az sokkal messzebb volt innen... legalábbis úgy tippeltem. A sárkányok a barlangokban rejtőztek el és biztosan félve próbáltak elaludni a szörnyűségek után... Én nem is tudnék.
- Remek nap Corvin Réka csodálatos életében - motyogtam magam elé. Egyből összehúztam a szemöldökeimet a saját kijelentésemen. Az első alkalom volt, hogy a viking ismerősök között nem Trixinek hívtam magam... Úgy éreztem, az a név ide köt. De, ha körülnéztem, egyedül voltam a sötétben. Talán nem is látott, nem is hallott senki. Nem volt miért így hívnom magam. Az a lány, az a Trixi, aki tizenkét évesen Trixinek merte hívni magát, egy bátor lány volt... De Rikónak igaza volt, azóta túlságosan is mélyre süllyedtem, ahová nem szabadott volna. Mert igaza volt. Nem sokszor adok igazat másoknak, főleg, ha az az én szavaimat roncsolja, de... azokon már nem volt mit roncsolni...
Fáztam és megborzongtam a téli hidegtől. Hisz Snoggletog is csak tegnap volt. A sötétség ekkorra már úgy beterítette az egész világot, hogy attól tartottam, egy rossz lépés és a mélyben végzem... Tudtam, hogy balra nem messze tőlem egy kis hídszerű képződmény vezet át a sziget másik oldalára, ahol erdő volt sok-sok fával, de én szó szerint a szakadék szélén álltam... Csodálatos, mondhatom...

Néhány perccel később kiszúrtam egy fénypontot. Apró volt, de leginkább a tűz fényére emlékeztetett, ezzel odavonzva a figyelmemet. Nem tudtam, mi közeledett. Sárkányra tippeltem, de akkor nem ilyen lett volna a lángja... A fénypont megállt. Talán az is észrevett engem, és így néztük egymást. Minden bizonnyal egy idegen lény állt velem szemben, de nem éreztem magam veszélyben... Megvilágította az éjszakát. Ez már nem rossz kezdés.
Ismét közelíteni kezdett. Egyre jobban lekötött, hogy figyeljek rá. Már hallottam a lépteket is, amik egyértelműen emberre utaltak, majd a fénytől lassan kirajzolódott az illető arca is.
- Egyedül ilyen későn? - kérdezte halkan, pár méterre megállva tőlem. Nem válaszoltam. Néztem az arcát. Mintha magamnak bizonygatnám, hogy ugyanazé a fiúé, akit azon a szétlőtt hajón hagytam és eltűnt a tenger mélyén... És ő most itt állt velem szemben, fáklyát tartva a jobb kezében. Meglepett, hogy nem tűnt dühösnek. De hiszen ott hagytam a halál torkában, Odin szerelmére! Miért nem vágja már hozzám azt az izét?!
- Csak egyedül akartam lenni - válaszoltam remegő hangon, félrenézve.
- Hát... ehhez kicsit sötét van, nem gondolod? - állt velem szembe, ezzel kényszerítve, hogy felnézzek rá. Igen, fel kellett néznem. Legalább öt centivel magasabb lehetett nálam, de szerintem ennél többről lehetett szó.
- Amikor elindultam, még világosabb volt - válaszoltam, bár a kérdés nem ez volt. Nem akartam, nem tudtam felhozni a témát, amit elkezdtünk a léket kapott hajón... Pedig úgy éreztem, hallani akarom, mit akart az jelenteni. Nem volt elég két mondat. Az igazságot szerettem volna az ő szájából. Az afféle igazságot, amitől belül féltem... Mert tudtam, hogy nem azt mondaná, amit várok.
- Oh... - bólintott. Szerintem felkészült arra is, hogy az előbbi kijelentésemnek eleget téve el is megy, de megállítottam a következővel:
- N-nem láttalak a hajókon, miután elsüllyedt az a másik... - nyögtem ki végül. Csak a biztonság kedvéért körbenéztem, de egyedül volt.
- A parton kellett segítenem a többieknek - mondta úgy, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem kérdezhettem rá, hogy úszta meg, az nem lenne méltó hozzám...
- Értem. És most... Miért vagy itt?
- Sérültek után kutattam errefelé, de már végeztem. Csak... megláttalak itt egyedül a sötétben.
Biccentettem és féloldalasan elfordultam. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, így maradtam az elzárkózás mellett, bár nem az volt a legjobb megoldás.
- Tudom, hogy azt hiszed, hogy semmibe vettem az egyezségünket és ezért lőttek le annyi sárkányt. Láttam, hogy visszafogtad azt a másik lányt - mondta. Lassan visszafordultam és a szemébe néztem. A fáklya tüze melegített egy kicsit, így úgy döntöttem, nem fordulok el.
- Nem mondtam ezt - fontam össze a karjaimat.
- De gondoltad, biztos vagyok benne. A homlokodra van írva, hogy nem bízol bennem... Bár ezt meg tudom érteni.
- Miért bíznék? - tettem fel az ésszerű kérdést. Rikó hallgatott, egy ideig nem mondott semmit. Csak azt hallottam, hogy felsóhajt.
- Nem tudom. Nincs okod bízni bennem.
Értetlenül pislogtam a fiúra, leengedve a karjaimat. Nem értettem, miért mondta ezt... Ez volt az igazság, de... Ő az utóbbi időben segíteni próbált, legalábbis annak tűnt. Akkor ez most mi?
- Tehát... én próbálkoztam. Sajnálom, ha nem úgy tűnt.
- Láttam... Néhány háló elégé félrement...
Ezekre a szavakra lágyan elmosolyodott.
- Mi történt veled? Nemcsak a hibáimat látod?
Nem tudtam, miért fájt ez a két mondat. Mindig csak támadtam őt, sokszor pusztán a létezéséért is. Az életem elrontójának tartottam... És mintha szelíden is, de a fejemre olvasta volna ezeket... Miért beszélek vele még mindig?
- A legnagyobb hiba, hogy segítettél nekem.
- Miért? Azt kérted, fedezzelek, amíg te az alfánál vagy. Azt is tettem... legalábbis próbáltam. Nem ezt akartad?
- Mit számít az, hogy én mit akarok?
- Mondd, létezik olyan ember, aki meg tud felelni neked? - kérdezte kicsit pimaszul, amire én is felcsattantam.
- Ki kérte azt, hogy felelj meg nekem?
- Senki. Te csak elvárod.
Tudtam volna mondani valami igazán csípőset, de inkább visszanyeltem. Úgy kell lelökni, hogy balesetnek tűnjön...
- Ettől még nem vagy köteles rá.
- Tudom - válaszolta. Kezdtem végképp nem érteni a dolgot.
- Akkor miért... miért csinálod?
- Nem próbálok megfelelni neked, Trixi. Egyszerűen igyekszek a jó úton járni.
A jó úton... - tátogtam, emésztgetve a szavakat. Mit takar az a jó út? Mi abban a jó, ha elárulja a csapatát?
Kérdő tekintettel vártam, hogy folytassa, de nem tette. Csak meredt előre, a messzeségbe, elveszve valahol ott, ahol az ég és a tenger találkozik egymással. Nem tudtam, mit figyelhet ennyire elmerülten. Talán csak gondolkodott, mint én. Ez lehetett a legreálisabb válasz... Mit érthetett ez alatt?
Rikó sokat változott, mióta kiléptem a vadászok életéből... Bár sokszor álltam lesben, figyelve a történéseket, őt keveset láttam. Beszéltek arról, hogy valahol messze jár, a tenger egy másik pontján, de sosem foglalkoztatott annyira, hogy utánajárjak. Az ő élete, nem az enyém. Mindenesetre érettebbnek tűnt. Nem láttam rajta azt a kisfiús félelmet, a visszahúzódó stílust, ami alig két éve jellemezte. Más volt az, ahogyan beszélt, és nemcsak a hangja mélyülése miatt. Amikor kiejtett a száján valamit, a mögött tapasztalat volt. Nem tudtam, mi történhetett a fél év alatt, amíg nem láttam, de... fontos lehetett. De ebből nem értettem meg, miért változott meg hirtelen a véleménye. Ahogy Drákóról beszélt... Kicsit sem tűnt úgy, mint aki követi, vagy hajtani próbál nála... 
- Hogy jövök én a te jó utadhoz? - kérdeztem végül halkan. Inkább magamnak tettem fel, mint neki.
- Nincs okom harcolni ellened. Nekem te nem okoztál bajt.
- Ezt te sem gondolod komolyan - mondtam szemforgatva, de ezzel csak lepleztem az egyre növő kíváncsiságomat.
- Nem nekem okoztál bajt, hanem a csapatomnak. Az ellenségeid vagyunk, ez teljesen érthető. De ellenem nem tettél rosszat szemtől szemben.
- Rikó. Megszégyenítettelek, megaláztalak és felkentelek a falra. Lehordtalak a legutálatosabb dolgoknak. Ezek után te azt mondod nekem, hogy nem tettem ellened semmit?
- Hisz ezt érdemeltem, nem igaz?
- Te most bűntudatot próbálsz ébreszteni bennem? - emeltem feljebb a hangomat egyre idegesebben.
- Nem - rázta a fejét. - Ez az igazság.
Elcsendesültem. Tényleg nem tudtam, mit mondhattam volna neki. Én is mindig ezt szajkóztam... hogy megérdemli. Mégis, abban a percben szörnyen éreztem magam... És talán azért, mert ő velem ellentétben nem akarta, hogy így érezzek...
Az idő közben egyre elnyúló némaságban úgy éreztem, mintha valaki figyelt volna. Határozottan szuggerált a tekintetével, és biztosan nem Rikó volt. Ő nem nézett volna így. Keresni kezdtem, honnan jöhet ez az égető érzés.
- Öhm...? - mordult fel, nem értve, mit csinálok, de nem válaszoltam. Ahogy a tűz mellett álltam, a szemem nehezen szokta meg a külső sötétséget. Csak a csillagok nyújtották azt a kevéske fényt... A tekintetem áttévedt az ösvényen túli területre, és ott is maradt. Valami vonzotta... Láttam egy foltot. Kicsit arrébb álltam a fáklyától, hogy jobban kivehessem, mi lehet az. A folt lassan testet öltött, és a sötétségben hirtelen észrevettem az arcot. Ahogy kivettem, hátráltam pár lépést, és össze is rándultam. Egyenlőre csak egy furcsa alakzatot láttam, aminek arca volt. Nem mozdult, mintha csak egy szobor lenne... és ez ijesztett meg legjobban.
- Baj van? - kérdezte, mire sietve leintettem, hogy maradjon csendben. Értetlenül nézett, de én sem tudtam, mit látok. Hogy mondtam volna neki?
- V-van ott valami! - böktem előre. Körbenézett, majd visszafordult hozzám.
- Hol? Mi?
- Nem látod? Ott egy fej... - válaszoltam halkan, suttogva.
- Egy fej? - méregette az előttünk lévő sötétséget, majd előre fordította a fáklyát, hátha nyújt némi segítséget. A fény megvilágította a kis sziget egy részét, pontosan a jó felét. Csak nehezen, de láttam. Ott állt. Furcsa, csuklyás ember sötét páncélban. Amikor jobban megnéztem, egy tőr is csillogott a kezében...
- Te jó ég... - tátogtam hátrébb húzódva, de a fiú nem mozdult.
- Tényleg van ott valaki, de nem ismerős... Neked igen?
Összehúztam a szemeimet, hátha sikerül valami közelebbit megállapítani az alakról, de volt egy ejtésem. Csak egy csuklyás férfit ismertem, és nála láttam tőrt is...
Ekkor már teljesen biztos voltam abban, hogy kivel állok szemben... A férfivel a hajóról, ahol a furcsa anyagdarabkát láttam... A tekintete még mindig égetett, ahogy ott állt mozdulatlanul. De hogy került ide...?
- Trixi? - kérdezett ismét, miután nem válaszoltam. Meredtem az egykori támadómra, aki minden bizonnyal ájulásik mérgezett és meg is sebesített...
- Ismered őt? - már csak az volt a kérdés, mit tegyek. Elmondjam neki? Menjek vissza a többiekhez?
Ugyan, mit veszíthetek? Ezek szerint tényleg nem ismeri...
- I-ismerem... - dadogtam mögé lépve, hogy ne érezzem a pillantásokat olyan égetőnek. - Ő volt a férfi, aki... aki...
Ennyi. Több szó nem jött a számra. Ha az idegenre néztem, az a saját gyengeségemet juttatta eszembe. Rikó szembefordult velem, de hagyta, hogy a takarásában maradjak.
- Aki? - kérdezte komoly hangon, egyenes választ várva.
- Ő mérgezett meg...
Összeráncolta a homlokát, gondolkodni kezdett.
- Amikor összeestél a táborban? - halkult ő is.
- Igen... amikor odajöttél a fáklyával... - feleltem, várva, hogy az orrom alá dörgölje az igazát. Ehelyett azonban félig hátrafordult és figyelte az idegent.
- Határozottan téged néz - mondta egyszer, ezzel nem kicsit megijesztve. - Ezek szerint nem kedvel túlságosan...
- Fogalmam sincs, miért támadott meg... Egy hajóroncsnál találkoztunk, és elhajtott, mert azt állította, hogy az az övé...
- Miért fontos neki egy roncs?
- Ha én azt tudnám...
Mindketten néztük. Vártuk, hogy lépjen valamit, de semmit sem tett. A fiú védelmezően közelebb lépett, egy pillanatra sem véve le a szemét a másikról. Ezzel mintha kifejezte volna számára, hogy ketten vagyunk egy ellen... Halványan elmosolyodtam, kezemet a kard markolatán tartottam.
- M-most mi lesz...?
- Nem maradhatsz itt egyedül. Azok alapján, amiket elmondtál, ez az alak veszélyesnek tűnik.
- Ettől függetlenül még itt hagyhatsz... - mondtam, de valójában nem szerettem volna, hogy elmenjen. Így, hogy nem voltam egyedül, nagyobb biztonságban éreztem magam, mint egyedül...
- Félre ne értsd, de... Ő egy idegen. Lehet, hogy egészen idáig követett és tapasztaltabb.
- Tehát én nem vagyok tapasztalt?
- Mondtam, hogy ne értsd félre. Nézd... Nem tudhatod, hány éves. Lehetséges, hogy erősebb.
Rámorogtam.
- Nem szimpatikus ez az alak...
- Nekem sem - helyeselt. - És nem úgy tűnik, mintha mozdulni akarna. Azt várja, hogy egyedül hagyjalak.
- Honnan tudod ezt...?
- Nézz csak rá. Másrészt... én nem tudom, ki lehet. Téged ismer és megtámadott. Te kellesz neki. De tudja, hogy nem fogok elmenni.
- Szóval nem fogsz? - kérdeztem reménykedve. Más helyzetben nem akartam volna, hogy itt maradjon. A legjobb döntés lett volna, hogy eltűnjön, mielőtt a srácok meglátnak minket együtt és jobbnál jobb teóriákat kezdenek gyártani rólunk, de ez más volt. Ez az ember valamiért különbözött ez eddigi ellenségeimtől. Tőle tényleg féltem...
- Ameddig itt van, addig nem. Azt hiszem, van egy ötletem, mivel kergethetnénk ki onnan...
- És mi az? - kaptam fel a fejem hirtelen. Megszorította a kezében lévő fát.
- El fogom dobni.
- A fáklyát? - pislogtam. - Meghülyültél? Nem fogunk látni semmit!
- Ez a lényeg. Ha mi sem, ő sem... Azt fogja hinni, hogy elfutunk. Várunk itt egy kicsit, amíg elmegy... Van nálam kovakő, meg fogom tudni gyújtani. Olyan gyorsan pedig nem nedvesedik át, hogy használhatatlan legyen.
Nem volt rossz terv. Tulajdonképpen jobb volt, mint ami nekem eszembe juthatott volna ebben az állapotban. Csak azt nem tudtam, mennyire lesz majd hatásos. A dolog a saját kárunkra is elsülhetett...
- Biztos, hogy ez jó ötlet...?
- Nem. Nagy kérés, de... próbálj meg bízni bennem. Tudom, mit csinálok - és ezzel felemelte a fáklyát, majd lehajította a talajra, ahol a hó miatt egyből kialudt. A világ elsötétült, csak a füst csípős szagát éreztem.

"I look inside myself and
See my heart is black
Maybe then I'll fade away and 
Not have to face the facts
It's not easy facing up when 
Your whole world is black"
/Rolling Stones - Paint it black/

Bár mindig az éjszakának éltem, a sötétség most ellenem játszott. Egyedül a csillagokat láttam, amik nem világítottak eléggé. Furcsa érzésem támadt: lehet, hogy egyedül vagyok. Az alak bármikor itt lehet... Talán itt áll előttem, és itt figyel. Talán tényleg van okom félni...
- Rikó... ugye itt vagy még...? - suttogtam körbenézve. Sehol sem láttam kirajzolódni az arcát.
- Persze, hogy itt. Ne aggódj, nem megyek sehová - mondta megnyugtatóan. Megkönnyebbültem sóhajtottam. A hangja egészen közelről jött. Ha az idegen mégis idejön, nem fegyverezhet le  egyszerűen...
Az idő sosem telt még ilyen lassan. Minden másodperc idegőrlő volt. Nem szabadott egy hangot sem kiadnom, de úgy éreztem, beszélnem kell. Bármiről, bárkivel, csak érezzem a jelenlétet... A levegővétel előtt is kétszer gondoltam meg, mennyire lehet majd hangos. Ha most bukok le, az már nem csak az én vesztemet fogja jelenteni, hanem Rikóét is. Csendben kellett maradnom... Tizenkét és fél perc...
Lépteket hallottam. Olyan lassú, kimért lépteket, amiktől kirázott a hideg. Fel akartam nyüszíteni az ijedtségtől, vagy egyáltalán csak megmozdulni
, de nem lehetett. A szívem a torkomban dobogott, a vérnyomásom az egekben járhatott. A Csuklyás egyre közeledett. Más nem lehetett. Nem előttem mozgott, Rikó is egy helyben állt. Csak az idegen lehetett azokkal a lélekbe bámuló, mélybarna szemeivel, a mérgezett tőrökkel és a többivel... Halkan, ösztönösen közelebb húzódtam a csapdászhoz, egészen addig, hogy halljam a zakatoló lélegzetvételét. Ha kinyújtottam az alkaromat, elértem volna.
A lépések végül abbamaradtak. Megállt. A hó ropogásából ítélve nem messze, talán néhány méterre. Lehunytam a szemeimet, összehúztam magam és vártam, mi fog történni. Szorított a mellkasom, a torkom kezdett elszorulni. A néma csendben a légyzümmögést is lehetett volna hallani.
Csak történjen már valami...De még percekig nem történt. Mintha direkt csinálná. Pengeélen táncoltak az idegeim, és bármikor robbanhattak. Aztán végül a Csuklyás ismét elindult, de a hangok egyre tompultak. Távolodott.
Mikor eltűntek a hangok, hatalmasat sóhajtottam. Nem szikla, hanem Európa súlya esett le a szívemről
.
Hallottam valami motoszkálást, majd két kemény tárgy összeütődését szikrafényekkel kísérve. A fáklya fellobbant, Rikó pedig felegyenesedett vele. Összesen tíz centiméternyi távolság lehetett köztünk, így a lehető leggyorsabban hátráltam el.
- Akkor... akkor elment, ugye...? - suttogtam, mire bólintott.
- Reméltem, hogy így lesz. Most minket keres valahol... A legjobb, ha eltűnünk innen.
- Igen, igaz - feleltem még mindig lihegve
.
- Mennyire van messze innen a táborotok? - kérdezte hirtelen, mire dühösen kaptam fel a fejem.
- Miért is fontos az ennyire? Talán háló is van nálad fáklya mellett?
- Ahj, Trixi! - mordult rám. - Nem. Ha messze van, odaadom a fáklyát. Nekem csak egyenesen kell mennem, majd...
A többire már nem tudtam figyelni. Rettenetesen elszégyelltem magam, amiért így rárivalltam azok után, hogy megvédett egy olyan embertől, akihez neki semmi köze sincs.
- Akkor messze van?
Nem válaszoltam. Nem jött volna értelmes szó a számra.

- Tudod mit? Inkább...
Kinyújtotta a karját, ezzel felkínálva a fáklyát. Csak néztem rá nagy, kerek szemekkel. Amikor látta, hogy nem fogadom el magamtól, egyszerűen a kezembe nyomta a tárgyat és hátrált párat.
- Azért vigyázz! Ki tudja, mire képes ez az őrült - mondta, majd megfordult és letért az ösvényről. Percekig figyeltem távolodó alakját, ahogy lassan eltűnt a szikla és a szétszórt fák mögött. Lassan lenéztem a kezemben pihenő égő fáklyára, majd vissza, de már rég elment. Rájöttem, hogy tényleg igyekeznem kell, ha zökkenőmentesen szeretnék a táborba menni, ezért elindultam. Úgy húsz percnyi séta után szembetűnt a parázsló tábortűz, körülötte pedig az alvó lovasok.


*Eközben...

 Rikó rég úton volt a tábor felé. Az erdőn keresztül vágott át a szigeten, hogy rövidítse útját. Az estén gondolkodott, a lovaslány örökös makacsságán és az idegen harcoson. A lány biztosan sárkányháton érkezett ide, de a fiú egyetlen ismeretlen hajót sem látott a partvonalon, amikor körülnézett. Tehát a Csuklyás vagy sárkánylovas, vagy már rég a szigeten van...
Felsóhajtott. Sosem fogom tudni bebizonyítani neki, hogy mellette vagyok. Ez a lány makacs, önfejű és olyan kiszámíthatatlan, mint maga az Ördög. Igen, talán ez a jó szó rá. Ördögi.
Ekkor hallotta, hogy valami a mellette lévő fának ütközik. Tompa puffanás volt, de épp elég hangos ahhoz, hogy a fiú beszüntesse gondolatmenetét. - Van ott valaki?
Legalább egy percig csend volt. Rikó ismét elindult, de érezte, hogy nincs egyedül. A léptei zaja egyenetlenek és furcsák voltak, ezért megállt. A másik elkövette azt a hibát, hogy eggyel többet lépett Rikónál...
- Ki van ott? - emelte le hátáról a szekercéjét, védekező állásban fordulva körbe. Keveset látott, de igyekezett kiszűrni a másikat. Eközben a háta mögött elsuhant egy árny.
- Nem kérdezem többször! Ki van ott?
De mire megfordult, az idegen ember már rég máshol járt. Rikó morogva tapogatott ki egy fát, majd a mellett elhaladva indult el a támadója után. A hóban észrevett egy lábnyomot.
- Ha legalább lenne benned annyi gerinc, hogy szemtől szemben támadj rám!
A rejtőzködő hátracsavarta a csapdász karját, mire ő felnyögött a hirtelen fájdalomtól. Megpróbált hátrafordulni, hogy megjegyezhesse az idegen arcát, de az állon ütötte az öklével, majd elengedte. Rikó szája kicsattant és vér folyt ki belőle. Elhajította a szekercéjét, amely célt is ért, de csak egy fába állt bele. Gyorsan odaugrott érte, egyszerűen kitépte a növény kérgéből majd várt. Az árnyék megint csak körözött mögötte, de a fiú számított a következő ütésre. Egy nyögés kíséretében megrántotta az érkező kart, amely kiroppant a viking fiú erejétől. Az ellenfél felszisszent, de kitért a szekerce elől. Nem volt könnyű a sötétséggel harcolni, de Rikó már katona volt. A katonáknak mindenre fel kell készülniük.
(Színezni még mindig nem tudok)

- Mutasd magad! Látni akarom a képedet!
Erre azonban válasz nem érkezett. A következő pillanatban Rikót hassal a földre lökték, előtte pedig a hóba hullott egy zöld markolatú, mesterien megmunkált fémtőr.
- Gyáva - sziszegte a viking, miközben a lábaival rúgkapált, de semmi haszna nem volt. A másik fölötte állt, nem érhette el. Egyik kezével sérült vállát tapogatta, a másikkal a hóba nyomta Rikó tarkóját. A támadó lassan megunta a csapdász próbálkozásait, felkapta a tőrt, majd egy jó irányzott mozdulattal fejbe vágta a kemény végével. Rikó összerezzent, majd teste erőtlenül visszahullott a talajra. Elveszítette az eszméletét.
Az idegen az ájult fiú felé hajolt, és megmarkolta a felsőjét.
- Mekkora áldozat egy eszetlen kis csitriért... Hát, jó éjszakát!
Ezzel elengedte, majd lassan elindult, az északi fagyokra bízva az árva fiú sorsát...                    

6 megjegyzés:

  1. TRIXI!!!!!!!!!!!!!4 TRIXIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! DIREKT JÁTSZADOZOL AZ ÉRZÉSEIMMEL!?!?!??!??!?!?!?!?!?!?
    TRIKÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! *---------------------------------------------------------------------------------------------------------------*
    Fáklya, úristen, de vártam már erre a jelenetre!!! *-* Ki ez a csuklyás alak?!!?!?!?!?!?!? És miért bántja Rikót!?!?!?!!?!??!!? Válaszokat követeleeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeek!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
    Rendben, Enikő, nyugi, nyugi, nyugi... A kapákat eltette, így csak egy TŐRREL TUDLAK AGYON VÁGNI!!!!!! Ha találkozunk, megölellek és megöllek, a sorrend kérdéses. De azért szeretlek! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ENCIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
      IGEN, DIREKT JÁTSZOK AZ ÉRZÉSEIDDEL!!!!!!
      Én is nagyon vártam, hogy megírhassam ezt a jelenetet :D Te pontosan tudod a választ mindkét kérdésedre XD Ne... csak a tőrt ne...! Én is szeretlek <3

      Törlés
  2. Trixi............ Miért?? Miért kellett??
    Szerencséd hogy Kampó túlélte!!!
    Trikó *----------------------------* (Úúúúúúúúúgy imádom!)
    Rikó...... Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!!!!!!!!!!
    Nagyon siess azzal a következő fejezettel! Ha nem hozzuk a kardokat! :P

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Draggg...
      Ne haragudj, muszáj volt! Igen, igen, ez teljes mértékben szerencse XD
      Sietek :D És... a kardokat hagyd!

      Törlés
  3. Sztoris Trixi nem shippeli? Sztoris Trixi meghal <3
    *died*
    Trixi biztonságban érzi magát mellette? *mindentudó Ethan pofa*
    Trixi. Ásó. Kerti szilvafa.
    Fordulj meg

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sztoris Trixi nem shippeli, ha én shippelem, megkíméled?
      *brings her back*
      Az csak meggyfával működik!
      Ethan mindent tud, te max. próbálkozhatsz :P (MINDENKITUDJA)
      RUNNING!

      Törlés